Sandy után

Ismét össze-vissza bejegyzés lesz ez, de főleg azért, mert az egész Sandy-témát szeretném két oldalról megközelíteni. Az egyik, nyilván, személyes tapasztalatok, két napig házfogság az őrület határán, minden ilyesmi, a második pedig az, milyen hatással volt D.C. a mi kedves Sandy barátosnénk. Kezdjük is az utóbbival.

Mindenki New Yorkról beszél, ami érthető, mert... úristen, láttátok a képeket? Tisztára, mint a tipikus katasztrófafilmekben. Ugyanakkor, hála ennek az emberek megfeledkeznek róla, hogy azért más városoknak is jutott a jóból, Ocean City-nek például, ahol a partszakasz mintegy megszűnt létezni, és igen, itt van D.C. is, ahol a legnagyobb szerencsénk az volt, hogy főleg "csak" kidöntött fák okoztak bajt, mert nincs semmiféle nagyobb folyó, vagy óceán a közelben, ami eláraszthatott volna mindent. Kivéve a Potomac folyót, aminek a kiöntését ma reggelre tippelték, de úgy tűnik, egyelőre, nagyobb baj még nem történt abból.

Íme néhány kép tehát, az internet különféle bugyraiból, arról, milyen állapotok is uralkodtak tegnap, illetve ma reggel a fővárosban és környékén. Egyik sem az enyém, bla bla.

És most lássuk a személyes beszámolót. Nem lesz a legvidámabb bejegyzés, ami a blog hasábjain világot látott, előre szólok.

Úgy indult a reggel, mintha egy sima hétvégi nap lett volna, gyerekek tévé előtt, gofri reggeli, kis tejecskével, aggodalomra semmi ok, elvileg Sandy úgyis elkerül majd minket, ugye? 

Valamikor délelőtt tízkor aztán jött a hír, hogy hopp, úgy tűnik, Sandy mégsem fog elkerülni minket, és úgy tűnik az előzetes várakozásokkal ellentétben, sem sikerült trópusi viharrá csendesedni, bocsi. Na, apuka azonnal rohant is ki a már szakadó esőbe, hogy biztonságos helyre vigyen minden autót, kerti bútort, és szemetest. Itt döntődött el, hogy a nappalis tévén onnantól kezdve csak az NBC viharos híreit nézhetjük, minden másra ott a Master... ja, nem, a tévé az alagsorban. Amivel nem is lett volna semmi gond, de ha történelmi nagyságú hurrikán fenyegeti a keleti partot, mindenki lazít, kivéve az én pótszüleimet, és igen, apuka irodája az alagsorban található. Mivel természeti katasztrófa esetén mindenféle cukorkára vonatkozó szabály megszűnik, a gyerekek meg amúgy is izgatottak/idegesek voltak, el lehet képzelni, mennyire volt könnyű őket lekötni, úgy, hogy lehetőleg apukát se zavarjuk. Annyi "LET'S TORTURE BERTA!"-játékot még soha senki nem látott, mint én hétfőn... kaptam mindent, hajtépést, lovacskázást, nadráglehúzást, és ehhez hasonló finomságokat.

Mivel Csilla megtette, én is megteszem... íme pár üzenet, amit délután három körül váltottunk:

Cs: Szia! Minden rendben veletek? Hogy viseled eddig?

B: Megőrülöööööök! Komolyan mindjárt kiszaladok inkább Sandyhez, annyira nem tudok a gyerekekkel mit kezdeni!

Cs: Jaj ne is mondd, nekem is az agyamra mennek. Azt hiszem, lesz egy pár újabb ősz hajszálam a hurrikán végére...

B: Kitartás, drága, kitartás! Hamarosan egy froyo mellett fogunk nevetni az egészen!

Valamikor este hét körül, szerencsére anyukáék kitalálták, hogy nézzünk meg egy filmet családilag, és az eredeti 1984-es Karatekölyökre esett a választás, mert az úgyis leköt mindenkit. Ja, lekötött mindenkit, kisöreget kivéve. Egyfolytában visítozott, ugrált, főleg rajtam, én legszívesebben sírva fakadtam volna, és szorosan füleimre tapasztott kezekkel lekuporodtam volna egy sarokba, hogy még véletlenül se érzékeljek semmit az őrültek házából.

Azt hittem, a film vége után mindenki ágyba lesz parancsolva, én meg a szobám mélyén fohászkodhatok a Mindenható Pepco Áramszolgáltatóhoz, hogy ne vegye el tőlem az internetet éjfélig, amikor nyilvános lesz az idei GISHWHES kincsvadászós lista. Pepco kegyes volt, és amíg azon izgultam, hogyan fogok öt nap alatt egy olimpiai aranyérmest, akivel pózolhatok, addig sem gondoltam arra, hogy kedden hasonlóan izgalmas nap vár majd rám.

De túl előre szaladtam. Jó magaviseletért (háháháhá) anyukáék végül megengedték a gyerekeknek, hogy megnézzék a Disney tündéres filmet, amit eredetileg szerettek volna. Tíz óra körülre járt már akkor az idő, én meg legszívesebben az arcukba ordítottam volna, hogy mégis mi a fenét képzelnek, nem nekik kell másnap két hullafáradt gyerekről gondoskodni, hogy a fene essen bele!

Valamikor tizenegy körül lett vége a mesének, anyukáék időközben szépen felpárologtak az emeletre, károkat felmérni (egy helyen beázott a tető), így én dugtam odalent hálózsákba a gyerekeket. Megeskettem mindkettőt, hogy másnap sokáig alszanak majd.

Ja, ahogy azt elképzeltem. Különféle beszámolók alapján kisöreg már fél nyolckor felébredt. Ebből adódóan borzalmasan idegesítő volt egész nap. Semmi nem kötötte le. Abszolút semmi. Szerencsére pár kincsvadászós képet meg tudtam csinálni a segítségükkel, de utána vissza az unalomba. Dél körül könyörögni kezdtem apukának, hadd vigyem el őket moziba, mert nem bírok tovább a házban maradni! Egy gyors eszmecsere után anyukával, úgy döntöttek, biztonságos útnak indulni. Célba is vettük a legközelebbi mallt, hogy délután fél négykor megnézzük a Frankenweenie-t. Abban reménykedtem, hogy hála az esőnek, meg a veszélyes úti viszonyoknak kihalt lesz az egész, de nem... épp az ellenkezője történt. A mozinál hatalmas felirat hírdette, hogy sajnos a fél négyes Frankenweenie-re minden jegy elfogyott. Én itt elértem arra a pontra, hogy szívem szerint napalmot dobtam volna az egész bevásárlóközpontra, és addig rohantam volna, amíg nem találok egy zugot valahol valami erdő, vagy sikátor mélyén eldugva, ahol egyedül lehetek, anélkül, hogy egy gyerekhangot, vagy egyáltalán bármiféle emberhangot meghallanék.

Mivel a film ugrott, beültünk inkább egy Subwaybe enni, aztán haza. Újabb rohangálás, sikítozás, ordítás, és szép lassan eljött a lefekvés ideje is. Eddigre a kisöreg annyira felhúzott már azzal, hogy folyamatosan próbálta lehúzni a nadrágom, és minél idegesebb lettem, annál jobban nevetett, hogy felkaptam az összes rongyijával, takarójával együtt, és szó szerint (bár azért finoman) bedobtam az ágyába, és szép, lendületesen bevágtam még az ajtaját is. Mert azért az én türelmemnek is van határa, főleg, ha arra gondoltam, hogy Lisa boldogan pihenget otthon, valószínűleg egész heti fizetést kap, én pedig minden valószínűség szerint még hétvégén is robotolhatok, mert az élet már csak ennyire igazságtalan, bármiféle extra adomány nélkül. Gondolok itt akár egy: szép munka volt, gratulálunk, amiért nem őrültél meg két nap alatt-mondatocskára.

Ó, és ezután jött még a tökéletes befejezése a napnak: kisöreg halloween-i terve: ők elmennek családilag trick or treat-ezni, én meg majd osztogatom itthon a cukorkát a gyerekeknek, akik hozzánk jönnek. Ja, ezért szereztem be Amazonról, expresszküldeménnyel a Harry Potteres jelmezt, mi? Ezért mondtam le a zseniális, heteken keresztül tervezett Castiel jelmezemről? Hát nem. Akármennyire gyerekszívet fogok összetörni, én Castielként fogok holnap este ajtót nyitni. Sőt, talán a legelső jelentkező kezébe belenyomom majd az egész zacskó cukorkát és onnantól inkább a családot messziről elkerülve, egyedül járom majd az utcákat édességre vadászva.

Engem senki nem kínozhat két napon keresztül büntetlenül, az egészen biztos. Akkor sem, ha az a bizonyos valaki egy ötéves gyerek, akinek fogalma sincs róla, hogy amit művel az kínzásnak minősül...

ÉS ehhez még hozzájön, hogy anyun, meg egy barátnőjén kívül senki, egyetlen barátnőm sem, vagy akár olvasóm sem, abszolút senki, nem érdeklődött még egy nyamvadt Facebook-üzenetben sem, hogy ugyan, élek-e, vagy elfújt az óriási hurrikán. Kösz, kösz, puszi mindenkinek. Jó tudni, mennyire érdeklem az embereket.

Húúúú.... jól esett ezt kiírni magamból. Holnap szerencsére minden iskola kinyit, pár egyedül töltött óra, néhány Owl City album, öt tábla csokoládé és néhány GISHWHES feladat megoldása után talán jobban is leszek majd...