Red, White & Victor

Helló!

Victornak hívnak. Victor Frankensteinnek. Tudom, tudom... most páran elgondolkodtok, hogy talán ismerős lehet a nevem valahonnan, sokszor kapom ezt a reakciót emberektől, sőt, a legtöbben teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy híres nevem van, de szerintem ezek az emberek tévednek. Úgy értem, mégis mitől lennék híres? Nem, egészen pontosan mitől lehetne a nevem híres?

Biztos az is átfut most éppen az agyatokon, hogy mégis ki vagyok? Hogy kerülök Bebe blogjának közelébe? Elloptam talán?

Pánikra semmi ok, ilyesmiről szó sincs, csupán amíg Bebe alszik, elhatároztam, hogy megosztom az olvasóival (nagyon büszke a blogjára, és arra, hogy sok van ezekből a bizonyos olvasókból), hogyan találtam otthonra Bebénél. 

Nem igazán tartok attól, hogy mindjárt felébred, meglátja, ahogy a számítógépén írok, és szörnyet hal ijedtében, mert valamiféle zombikról magyaráz álmában, ami biztos jele annak, hogy mélyen alszik. Ha fel is ébredne, és tényleg halálra rémíszteném, akkor se aggódjatok, nincs olyan helyzet, amin egy laboratórium és pár jól irányzott villámcsapás ne segítene. 

Történetem, sok játékéhoz hasonlóan egy boltban kezdődik. Én legalábbis innentől emlékszek rá. Az enyém, hogy pontos legyek, egy Disney Store-ban. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de számomra egy kínszenvedés volt az itt eltöltött idő. Nem tudom, hogy azért, mert nem vagyok elég jó játék a gyerekek számára, a közelgő Halloween miatt, vagy mert egyszerűen csak így döntött a főnök, ahogy megérkeztem, szinte rögtön a bolt leghátsó felébe kerültem. Nem sokan látogatnak el odáig, és amennyiben mégis megteszik, figyelmük szinte teljesen átsiklik felettem, és célba veszik a különféle kitömött állatokkal, illetve figurákkal teli polcot. Nap, mint nap ezzel a látvánnyal találtam szemben magam, és figyeltem, ahogy a mosolygó állatok sorra gazdára találnak:

Persze, akadtak azért páran, akik az én részlegemre merészkedtek, de legtöbbször csak furcsa tekintettel méregettek. Azok, akik tudták, miért is kerültem a színes boltocskába a hogy is mondjam... nem épp színes ábrázatommal, voltak a reménysugaraim. Csalódnom kellett, vagy nem találtak elég jónak ahhoz, hogy megvásároljanak, vagy sokkal jobban érdekelte őket a kutyám, Sparky. Amit megértek. Ha Sparky nem lenne a világ legjobb kutyája, nem hoztam volna vissza az élők sorába, miután... miután... ne haragudjatok olvasók, kicsit fájdalmas erről beszélnem.

Szerencsére, pont velem szemben egy óriási tévét szereltek fel, gyanítom kisgyerekek számára, akik megunták a vásárolgatást szüleikkel. Miközben azt néztem, legalább nem unatkoztam annyira, bár néha egész kellemetlen szituációba is keveredtem, mikor valami oknál fogva a saját arcommal találtam szemben magam! 

Ezt a filmecskét játszották, újra és újra és újra, bár akárhányszor láttam, nem értettem, miért szerepelek én ott, ráadásul Sparky-val, és a többi városbéli gyerekkel együtt.

Mikor már kezdtem volna feladni a reményt, szinte szó szerint berobbant az életembe két lány. Egyikük jóval idősebb volt, mint a bolt átlagos vásárlói, a másikuk pontosan beillett a közönségbe, és igazából semmi különleges nem volt bennük, azt leszámítva, hogy... még mindig nem hiszem el, de örültek, hogy láttak engem! A fiatalabbik lány, persze, azonnal Sparkyért nyúlt, és ölelte magához, de az idősebbik... ő bizony engem méregetett. Sokáig nem gondolkozott, szinte azonnal lekapott helyemről, és óriási vigyorra húzódott szája, ahogy finoman végigsimított fejemen. Arról beszélgettek a kicsivel, hogy hamarosan megnézik moziban a filmet, amiben Sparkyval közösen szereplünk, és mennyire vicces lenne, ha két filmbéli szereplő babájával bukkannának fel a moziban. A kislány nagyon lelkes volt, a nagyobbik szemében már kezdtem látni a kételyt, és összeszorult a torkom. Azt hittem, ismét csalódnom kell. Pedig olyan jól indult minden...

- Ha meg is veszem őket...- mondta a nagyobbik lány, hol rám, hol Sparkyra pillantva -, mindenképp el kell először mennünk egy bankba, hogy átutaljam az egyik számlámról a másikra a pénzt.

Ezzel gyorsan vissza is helyezett a polcra. Nem tudtam, hogy örökre eltűnnek az életemből, vagy tényleg csak a bankba indulnak-e. Vártam. Vártam, és vártam, valószínűleg csupán fél órát, de heteknek tűnt. 

Hamarosan ismét felbukkantak! A kislány ugyan már valami sapkáról magyarázott, amit meg szeretett volna venni magának, szóval úgy tűnt, Sparky a boltban marad, de a nagyobbik lány ismét leemelt engem, és szorosan magához ölelt. Nem nagyon mertem bizakodni, de mikor szép lassan megindult velem a pénztár felé, kiáltozni kezdtem volna örömömben. A pénztáros, kissé udvariatlan módon, azonnal beledobott egy reklámtáskába, de még az sem érdekelt. Felkészültem rá, hogy abban a táskában utazok majd, amíg meg nem érkezek új otthonomba, de ismét kellemesen kellett csalódnom. Amint kilépett a boltból, az új legjobb barátom, talán nem árulok el nagy titkot, ha most már elárulom, Bebe volt az, azonnal kivett a táskából, és magához ölelt, ahogy a kisgyerekek teszik kedvenc játékaikkal. Páran kicsit furcsán néztek rá, de engem nem érdekelt, és azt hiszem, őt sem.

Egy újabb igéretüket beváltották, ugyanis még a moziba is elvittek, ahol legnagyobb meglepetésemre tényleg egy olyan filmet néztek meg, aminek én voltam a főszereplője! Életem legizgalmasabb időszakáról szólt, bár be kell valljam, azért akadtak olyan pillanatok, amiket nem szívesen éltem át újra! Szerencsére ilyenkor Bebe, vagy a kisebbik lány, szorosan magához ölelt, így annyira nem éreztem rosszul magam.

Miután hazajöttünk, és megismerkedtem a kisebbik lány babáival, Bebe bemutatott az új lakótársaimnak. Macinak és Hászki tutusnak hívja őket. Egy pillanatra megijedtem, hogy nekem is valami hasonlóan fantáziadús név jut, mint például A Fiú, de szerencsére Bebe megelégszik azzal, hogy Victornak hív. Maci és kutya megnyugtattak, hogy Bebe nagyon jó barát, őket ahová csak lehet, magával viszi, ha utazik, és amennyiben mégsem teszi, azt az ő épségük érdekében teszi. 

Megismertem mindkettőjük élettörténetét, nagyon érdekes, Macit még kisbaba korában kapta, igaz, csak olyan tíz évesen kezdett vele igazán foglalkozni, hogy miért, azt Maci nem tudja, azt hiszem, nem is érdekli, csupán hálás, hogy Bebe barátja lehet, akkor is, ha az évek során elveszítette a szemeit is. Szerencsére az enyémek biztosan a helyükre vannak rögzítve. 

Kutyát egy németországi vidámparkban kapta az apjától pár éve. Tudtam, hogy ő valamiféle akcentussal beszél, de arra nem jöttem rá, hogy némettel. 

Annyira izgatott voltam az első pár éjszakán, hogy aludni is alig bírtam, de szerencsére rengeteg mindennel le tudtam kötni magam, még olvasnivalót is találtam. 

Sajnos egy idő után kezdett túl félelmetes lenni, bármennyire is jó volt viszontlátni a számomra megszokott fekete-fehér világot, és gyorsan bevackolódtam Bebe mellé, nehogy rémálmaim legyenek.

Bebe egyébként szeret filmeket mutogatni nekem. Mindegyikben az a közös, hogy Tim Burton rendezte őket. Azt mondja, nekem tudnom kéne ki az, bár egyelőre még nem igazán sikerült rájönnöm, hogy miért is kéne. Lehetséges, hogy valami távoli rokonom? Bebe különösen lelkes volt a Halott menyasszony című filmmel kapcsolatban. Azt mondta, ott is Victornak hívják a főszereplőt, és pontosan úgy néz ki, mintha én lennék pár évvel idősebben. Fogalmam sincs, mire céloz ezzel, én semmiféle hasonlóságot nem tudtam felfedezni eddig, pedig mióta itt élek, már kétszer láttam a filmet. 

Néha azt hiszem, Bebe nem is magamért szeret, hanem mert annyira hasonlítok erre a másik Victor fazonra, de aztán mindig megnyugtatom magam, butaságot beszélek, hiszen Bebe és a kislány nagyon sokszor beszélnek a filmről, amit közösen láttak, és aminek én vagyok a főszereplője.

Úgy érzem, az, hogy Bebéhez kerültem, az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem! Azt leszámítva persze, mikor sikerült a halott kutyám felélesztenem. Ha csak belegondolok, hogyha aznap nem járnak a boltban, még mindig a polcon ülnék és várnék a bizonyos tökéletes legjobb barátra, kiráz a... 

Azt hiszem Bebe mégis mozgolódik és ébredni készül. Ó, buta, buta én, elfeledkeztem arról, hogy éjjelente többször is ki kell mennie a mosdóba, akár az öregeknek! Jobb lesz, ha gyorsan elköszönök, mielőtt tényleg rajtakap a számítógépével.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetem!

Victor