Éppen Miguellel ücsörögtünk a nappalijukban, különféle One Direction videókat nézegetve a YouTube-on (persze, nem ám akárhogyan, hanem az óriási képernyős tévén, a blu-ray lejátszó segítségével, mert számítógépen nézegetni YouTube-os videókat, annyira lejárt dolog...) (és amennyiben nyelvtanilag helyes, bár valami azt súgja, hogy nem, két zárójelet tenni egymás után, kijelentém, hogy én nem szeretem a One Direction-t, csupn Miguelnek feltett szándéka besorozni engem az öt brit fiú rajongótáborába), jött a telefonhívás hostanyukájától, hogy a tornádóveszély miatt elmarad a fiú fociedzése. Miguel kicsit pánikolni kezdett, engem annyira már nem hatott meg a dolog, az eddigi legnagyobb vihar akkor érkezett, mikor tornádóveszélyről még csak szó sem esett. Így teljesen nyugodtan indultam útnak hazafelé. Mikor a normális körülmények között, megközelítőleg tíz perces autóútból fél órás elemekkel és más autósokkal való küzdelem következett, már kezdtem elgondolkodni, hogy oké, ez a mostani warning egy egészen icuri-picurikát mégiscsak félelmetes. Főleg azért, mert a délután folyamán nekem még Baltimore-ba is el kellett ruccanom, hogy hazafuvarozzam kisasszonyom a nagyiszülőktől, ahol a zsidó újévet ünnepelte a hétvégén.
A délutáni közlekedés az autópályán amúgy is borzalmas, nem is tudom, hányszor írtam már erről a blogon, ha hozzáadunk egy kis esőt, még szörnyűbbé válik. Egy óriási zivatarral az a-pontból b-be jutás megközelíti a lehetetlent. Nem tudom hányszor fordult meg a fejemben a nagyjából két és fél óra alatt, amíg Baltimore-ba értem, hogy én bizony ezen a csúnya, esős napon, fogok meghalni, mielőtt kezembe vehetném az Avengers-DVD-m, úgy, hogy a legutolsó videó, amit életemben láttam egy One Direction klip.
Persze, ne aggódjatok, a történetemnek vidám vége lett, ugyanis odaértem Baltimore-ba, sőt, valahol az út felénél még az eső is elállt, szóval onnantól csak az óriási dugó miatt idegeskedtem, bár annyira nem is, mert vígan énekelgettem az iPodommal, gondolkodtam pár sztoriötletem, illetve továbbra is tervezgettem magamban, hogy kéne egészen pontosan megvalósítani a halloweeni jelmezötletem, hogy legalább annyira tökéletes legyen, mint egy lányé, akit Comic-Conon láttam, és körülbelül naponta megbánom, hogy nem kértem meg, pózoljon nekem egy kép erejéig, de most aztán főleg.
Nem tudom, hogy véget ért-e már a zsidó újév, vagy egyelőre még nem, de igencsak furcsán néztek rám az emberek, mikor begurultam Dínóval a szinte teljesen csak zsidók lakta környékre. Pár pillanat után rájöttem, hogy nem, ennek nem az az oka, hogy kocsival vagyok, ami pedig tiltólistán van, bármilyen ünnepről legyen szó, hanem mert a kocsimból üvöltött a zene. Ráadásul éppen a Scissor Sisters I Can't Decide című száma (I can't decide, whether you should live or die...), bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt odakintről lehetett hallani. Amennyiben igen, elképzelhető, hogy következő alkalommal, mikor arra járnék a környéken ki lesz plakátolva a képem, mint első számú közellenség.
Szerencsére, hazafelé már nem volt semmi gond a tornádóval, vagy a forgalommal, bár nagyon-nagyon álmos voltam, és szerettem volna továbbra is üvöltetni a zenét, hogy ne aludjak el, vagy ilyesmi, de a kisasszony folyton közbecsipogott a hátsó ülésről, hogy amennyiben nem olyan zenét hallgatunk, amit ő is szeret, inkább próbáljam lent tartani a hangerőt. Így maradt a csendes zenehallgatás, és a remény, miszerint a kisasszony begyűjtése előtt vásárolt kávé ereje kitart hazáig. Este nyolc körül járt az idő egyébként, mielőtt valaki azt hinné, éjszakába nyúlóan utaztunk a kihalt utakon, én pedig fél percenként ásítoztam.
Most lassan tíz óra lesz, és az a sunyi kis koffein, természetesen most ütött be. Kedvem lenne fel-alá ugrálni a szobában, lefutni egy maratont, majd végigtáncolni az éjszakát valahol. Mivel ezek közül kettő semmiképp sem lehetséges, próbálom felesleges energiáim írással levezetni. Bár, azt hiszem, ez ebből a rövidke beszámolóból már tökéletesen kiderült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése