Egy lusta blogger vallomásai

Annyi minden történt, mióta nem írtam (tényleg, mióta is?) hogy a dolgok nagy részét szerintem már el is felejtettem. Pedig vannak köztük annyira érdekes történések, mint Csilla első látogatása a Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén (fontos esemény ez egy ember életében, kérem szépen), vagy éppen az, hogy utolsó pillanatban sikerült elküldenem a jelentkezésem az angol egyetemekre, és a fejfájásom pillanatok alatt el is múlt. Aztán sokáig nem is volt távol, de ez már egy másik történet, amit szépen el is mesélek most. Mivel nem akarok most amolyan össze-vissza, “ez történt korábban” szerű bejegyzést, lesz pár dolog az elmúlt napok (vagy talán már hetek?) nem-kalandjai közül, amiket most kihagyok. Azért pár képet igyekszek majd beilleszteni a bejegyzés végére, hogy kicsit feldobjam a dolgokat.

Kezdjük is az első, és legfontosabb eseménnyel az elmúlt napokból: Freddie életmentő műtétjével. Előre szólok, Freddie már köszöni szépen jól van, de szívesen fogadna gyógyulj meg-ajándékokat, képernyővédő fóliák, és katonaság által kifejlesztett, törésgátló, iPad tokok formájában. De mi is történt vele? A kisöregem. Ő történt vele.

Azóta, hogy Steve megérkezett hozzám, olyan jófej au pair voltam, hogy odaadtam a gyerekeimnek a kütyüjeim, mert miért ne. Vigyáztak rájuk, lekötötték magukat, és bár csúnya, maszatos képernyővel kaptam vissza őket, főleg Steve-et, nem panaszkodhattam. Lehet, hogy még hétvégén is felkeltettek hajnalok hajnalán, mert játszani szerettek volna… de az ilyesmi előfordul, szintén nem egetrengetően borzalmas dolog. A múlt időnek azonban fontos szerepe van, múlt hét csütörtök óta még csak rá sem nézhetnek a cuccaimra, az pedig, ha megérintenék őket, csúnya, szobában ücsörgős, elgondolkodtató következményekkel járna. 

Túl szigorúan hangzik ez? Lehet. 

Valószínűleg más is hasonlóképp gondolkozna, ha a gyerek, a jóhiszeműen rábízott Freddie-vel eltaknyolna a betonpadlón és három helyen is betörné a képernyőjét. 

Ugye? 

Pedig az egyik pillanatban még ült vele békésen az asztalnál, játszott rajta (még a keze is tiszta volt), a következőben pedig megindult a nappali irányába, ahol a földön a kisasszony épp bonyolult táncmozdulatokat mutatott be. El lehet képzelni a jelenetet, ahogy lassított felvételben szinte láttam Freddie szomorú sorsát, a kisöreget, ahogy megbotlik a kisassony lábában, és ahogy Freddie kirepül a kisöreg kezéből. A dolog akkor lett igazán gyanús, mikor megkérdeztem a kisöreget, történt-e Freddie-nek valami baja (persze, csakis azután, hogy ő magát is megkérdeztem, neki történt-e valami baja, nyilván…) csak annyit válaszolt, hogy persze, Freddie-vel minden rendben, de már kezdett is elfutni vele a másik irányba. Gyorsan megragadtam a karját, kikaptam Freddie-t a kezéből, és szembesültem a betört képernyő problémával. Minden önerőm össze kellett gyűjtenem ahhoz, hogy ne sikítsak, kezdjek el csapkolódni, és tegyek még egy nagy halom olyan dolgot, amit később egész biztos megbántam volna. Ehelyett inkább minden gyereket alaposan kizárva, bebújtam a szobámba, és megpróbáltam kideríteni, mit tudnék kezdeni szerencsétlen Freddie-mmel. Valahányszor ránéztem, könnyek gyűltek a szemembe, egyszerűen annyira fájdalmas volt a látvány.

Másnap aztán elvándoroltam az Apple Store-ba, ahol vettem, és miután a dolgozók elcsodálkoztak azon, hogy jé, milyen szép nagy repedések vannak rajta, és hogy sikerült ezt úgy mégis leművelnem, és kaptam egy időpontot a következő napra, a Freddie-doktorhoz. Mert a mezei Apple Store dolgozók nem értenek az ilyenekhez, még azt sem tudták megmondani nekem, pontosan mi fog történni az én szegény kis drágámmal. Ki kell fizetnem a teljes árát és vennem egy újat vagy kiröhögnek és közlik velem, hogy nem tudnak mit tenni, örökké egy törött Freddie-vel kell élnem, vaaaagy megelégednek fizetségképpen azzal, hogy szépen rájuk mosolygok, és egy varázspálcával, aminek a hegyén egy félbeharapott alma csücsül, egy érintéssel megjavítják a képernyőjét.

Az utóbbi, sajnos, nem történt meg, de még így is egész jól jártam, összesen húsz percet töltöttem a szervíz-részen, várakozással és újabb repedés-rácsodálkozással együtt, kaptam egy vadonatúj Freddie-t (ami olyan, mintha a régi Freddie lenne, hála annak, hogy elmentettem mindent róla, és rögtön feltölthettem az újra), és utamra bocsátottak azzal, hogy vigyázzak jobban erre a Freddie-re. Mire közöltem volna a sráccal, hogy én vigyáztam rá, egy ötéves gyerek volt képtelen erre, ő már tovább is lépett egy nyugdíjaskorú nénihez, aki az iPhone-ja működésével kapcsolatban szeretett volna segítséget kérni. Így most Freddie csupán az enyém, élvezi, hogy nem tapogatják kicsi, koszos ujjacskák, és én is élvezem, hogy letörölhettem róla olyan kínos appokat, mint a Love Match Calculator (brr).

A második dolog az egyetemi jelentkezéssel kapcsolatos, gondoltam, ugyan, miért ne, írok erről is egy kicsit, kettő az egyben blog ez, olvashattak az amerikai au pairkedés és az angol egyetemi jelentkezés különféle dolgairól. Sőt, időnként három az egyben blog ez, mert olyan dolgokról is olvashattok, amik egyik témához sem kapcsolódnak. Ez egy annyira jó deal, amit még a Wal-Mart is megirigyelhetne.

Öt egyetemre jelentkeztem (ennyire lehet maximálisan) az Egyesült Királyságba, az egyesített jelentkezési honlapon, a UCAS-on keresztül. Van köztük londoni egyetem, walesi egyetem, és az egyetem, ami Angliában való tartózkodásom alatt rögtön belopta magát szívembe, a winchesteri egyetem (neeeeem, nem a neve miatt, neeem). Legnagyobb pechemre, a szak, amire a legjobban szeretnék menni, a nemzetközi politika és hírszerzési tanulmányok szak, pont a walesi egyetemen található, Londontól és az ott rám szorgalmasan váró Watsonomtól, rohadt messze. A jelentkezés legszivatósabb része, a motivációs levél, amit írni kell. Én azt hittem, hogy a 47 sor, 4000 karekter, amiről írtak, csak valami útmutatásnak számít, de mikor azt az üzenetet kaptam, hogy a levelem 3000 karakterrel több, mint lennie kéne, rájöttem, hogy nem, pontosan 47 sorosnak és 4000 karakteresnek (nem szavasnak), kell lennie. Így a lusta kislánynak, aki az utolsó pillanat utánra hagyta a jelentkezés elküldését, január 14-én este még azon kellett gondolkodnia, melyik információkat lehetne kihagyni, lerövidíteni, meg minden ilyesmi. Végül aztán a komplett bekezdés arról, mennyire szeretek problémákat megoldani, kimaradt, szóval azt hiszem a Greenwich Egyetemen, ahová kriminológiával egybekötött pszichológiára jelentkeztem, csak nagyokat pislognak majd, mikor olvassák a levelem, amiben azt taglalom, mennyire vonz a hírszerzés világa. A csodálatosan fantasztikus esszémből, lett egy szörnyű, nyúlfaroknyi kis akármi. Annyi baj legyen.

A határidő után, körülbelül két nappal már jöttek is az e-mailek az egyetemektől, hogy megkapták a jelentkezésem, valószínűleg a következő hetekben döntenek, de nem olyan könnyű ez, sok száz ember közül kiválasztani a legjobbakat, és ehhez hasonlók. Én nem is számítottam válaszra, nagyjából körülbelül március közepéig. Aztán ma reggel, miután kiszórtam a gyerekeim az iskoláikban, és örömtáncot lejtettem az üres és csendes házban (hétfőn egyiküknek sem, kedden csak a kisasszonynak nem volt sulija), láttam, hogy érkezett az új e-mailem, a UCAS-tól, vagyis, hogy valami változás történt valamelyik egyetem állapotában, a jelentkezésemet illetően. A lelki szemeim előtt rögtön megjelent, hogy mindegyik neve mellett egy óriási, vörös ELUTASÍTVA felirat szerepel, görcsbe szorul belső szervekkel jelentkeztem be, és láttam, hogy a walesi egyetem neve mellett, ahol a hírszerzési szak is található, az “unconditional” szó szerepel. Mielőtt egyáltalán elővehettem volna agyam hátsó részében a Fancy angol szavak és kifejezések szótárát, már pánikolni kezdtem, hogy úristen, elutasítottak, nem lesz belőlem M, aki szabadon ugráltathatja a James Bondokat. Aztán elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy az unconditional feltétel nélkült jelent. Itt még tovább gondolkoztam, lassan már belefájdult az agyam a sok gondolkodásba, hogy ez most jót jelent, vagy rosszat. Itt tűnt fel, hogy van egy másik link is “read your decision letter” felirattal, gyorsan rá is kattintottam, mikor láttam, hogy a levél a congratulations, azaz gratulálunk szóval kezdődik. Az addig görcsbe szorult gyomrom hirtelen dupla szaltót hányt, és ahogy olvastam tovább a levelet, óriási vigyorra húzódott a szám. 

Felvettek. Egyetemre. Hírszerzésre. Hú. Túl sok awesome infó volt ez egyszerre.

Persze, ez még nem jelenti azt, hogy erre az egyetemre is megyek, mert Wales az nem London, és bárkik is járnak oda, nem Watson egyikük sem. Szerencsére az angol rendszerben a diáké a választási lehetőség, nem utasítanak el rögtön az iskolák, ha az egyik úgy döntött, kellesz nekik. Szóval még lehet másik egyetemet választok, egy hírszerzéshez hasonló szakkal, de úristen, srácok… hihetetlen érzés, mikor az ember egy kisebb lépéssel közelebb került ahhoz, hogy valóra válthassa álmait, én azt mondom nektek.

És most jöjjenek a képek. Hogy azért némileg mégis megemlékezzünk Csilla első kémmúzeumos látogatásáról, íme pár fotó, amit ott készítettünk magunkról. Mivel a múzeumban szigorúan tilos a fényképezkedés, ezek az egyetlen képi bizonyítékok arra, hogy a hely létezik, úgy becsüljétek meg őket.

A háttérben James Bond Aston Martinja virít

Itt meg első világháborús kém-galambok.