Kocc!

Az egész akár egy rossz rasszista és szexista vicc kezdete is lehetne. Egy ázsia és egy nő haladnak egymás mögött az úton autóval. Egy zöldre váltó lámpánál az ázsiai aztán megtorpan autójával, a nő pedig finoman nekikoccan hátulról.

A gond csupán annyi, hogy ez nem egy vicc, hanem az én szerdai reggelem.

Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy az egész nem teljesen az én hibám volt. Persze, nem a lámpa színét kellett volna figyelnem, vagy a legelől haladó autót, nem szabadott volna fél pillanatra elbambulnom az utastérből szóló Kis Hableány DVD hangjait hallgatva, és nem kellett volna elengednem lábammal a féket, hogy az autó szép lassan elkezdjen előre gurulni. De az előttem álló kedves úriembernek viszont indulnia kellett volna, amint az a bizonyos lámpa zöldre vált, és az ő előtte várakozó autó már réges-rég eltűnt a helyszínről. 

Kettőnk figyelmetlensége okozta, hogy szép lassan aztán nekigurultam az ő autójának. Az ütközés olyan szinten nem volt ütközés, hogy kisöregem még csak el sem fordította tekintetét a meséről.

Én azonnal kitettem a vészvillogót, és kipattantam a Dínóból. Rögtön az elejére vándorolt pillantásom, semmi baja nem esett, egyedül talán a rendszámtábla hajlott meg kicsit, de ebben sem lennék teljesen biztos, amúgy sem volt már teljesen ép állapotban. Hálát adtam a japán tervezésnek gyorsan, miközben a muki már villámló tekintettel megindult felém. Bár most próbálom viccesen előadni a dolgot, higgyétek el, akkor azért abban a percben remegett mindenem, féltem anyukáék, és az ázsiai haragjától, attól, hogy elkések a kisöreg iskolájából, és attól, hogy hazaküldenek, mielőtt elég pénzt összegyűjthettem volna a jövő évi Comic-Conra. (Tudom, egetrengető problémáim vannak…) 

Elkezdtem természetesen habogni, hogy mennyire sajnálom az egészet, a pasas semmit nem reagált, csak a biztosítós kártyámat követelte. Sok mindent tudok a Dínóról, például, hol található benne a titkos mentolos cukorka-készlet, de hogy van-e benne bármiféle papír a biztosító adataival, hát azt pont nem. Gyorsan előadtam tehát a mukinak, hogy ez sajnálatos módon nem az én autóm, szóval fogalmam sincs, mik a biztosító adatai. Mire nekem támadt, hogy mi az, talán jogosítványom sincsen, és hogy hát ezt mégis hogy képzelem, neki azonnal szervízbe kell mennie a károkkal, amiket okoztam a kocsiján. Nagyra nyitottam szemeim, hogy megnézzem, miféle károkat okoztam, de akárhogy néztem, nem láttam semmit. Értetlen arckifejezésem látva, végül nagy kegyesen rámutatott a nagyjából kisujjnyi szakadásra a hátsó lökhárítóján, amit úgy nézett ki, Dinó okozott. Megmondtam neki, hogy felhívom a családot, akinek dolgozok, velük megbeszélheti a dolgot. Apuka nem válaszolt, anyuka sem, bár ő szerencsére szinte azonnal hívott vissza, mielőtt a pasas nekem esett volna, hogy biztos kamuszámokkal próbálkozok és próbálom megúszni, hogy fizessek neki. Zokogva szóltam bele a telefonba, anyuka rögtön kérdezte, hogy úristen, jól vagyok-e, nem történt-e bajom, én meg elkezdtem neki előadni a történetet. Mielőtt további nyugtató vagy bíztató szavakat mondhatott volna, a pasas szinte már ki is tépte kezemből a telefont, és elkezdte mesélni anyukának mi történt. Elmésélése alapján, azt hihette volna az ember, hogy a megengedett sebesség háromszorosával száguldottam a potomaci utakon, majd ördögi vigyorral az arcomon teljes erőből nekihajtottam a kocsijának, mert aznap még pont nem kínoztam meg egy kisállatot sem, és így mínuszban volt a gonoszkodás-mércém. Valahol azon a ponton, mikor azt ecsetelte anyukának, milyen szerencse, hogy a hátsó ülésen utazó gyereke nem sérült meg, észrevehette, mekkora szemekkel nézek rá, és befejezte a mondandóját azzal, hogy szerencsére kisebb sérülés keletkezett csak a járművén. Anyuka valahogy lekoptatta, én visszakaptam a telefonom, és miközben további nyugtató szavakat hallgattam a vonal túlsó végéről, szemtanúja lehettem, ahogy a kedves úriember áthajt a piros lámpán. Nagyon remélem, kapott egy szép kis rendőrségi  bírságot érte.

Ismétlem, a gond nem azzal van, hogy teljesen jogosan biztosítós adatokat követelt. Inkább azzal, ahogy mindezt megtette. Látta, mennyire lesokkolt az egész, hiszen csak habogni tudtam, látta, hogy alig bírok állni remegő lábaimon, és mégis úgy kezelt, mintha egyenesen egy sorozatgyilkos kaparintott volna markába.

Szerencsére anyuka otthon is olyan kedves és megértő volt, mint a telefonban, főzött nekem kávét, megnyugtatott, hogy mindenkivel előfordul ilyesmi, láthatom én is, hogy azért a Dínón akadnak szép számmal sérülések, és eddig egyik sem én voltam, hallott már olyanról is, hogy egy au pair havonta kapott különféle rendőrségi bírságokat. A legfontosabb, hogy ne pánikoljak ezután be, vezessek nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Aztán még azt is hozzátette, óriási vigyorral az arcán, hogy a pasas egy seggarc, és legyen boldog a biztosítótól kapott pénzével.

El nem tudom mondani, mennyire örültem, hogy így reagált le a dolgot, van egy olyan érzésem, hogy más családoknál, biztosító ide vagy oda, biztos kifizettették volna az au pairrel az áltata okozott károkat, és egy kiadós fejmosás is a történethez tartozott volna.

A reggeli idegeskedést, két órán át tartó zokogást, és sokáig szűnni nem akaró remegést, végül egy egészen szép nap követte, délután, miközben a kisasszonyt táncórájára vittem, még Zachary P. uraságot is láttam a bank óriási üvegablakain keresztül, aki halványan rám is mosolygott, és este egy fantasztikus Supernatural részt nézhettem meg egy tévében, az American Horror Story évadnyitójában pedig egy majdnem teljesen Evan Peterst is mutattak nekem.

Úgy tűnik, bárki is irányítsa a dolgokat odafent, úgy gondolta, megérdemlek egy kis vigaszt…