Undifánkok, vízesések és még joghurt is

Nem tudom, hogy az olvasókat, vagy magamat lepem-e meg jobban azzal, hogy már vasárnap este blogot írok a vasárnap napközben történt dolgokról. Valószínűleg mindenki ugyanúgy száját tátja, szóval inkább gyorsan térjünk is át a lényegesebbre dolgokra, mielőtt azokba a bizonyos nyitott szájacskákba beszáll pár kósza legyecske.

Nagyon régóta tervezzük már Csillával, hogy ellátogatunk a Great Fallshoz, ami egy olyan nemzeti park, ami nem messze található tőlünk, mindenki egyetért abban, hogy csodálatosan szép, és nekem a tizenhárom itt töltött hónap alatt még nem sikerült eljutnom oda. Ez így elég kínosnak hangzik, és talán kínos is, de igazán nagyon társaságom sem akadt, egyedül meg kinek van kedve túrázgatni? 

Szerencsére ma aztán igazi kirándulós idő volt, napsütéssel, meg minden ilyesmivel, bepattantunk Csill autójába, és meg sem álltunk a parkig.

Oké, ez így nem egészen igaz, mert sokkal előbb megálltunk már, hála az óriási sornak, ami a pénztárnál fogadott minket. Igen, a park ugyan fizetős, de autónként öt dollárba kerül a móka, ezzel egész nap mászkálhatsz, a marylandi és a virginai oldalon egyaránt.

Szépen lassan megtaláltuk a kiépített úthoz majdnem legközelebb eső parkolóhelyet, és nyakunkba vettük a parkot. A helyzet az, hogy ez tipikusan az a szituáció, mikor a képek többet tudnak mesélni, még egy részletes beszámolónál is. Így nézett ki tehát a kirándulásunk első fele:

Nem is tudom, volt-e ennyi kép valaha egy bejegyzésben, és a történetnek még nincs vége. 

Miután bejártuk a kiépített utat, elhatároztuk, ideje az igazi mókának, azaz annak az ösvénynek a bejárása, ami nem is igazi ösvény, csupán az előttünk arra járók tapostak ki bármiféle útvonalat. Elvétve. Főleg különféle sziklákon, vagy lehullott leveleken kell átgázolnia annak, aki látni szeretné a Potomac folyót és a vízeséseket közelebbről is. 

Nem sokat mentünk, mikor egy szimpatikus kis sziklát látva, úgy gondoltuk, ideje megebédelnünk. Persze, csakis pár kötelező turistás kép ellövése után.

Hogy magyarázzam el, hogy mégis mi a jó ég az az undifánk? Csilla tegnap beszerzett pár fánkot a Krispy Kreme-ből. Mivel a fánk tökéletes piknik elemózsia, legalábbis akkor, ha éppen nincs túl nagy hőség a táskában, amiben cipeljük őket, gondolta, megosztja velem is őket. Na igen ám, de azok a fánkok, valami rejtélyes oknál fogva, Csilla táskájában átmutálódtak undifánkká. Azaz megolvadtak, összenyomódtak, tudjátok, minden ilyesmi. Sajnos a képek, amik az undifánkok létezését bizonyítják, Csilla gépével készültek, így most éppen nem tudom nektek megmutatni. Talán majd máskor. Ugyanúgy, ahogy azokat a képket is, amin mi is szereplünk a bizonyos undifánkok társaságában, de még a vízesés is. 

Miután megebédeltünk, tovább indultunk a nem éppen biztonságosnak tűnő úton, párszor megcsúsztunk, és szinte már láttunk magunk előtt, ahogy hősi halált halunk a sziklákon, és a helyzeten az sem segített, hogy pár dögkeselyű (bár valószínűleg csak sas, vagy ilyesmi) kitartóan körözött a fejeink felett. 

Szerettük volna azokat a sziklákat megtalálni, ahol a legjobb távolba merengős, karszéttárós, és további sablonos képeket lehet készíteni, és ahol persze a legjobb kilátás nyílik magára a folyóra is.

Jó sok mászás, majdnem leesés, halálfélelem, ajajajaj, fényképet biztonságos helyre rejtés és nem éppen stabilnak tűnő faág megragadása után megtaláltuk a legmagasabbnak tűnő sziklát, amit gyorsan meg is másztunk, mintha csak mi lettünk volna a... ööö...na jó, azt hiszem, ez a hasonlat egy óriási bukás, mert fogalmam sincs, kik, vagy mik tudnak jól sziklákat mászni. Profi sziklamászók, mondjuk?

táskáink árválkodnak

Miután kellemesen feltöltődtünk, és megakadályoztunk pár turistát abban, hogy tökéletes képeket tudjon csinálni a vadonról, lemásztunk a szikláról és tovább indultunk. Találtunk még pár helyet, ahol gyönyörű kilátás nyílt mindenre, például pár igazi, profi sziklamászóra is, akiknek próbáltunk integeteni, de nem láttak minket, így nem is integettek vissza.

Sikeresen visszatúráztunk a kiépített útra is, majd megelégelve a természet lágy ölét, a túlzott békességet, és a csendet, amit csak a vízesések robaja tör meg, kitaláltuk, hogy bedobunk egy frozen yogurtöt valahol. Először persze, Csilláék házát vettük célba, mert az ember lánya mégsem mutatkozhat túracuccokban egy plázában, ugye, így találkozhattam Csilla híres hostcsaládjával is. A nagyjából húsz perces ottlét alkalmával captam cupcake-et, láttam a gyerekek kisállatait, azaz a két rákocskát, akiket próbáltam minél messzebbről szemlélni, szóval kijelenthetjük, jól sikerült a villámlátogatás. 

Pláza-túrázáshoz alkalmas szerelésben, el is robogtunk a Montgomery Mall felé. Gyorsan el is döntöttük, hogy mivel mindketten tele vagyunk hála a cupcake-eknek, illetve a Sport Szeletnek, amit boldogan megettünk, először menjünk vásárolgatni egyet, és csak utána joghurtozzunk. A Hollister valamiért már törzshelyünkké vált, valószínűleg a félmeztelen pasis reklámtáskáik, és a pihe-puha ruháik lehetnek ennek az oka. Gyorsan be is szereztem egy melegítőnadrágot, illetve egy hosszú ujjú felsőt, mert ősz van, és én őszi ruhákat vásárolok, és boldogan távoztunk onnan, bár lehetséges, hogy igazából sokkal jobban örültünk az új táska-dizájnnak, mint annak, ami abban a bizonyos táskában lapult. Szomorú lesz a nap, mikor a Hollister elhatározza, hogy inkább félmeztelen leányzókat nyomtat a táskáira.

Az Old Navy-ben kivételesen nem találtunk semmit, de a Forever 21 kielégített mindenféle pizsama, kalap, hosszúnadrág, meg hosszú ujjú felső vásárlási igényt. Ó, és találtam magamnak egy szerelést, amiben tökéletesen úgy fogok festeni, mintha a negyvenes évekből léptem volna elő. Csilla csak "gyufaárus kislány" összeállításnak hívja, de nem értem miért. A ruhát csak pöttyök és masnik díszítik és... ó, azt hiszem, hirtelen mégis megértettem.

Sajnos annyira elvásárolgattuk az időt, hogy a plázában minden, így a frozen yogurt-hely is kezdett már bezárni, de szerencsére tudtuk, hogy a kedvenc bethesdai helyünk a színváltós lámpákkal nagyon sokáig nyitva van, elmentünk tehát oda. Egy jó nagy adagnyi joghurt, gumicukor, gyümölcs és keksz után pedig szépen hazaautóztunk.

Most, hogy aztán maximálisan teljesítettem blogolási kötelezettségeim, megjutalmazom magam azzal, hogy megnézek egy Tim Burton-filmet. Úgyis van valaki, akinek meg kell mutatnom őket. Hogy ki is az a valaki? Majd a legközelebbi bejegyzésből kiderül.

(Ne számítsatok valami epikus szerelmi történetre, le kell lőnöm a poént, ez most nem annak a helye...)