Hová tűnt ez a 15 hónap?

Nem számoltam be a hétvégéről sem, ejnye, pedig pár érdekes dolog történt. Megkezdődött a Hanukka, gyújtogatjuk szorgosan minden este a menórán a gyertyákat, egyelőre még a ház sem égett le, miután magára hagytuk őket, és a kisöreg egyik ajándéka, egy igazi szerszámokat tartalmazó, gyerekeknek szánt szerszámosláda sem okozott nagyobb sérüléseket senkinek. Még.

Kisöregem karácsonyi ajándékát is sikeresen megvettem, az egyiket, egy hazugságvizsgáló készüléket. Nyilván a Kém Múzeum ajándékboltjából, mert honnan máshonnan szerezhetne be az ember ilyen dolgokat. (Például az Amazonról, de na...) Lehet, persze, hogy igazából magamnak kellett volna egy ilyen kis kütyüt megvenni, mert akkor aztán nem lenne többé rejtély, hogy ki rejti el a reggeli gyümölcseit a konyha sziget egyik fiókjába, ahelyett, hogy megenné őket. Nem mintha így rejtély lenne, mert pontosan tudom ki az khmmm kisöreg khmm, de biztos megijedne még a játék hazugságvizsgálótól is, ha azt mutatná, füllent. Muhahaha. 

A cím azt jelenti, hogy ma van a 15. hónapfordulóm itt. Milyen szép szám ez, szép kerek, és az is milyen szép, hogy azt jelenti, már csak 6 hónapom van hátra, aztán mehetek haza a nyárra és láthatom anyuékat, meg a barátaimat, és szeretett Magyarországom, ahol minden annyira szép és jó, és tökéletes, és soha, de soha nem fogok visszavágyni, nem hogy Amerikába, de más idegen országba sem. 

Áááá, úristen, szakad a fejemre a plafon, ez túl nagy hazugság volt!

Na jó, az tény, hogy jó lesz megint anyuékat látni, és főleg jól bezabálni anyu isteni főztjéből. Jó lesz találkozni az ASZE-val, jó kis filmmaratonokat tartani, Balatonos mini-nyaralásokat tartani, minden ilyesmi. Tényleg. 

De... tudom, nem kezdünk így mondatot, DE. El nem tudom mondani, mennyi minden fog hiányozni innen. Tudom, hat hónap az még rengeteg idő. Mármint rengetegnek tűnik, de ha arra gondolok, hogy szeptember óta három hónap telt, és úgy érzem, mintha az egész inkább két hét lett volna... annyira már nem is olyan sok az a hat hónap.

Mikor azt mondom, sok minden fog hiányozni, nem a nagy dolgokra gondolok. Az egészen kicsikre. Az utcán tömegesen szaladgáló mókusokra. A mogyoróvajra. A Ledo Pizzára. Az eladókra, akik mindig olyan kedvesen viselkednek a boltokban, nem pedig morognak rád, amiért arra vetemedtél, hogy beléptél az üzletükbe, megzavartad édes semmittevésük, és dolgozásra kényszeríted őket. A Starbucksra. A Panda Expressre. A Hollisterre és a félmeztelen pasis reklámtáskáira. A National Mallra, és mindenre, amit a hat hónap letelte után ismét csak filmekben látok majd. A gusztustalanul sok vajra a mozis pattogatott kukoricán.  A Cosi szendvicseire. A fro-yora. A D.C.-i metró köz... nem, ezt inkább satírozzuk ki, a D.C.-i metrót egész biztos nem fogom úgy megsiratni, mint a londonit, mikor utoljára utaztam rajta. Dínóra.

És természetesen, legesleginkább, D.C. legcsodálatosabb múzeumára.

Mikor múlt héten ott jártam, rájöttem, hogy az utóbbi időben havonta maximum egyszer látogattam el oda. Ha ez a rossz szokásom fenntartom továbbra is, az azt jelenti, hogy csupán már csak hatszor fogok elmenni oda. Ami öttel több, mint ahányszor egy átlagos ember meglátogatja A Múzeumot, de nekem nagyon kevésnek tűnik. 

Mikor Csillával a hétvégén a Panda Expressben ettünk, és vígan rágcsáltam a narancsos csirkém, arra gondoltam, hogy lesz majd idő, mikor nem ehetek ott. Persze, kínai étteremek mindenhol vannak. Talán kínai gyorséttermek is... de mégsem olyan. Csilla megnyugtatott ugyan, hogy még rengeteg Panda-husit fogok elfogyasztani ittlétem alatt (na jó, ez így nagyon pocsékul hangzik, talán valami más nevet kéne kitalálnom a kajáiknak...), de már a gondolat...

Szinte minden éjjel azt álmodom, hogy otthon vagyok, és valami nagyon fontos dolgot elfelejtettem megtenni, amíg itt voltam. Például pénzt spórolni. Vagy megszüntetni a bankszámlám. Vagy bepakolni valamelyik Dögöt. Remélem azért ez csak valami gyorsan elmúló kis pánik, mert hat hónap viszont rettenetesen sok idő, ha ilyen idióta álmokról van szó. 

Fogalmam sincs hány bejegyzés szólt már arról, mi fog hiányozni majdan az Államokból. Azt sem, hogy a jövőben mennyi bejegyzés fog még születni erről. Azon sem csodálkoznék, ha minden hónapfordulón szépen felbukkanna egy a semmiből. Lehet csak szépen fogom ezt a bejegyzést, és simán bemásolom.

Január 11-én lehet félni!

És hogy a kép ne maradjon bejegyzés nélkül (tudom, ez így nem egészen stimmel, de így ugrott be a fejembe először a mondat...), íme pár teljesen random kép, többek között például a Build-a-Bear Workshopról, ami a világ legjobb helye, amennyiben az embernek van ötven felesleges dollárja, plüssmacit tömni magának, és mindenféle helyes ruhákat is vásárolni neki.

Szerencsére a zsidó macikra is gondolnak, ezért nem maradhatnak ki az ünnepek alkalmával az olyan ruhák sem, mint:

Ez meg az ajándék, amit kisöregemnek vettem. A bal oldali kissrácnak nagyon sunyi feje van. Szerintem gondolatban már azt tervezi, hogyan tünteti el a másikat bármiféle nyom nélkül, mielőtt a szüleik hazaérnének, ha esetleg hazudna.

Ez meg egy majom kabátban:

Akármilyen hihetetlen is, de a majom és a kabát esete nem nálunk történt meg, hanem Kanadában. Ráadásul egy Ikeában. ITT el lehet olvasni a sztorit, ha esetleg valakit érdekel. Ilyen dolgok Európában biztos nem történnek meg soha.