Megkerestük Washington kincseit - ismét

Figyelmeztetés: ez egy nagyon össze-vissza bejegyzés lesz, mert sok mindent kell pótolnom. Pár, nem annyira érdekes eseményt, akár ki is hagyhatnék, de akkor bizonyos anyuk nagyon gyorsan felfedeznék, hogy lehet több ezer kilométerről nyakat kitekerni, és nem létezne olyan, hogy következő bejegyzés.

Szóval, lássunk is hozzá, mert messze még a bejegyzés vége.

Bevezető:

Eddig azt hittem a bankokban, főleg a hozzám legközelebb eső Capital One-ban biztonságban vagyok. Nem sokszor látogattam meg eddig a helyet, de azalatt a pár alkalom alatt sikeresen megismertem az aprócska bank összes alkalmazottját. Meg különben is, azzal mindenki tisztában van, hogy bankokban nem nagyon szoktak random, jól kinéző fiúk/pasasok mászkálni. Nos, Zachary P., aki a tegnapi látogatásom alkalmával ott üdvözölt, úgy tűnik nem ismeri a fenti állítást, mert máskülönben nem vesz fel olyan öltönyt, ami tökéletesen áll rajta, és egy papírzacskót húz a fejére, hogy megóvja a világot szőke hajától és kék szemeitől. Tegnap kivételesen normálisan néztem ki, de a Doctor Who-pólómban és tornacipőmben nem pont olyan egyénnek néztem ki, akit a Zachary P. féle uraságok észrevesznek. Mi ketten nagyon nem egy ligában játszunk, sőt, talán nem is egy sportot űzünk. A nagyjából öt perc alatt amíg elintéztem banki ügyeim meg is győztem magam arról, hogy nem érdemes bájos oldalpillantásokat vetnem rá. Végül a kedves Zachary P. uraság elkövette a hibát, hogy mikor kifelé mentem, pár másodperces szünetet tartott egy idősebb dél-amerikai úrral folytatott beszélgetésében, hogy elköszönjön és kellemes napot kívánjon nekem, és szerzett magának egy rajongót.

Milyen indokokkal lehet hetente akár több alkalommal is bankba járni?

(Fél) magyar főzészet

Pár héttel ezelőtt, fogalmam sincs hogyan jöttek szóba a magyar kaják, de szóba kerültek. Kisasszonyom teljesen fellelkesült, hogy hű, igazán csinálhatnánk valamit ketten. Gyorsan elő is kaptuk a magyar szakácskönyvet, amit még én hoztam nekik ajándékba, és ki is néztük, mit fogunk kotyvasztani. Meggylevesre és brassóira esett a választás, bár a későbbi menüben már csak a meggyleves szerepelt, mert a kissaszony idő közben meggondolta magát brassói-ügyileg. Akármennyire is szép képek vannak abban a szakácskönyben, ha életemben először látnám a brassói receptjét belőle, valószínűleg nekem sem lenne hozzá kedvem, részben megértem döntését. Igazából szép lassan azt hittem, már mindenki megfeledkezik róla, de nem, csupán a kisasszony vonult inkább mégis vissza az akciótól, de anyukáék egyre lelkesebbek lettek, nem mondhattam azt, hogy bocsika, mivel lusta a lányotok, meg az au pairetek is, ugrik a magyaros vacsora. Múlt hét hétfőn jó sok szenvedés után végül összedobtam valahogy életem első meggylevesét, és a nem annyira magyaros, de isteni baconbe tekert csirkemelleket, krumplipürével körítve, és a menü óriási sikert aratott. Legalábbis anyukáék szerint, a gyerekek már annyira nem rajongtak a menüért, ami nem chicken nuggetből, vagy pizzából állt, nem is vagyok benne biztos, hogy kisöregem kipróbált bármit is. Talán két bacont lecsipegetett két szelet husiról és azt betolta.

Anyukáék vagy ötvenszer elmondták vacsora alatt, hogy jéé, hát én tudok főzni, szinte már láttam is az őrült csillogást szemeikben, ahogy általam kotyvasztott több fogásos menük állnak minden este az asztalon... talán meg kellett volna említenem, hogy nem, ez csupán egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Na jó, az talán nem, de mostanában nem fogok ismét szolgálatba állni a konyhában, az is biztos.

Bebe, mint zsidó anyuka

Szintén múlt héten, a kisöreg iskolájába mentem gyerekeket a kocsiból kisegíteni.  Ez az önkéntesen jelentkező szülők dolga lenne, de éppen egyik szülőnk sem ért rá, szóval én ugrottam be őket helyettesíteni. Sok dolgot nem tudok az ottani anyukákról, csak azt, hogy nem szeretjük őket családilag,  mindegyikük ugyanúgy néz ki, vékony, állandóan sportszerelést hord, és nincs job dolguk mint edzeni, vagy éppen egymást kipletykálni. Épp ezért is nem szeretjük őket családilag.

 Én minden megtettem, hogy úgy tűnjön, mintha egy lennék közülük, melegítőnadrágot vettem fel, és még egy  hordozható pohárnyi kávét is vittem a kezemben magammal, de biztos van ezeknek a nőknek valamiféle radarjuk, ami jelzi, hogy, ki az igazi, gazdag zsidó anyuka, és ki nem, szóval senki nem szólt hozzám. A forgalmat irányító rendőr viszont nagyon jófej és barátságos volt, azóta is, ha ő van reggelente szolgálatban, mikor kisöreget fuvarozom, mindig kedvesen integet nekem. A történet tanulsága? Nem tudom, biztos valami olyasmi arról, hogy mindig legyünk önmagunk és ne akarjunk másoknak megfelelni, de ennyi erővel akár lehetne az is, hogy kerüljük el messziről a kisöregem iskolájához tartozó anyukákat, mert nem jóarcok. Nekem a második tanulság sokkal jobban tetszik.

Az első cluster meetingem azóta, hogy… szóval régóta

Vasárnap tartották a D.C. környéki au pairek számára az idei kincsvadászatot. Azt az összeröffenést, ahol sok-sok cluster au paire vesz részt, hogy izé… kincset keressen a fővárosban. Tavaly is részt vettem rajta, a beszámolót meg lehet találni a blogon. Sok kedvem idén ugyan nem volt hozzá, de Csillának megígértem, hogy ott leszek, és különben is, nagyon-nagyon régen tettem már tiszteletem egy cluster meetingen, gondoltam épp itt az ideje megint elmenni egyre, és a kincsvadászat ráadásul még mókás is, miért ne?

Az első dolog, ami feltűnt, ahogy megérkeztem, hogy senkit nem ismerek a clusteremből. Oké, Miguel hozzánk tartozik, de ő épp egy előző esti bulit pihent ki, megértettem, igazoltan volt távol. Próbáltam meggyőzni magam, hogy talán több találkozóra kéne járnom, de a novemberi móka valamiféle elsősegély tanfolyam lesz, a decemberi pedig egy Diótörő előadás, amire valahogy elfelejtettem odaadni a pénzt a főnéninek, szóval kimaradok belőle. 

Januárban viszont, ismét lesz majd az adózásról szóló találkozó, amin már ott kell lennem, mert igen, idén már nekem is adóznom kell majd. Hjajj.

Szerencsére azért találkoztam pár lánnyal, akik kedvesek meg aranyosak voltak, a német Fabienne-nel, aki egy két hetes csereprogramnak hála még pár Magyar szót is ismert, sőt, egész sokat, és azt kell mondjam, igazán büszke vagyok azokra a diákokra, akik őket fogadták, mert mi a németjeinknek csupán olyan létfontosságú kifejezéseket tanítottunk meg, mint a “bazd meg anyád” vagy “pálinka”. Fabienne ezzel szemben minden napszakhoz illően tud köszönni, pár számjegyet is ismer, meg minden ilyesmi. Nicole, kínai lány, Csillával együtt jár iskolába is, Csilla ismerőse, aranyos, bár vele beszélgettem a legkevesebbet, és végül Emma, egy svéd lány, akivel a legtöbb időt töltöttem, mert magunkra vállaltunk ketten pár fényképezős feladatot. Aminek igen mulatságos vége lett, ugyanis a szabályok alapján a fényképeken két csapattársnak minimum szerepelni kellett, mi ketten voltunk, ugye, ami azt jelentette, hogy idegeneket kellett megkérnünk, fényképezzenek le minket. 

Ez, normális emberek számára nem annyira megterhelő feladat, de Emma, hozzám hasonlóan, fél az emberektől. A II. Világháborús emlékműnél még viszonylag gyorsan, nagyjából öt perc alatt találtunk egy idősebb házaspárt, akiket megkértük, ugyan fényképezzenek már le minket, a Lincoln Emlékműnél némileg már több időt, olyan negyed órát töltöttünk azzal, hogy próbáltunk fényképezéshez alkalmas egyéneket találni. Persze, azt tudtuk, hogy kiket szerettünk volna (egy kisebb csapat főiskolásnak tűnő fiút), de azt hiszem inkább néztünk volna szembe a fájdalmas vereséggel mindketten, minthogy őket kérjük meg, hogy fényképezzenek le minket. Nem is tudom végül kihez pattantunk oda, és nyomtuk kezébe a fényképezőm, de az biztos, hogy az epizód után megegyeztünk, elég lesz, ha csupán az emlékmű előtt készítünk fotót, magával a szoborral már teljesen felesleges lenne.

Miután végrehajtottuk a feladatunkat, visszasétáltunk a Monumenthez, ahol a csapatunk másik felével találkoztunk volna, és kényelmes elnyúlva a fűben cseverészve vártunk rájuk. Aztán, mivel még volt egy kis időnk, betévedtünk az egyik múzeumba ebédelni is, ahol összetalálkoztunk Csilla csapatával is. Szegény nagyon kivolt, nem éppen kincskeresésre alkalmas emberekkel került egy csapatba, szenvedéseiről bővebben olvashattok az ő blogjában.

Mivel két óra után nagyjából három perccel érkeztünk meg az eredményhírdetésre, csupán második helyen végeztünk, de így is járt mindenkinek egy amerikai zászlós kendő, illetve egy plüssmackó vagy fejdísz, attól függően ki mit választott magának. Én macit már kaptam tavaly, idén a fejdísz mellett döntöttem, és egy ideig büszkén hordtam is. Mivel Amerikában vagyunk, csupán pár furcsa pillantást zsebeltem be miatta.

Csill érkezik a háttérben

Csillával aztán, egy rövid vita után, hogy menjünk-e A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén, betértünk az Amerikai Történelmi Múzeumba, ahol párszor már jártam, de mindig mókás, főleg, akkor ha társaságban megy az ember és tud ökörködni egy sort, például az ajándékboltban.

 Pár kép Csilla tulajdonát képezi, remélem, hogy nem lesz morci, amiért használom őket.

Bebe Lincoln - vampire hunter

hamarosan, bár valószínűleg majd a választásokhoz közel, jön egy bejegyzés ezzel a témával kapcsolatban is

 Sajnos pár érdekesebb kiállítás pont be volt zárva, és nem tudtuk őket megnézni, de szerencsére, a kedvencem, vagyis a First Lady-kről szóló nyitva volt, szóval megcsodálhattok a sok szép csini ruhát, amit ezek a nőszemélyek viseltek különféle jeles alkalmakkor. Például az elnöki beiktatásokkor. Abban mindketten egyetértettünk, hogy Michelle Obama ruhája 2009-ből a leggyönyörűbb mind közül, sőt, én még egy tervet is kitaláltam a költemény elcseneséhez. Na jó, igazából az a terv abból állt, hogy Csilla eltereli a teremben bóklászó nagyjából száz ember figyelmét, én meg addig kicsempészem a vitrinből… oké, azt egy szóval sem mondtam, hogy a tervem jó is volt…

Jackie

Michelle

Hillary

Ezek után Csilla megismerte a heartbreaking történetet Disneylandről és a repülős Dumbós körhintáról, meg az összetört álmaimról. Felajánlotta, hogy készít egy képet amin Dumbóval pózolok, de visszautasítottam… még mindig túl fájdalmas az egész.

Láttunk még egyéb érdekes dolgot is, ami eddigi látogatásaim során kimaradt, például a Berlini Fal, vagy éppen a World Trade Center egy-egy darabkája. Előbbiről van kép, utobbiról nincs. Akármennyire is érdekes, bár inkább hátborzongató belengondolni, hogy az a két vasdarab egykor annak az óriási épületnek a részét jellemezte, tiszteletlenségnek éreztem nekiállni turistáskodni és fotózni. Ha egyszer meglátogatom majd New Yorkban a Ground Zerót, ott is ezt fogom valószínűleg érezni, előre szólok, hogy ahhoz a blogbejegyzéshez nem sok kép fog tartozni. De ez még a távoli jövő zenéje.

Akinek túl sok a szabadideje még azon is elgondolkozhat, hogy lehetséges, hogy Bebe az első képeken még Au Pair in America pólót visel, utána meg már egy Batman-mintásat... a mai nap rejtélye ez. Talán a képek mégsem egy napon készültek? Vagy a lányok esetleg megunták a külföldieknek és turistáknak kijáró kínos kérdéseket és gyorsan átvedlettek egy mosdóban? Sosem tudjuk meg...

Miután kimúzeumoztuk magunkat, kellemesen lejártuk a lábainkat, metróra, majd Csilla kocsijába pattantunk és meg sem álltunk Bethesda belvárosáig, azon belül is a kedvenc Fro-Yo helyünkig. Mivel már igencsak közeleg az ősz, meg a hideg, a Fro-Yo szezonnak is vége lesz lassan, bár azért megegyeztünk abban, miközben a mindenféle jóval megrakodott joghurtunkat eszegettük, hogy valószínűleg télen sem fogunk tudni majd ellenállni az édességnek, akkor is, ha evés közben kockára fagyunk majd.  Semmi sem tarthat minket távol a joghurttól! Még egy zombi apokalipszis sem!­*

*Tegnap éjszaka végre elkezdtem nézni a The Walking Dead-et, igaz még csupán a negyedik résznél tartok, de úristen miért nem kezdtem el hamarabb nézni. Mennyire zseniális, mennyire csodálatos egy sorozat! Mivel mikor a Comic-Conon jártam még nem néztem, szóval nem is illettem a színészeket őket megillető rajongó köszöntésben, de így utólag belegondolni, hogy láttam őket (sort of…) elegendő ahhoz, hogy sikítozni legyen kedvem. Norman Reedus, de főleg Daryl Dixon…mmmm … what a fine piece of redneck ass…