Starbucks-krónikák

Mi lenne, ha arról szólna ez a bejegyzés, hogy leírom, amit látok körülöttem most éppen a Starbucksban? A velem szemközt álló asztalnál a világ legédesebb, ám egyben legidegesítőbb kislánya ücsörög. Legalábbis próbál egyhelyben ücsörögni, inkább csak izeg-mozog. Szerintem nem ártana, ha az anyja, aki még éppen sorban áll egy óriási adag kávéért, elfutna vele a mosdóba, vagy hamarosan mindannyiunknak kellemetlen, nedves meglepetésben lesz része. Ó, honnan tudom, hogy a kislány idegesítő? Múlt héten, a szülinapomon, már volt szerencsém hozzá, akkor pár székkel és egy asztallal olyan ügyesen elbarikádozta az én sarokban lévő helyem, hogy minden szuperügynöki szabadulóképességem be kellett vetnem, hogy kijussak onnan. A kislánynál talán csak az anyja idegesítőbb, aki az egész akciót egy boldog kacajjal reagálta le.

Most, hogy elkerüljem az ehhez hasonló baleseteket, az egyik kényelmes fotelbe huppantam le, ahol talán egy fokkal nehezebb bekeríteni.

Az ablak mellett három öreg néni a gyerekeikről és unokáikról beszélget. Az egyikük fiát Antoine-nak hívják,  akinek egy tizenhárom eves lánya van, aki inkább az anyjára hasonlít, és egy kutyájuk is van. Antoine feleségének saját vállalkozása van.  Antoine maga, valami cégnek az alelnöke. Ha most kém lennék, és azért kéne kihallgatnom a nénikék beszélgetését, mert az a munkám, nem pedig mert olyan hangosan beszélnek, hogy akaratlanul is megismerem az összes családi titkukat, biztos erről a fazonról kéne több információt kiderítenem.

Ja, a helyes kiszolgálófiút azóta nem láttam, hogy egy egész bejegyzést szenteltem neki. Egy másikhoz, egy fekete hajúhoz volt már szerencsém, most éppen, hogy bedobtam a hajam, és normális ruhákat hordok, természetesen egyikük sincs szolgálatban.

Az anyuka most próbálja meggyőzni a kislányt, hogy köszönje meg neki a tortát, amit vett neki, a kislány éppen kiveri a hisztit, hogy nem köszöni meg, mert tulajondképpen nem is azt a fajta tortát szerette volna, amit az anyuka vásárolt neki. Sokszor hálát adok az égnek, hogy az én gyerekeim azért megköszönik a dolgokat. Legalábbis azután biztosan, ha egyszer rájuk szól az ember, de néha azért maguktól is képesek erre.

Az egész Starbucks-jellemzés tulajdonképpen csak egy poénnak indult, amit pár sor után abbahagytam volna, hogy nekiálljak utána az igazi bejegyzésnek, de mostanra már teljesen elfeledkeztem arról, hogy miről is szerettem volna azt a bizonyos bejegyzést írni. Előfordul az ilyesmi, főleg az olyan öreg emberekkel, mint amilyen én is vagyok.

A kislány anyukája kijelentette, hogy indulnak a haza, a kislány erre elfutott a kávézó másik felébe, mondván ő nem fog menni. Az anyuka erre a jól bevált trükkhöz folyamadott, szépen kisétált az ajtón, abban a reményben, hogy csemetéje majd követi, de úgy tűnik, ez a kislány már túl jól ismeri ezt a trükköt, ugyanis nem rohant könnyekkel küzködve távozó anyukája után, hanem továbbra is békésen sétálgat fel-alá a Starbucksban.

Az öreg nénik most éppen áttértek a különféle betegségeik ecsetelésére. Az egyikük ma volt az orvosnál, aki jó hírekkel szolgált valamelyik betegségével kapcsolatban. Egy másik, megelégelve, hogy nem róla folyik a szó, gyorsan át is terelte a témát a férje unokaöccsére, aki épp látogatóban van Chiléből a feleségével és öt gyerekükkel. Van egy olyan érzésem, ha elég sokáig hallgatnám ezt a beszélgetést, megírhatnám egy szappanopera első  tíz évadának forgatókönyvét. Az egyik néni Párizsban nőtt fel… hmm… de jó is lenne most egy francia kávézóban ücsörögni, és ott dolgozni egyik regényemen, és a kisasszony begyűjtése helyett arra várni, hogy végezhessek egy fejezettel, és hazamehessek, ahol a dögös francia barátom épp vacsorát főz nekem… hmm álmok, álmok…

Közben végre eszembe jutott, miről is szerettem volna írni, mielőtt belekezdtem a Starbucks nyüzsgő életének elemzésébe, de ezt a bejegyzést már nem szeretném túl össze-visszára tenni vele, majd legközelebb megtudjátok, hogyan főztem egy komplett vacsorát ittlétem óta először az egész családnak, és hogyan próbáltam ma gazdag zsidó anyukának álcázni magam a kisöreg iskolájánál, ahol gyerekeknek segítettem kiszállni az igazi gazdag zsidó anyukák Dínóiból, meg egyéb óriási kocsijaiból.

Most kávézok. A kislányt nagy nehezen elrángatta az anyja, hogy hazamehessenek vacsorázni, érkezett helyére egy kisfiú, brit anyukával, aki a lehető legkisebb Starbucks-pohárból tejet iszik. A kisfiú, mármint. Legalábbis remélem, hogy tej, nem pedig kávé. A brit kisöreg éppen most osztotta meg velem, hogy a pohárkája kakaót tartalmaz. Az anyukája felajánlotta neki, hogy üljön le a melletem lévő fotelbe, de ő inkább az asztalhoz tartozó széket választotta, mert attól magasabbnak tűnik. Jajj, imádom néha a gyerekeket.

Gyerekekről jut eszembe… nekem lassan indulnom kell, hogy begyűjtsek egyet a táncórájáról.

Bebe voltam, a Starbucksból, és most kijelentkezek!

Cheers!