A barikád

Nem írom le részletesen, hogy szombaton mit csináltunk Csillával, mert lassan már egészen unalmas lenne, de legyen annyi elég, hogy moziban voltunk, és Mike is, és ugyan megint nem láttam mosolyogni, de most már majdnem egészen biztos, hogy minden szombaton dolgozik, ami egyet jelent, hogy fix programunk is van szombat délutánra. Már csak abban kell reménykedni, hogy egy ideig nem fogunk kifogyni a jó filmekből sem, amiket meg lehetne nézni.

Szerencsére a Les Miserables aka A mű, aminek valaki elfelejtett angol címet adni aka Nyomorultak, még mindig megy a mozikban, így arra esett a választásunk. Én ugyan már láttam, de tudjuk, hogy nincs gondom azzal, ha többször kell megnéznem egy filmet a moziban, és különben is, első alkalommal, New Yorkban a csupa német társasággal minimum annyira nyomorultnak éreztem én is magam mint Jan Valjean. 

Hála annak, hogy mikor Csillával vagyok, vagy annak, hogy valamit mindig belekevernek a kólánkba, mikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint aki kicsit részeg, és elhatároztam, hogy a Nyomorultak bizony egy tökéletest megoldást kínál nekem a szobámba hívatlanul bemasírozó gyerekek ellen, amit illene is kihasználnom. Építenem kell egy barikádot az ajtóm elé, nincs mese!

Sajnos aztán pont úgy adódott, hogy a szombat estét nem töltötték itthon gyerekeim, de ne higgyétek, hogy ez pillanatra is megtántorított barikád építési terveimben. 

Szóval benyomtam a fenti dalt, körülbelül végtelenített lejátszásban, és hajrá, neki is álltam építeni azt a barikádot. 

Az első fázis elkészülése után enyhe pánikroham tört rám, mert... hát mert ezért:

Ennyi könyv látványa normális esetben örömkönnyeket csalna a szemembe, de nem akkor, mikor a hazautazásom időpontja szép lassan kúszik felém. Bár azt hiszem, párat oda fogok adományozni a könyvtáraknak, mert a Pretty Little Liars könyvsorozat annyira nem tetszik, mint eredetileg gondoltam, hogy tetszeni fog, például. 

Miután túltettem magam a könyvek látványa okozta sokkon, rájöttem, hogy ez a barikád egyelőre igencsak szegényes, egy kósza szellő, nemhogy egy ötéves gyerek lerombolná, szóval tovább építkeztem. A kész mű aztán így nézett ki:

Sajnos aztán mielőtt letesztelhettem volna, mennyire gyerekbiztos az én kis barikádom, már le is kellett bontanom, mert sürgősen mosdóba kellett mennem az ajtó túloldalára. Tudom, tudom. Pocsék francia forradalmár lenne belőlem, az már biztos.

Vasárnap már fogalmam sincs, mit csináltam napközben, azon kívül, hogy az én kedves Tökimnek állítottam össze egy szeretetcsomagot. Nem tartozik különösebben a blog témájához, de Töki sikeresen esett egyet a snowboardjával és berepesztette az egyik csigojáját... szóóóóval nagyon sok szeretetre, és főleg szeretetcsomagra van szüksége. Csupa olyan dolgokkal tele, amik fekvés közben szórakoztatják az embert, mint például foglalkoztatókönyvek, meg videójátékok. 

Este pedig sor került az év legfontosabb eseményére, azaz a Superbowlra, tudjátok, az amerikai foci döntőjére, amit nagyjából 100 millióan követnek figyelemmel minden évben a tévében. Az idén különösen érdekes volt, mert a Baltimore Ravens játszott, azaz a helyiek. Nem annyira helyiek mint a Redskins, de majdnem. Ami meg ennél is érdekesebb, az az, hogy a Ravens megnyerte a meccset! Juhúúú! Bár, ami még ezeknél is érdekesebb, sőt, a legérdekesebb esemény volt a döntő alatt, az az áramszünet volt, ami Beyoncé fantasztikus showja után történt, és körülbelül fél órán keresztül tartott. Utólag már nagyon mókásnak találom a dolgot, de akkor csak azt szerettem volna, ha bármi áron, akár zseblámpákkal a fejükön tovább játszák a meccset, annyira álmos voltam. Ha valaki érdekesebb és hosszabb beszámolót szeretne olvasni a Superbowlról, illetve képeket látni a konfettiben hempergő Ravens-játékosokról, Csilla blogján megteheti. 

Igazából ezzel a bejegyzéssel csupán kedves jó édesanyám kívánságát szerettem volna teljesíteni, és, most, hogy ezt megtettem, el is búcsúzhatok.

Oké, tudom, ez így kicsit kegyetlenül hangzik, de valahogy semmi ihletem ehhez a blogolósdihoz ebben a pillanatban (kivéve, ha Tumblrről, meg arról van szó, hogy helyes cicás gifeket kelljen rebloggolnom...), de hamarosan ismét jelentkezek majd, ígérem.

Utóirat: Ismét összeállt a Fall Out Boy. Május 31-én jönnek D.C.-be koncertezni. Van esély arra, hogy tudok jegyet szerezni? Úgy értem, annál méltóbb befejezése nem igazán lehetne az itt tartózkodásomnak, mint egy Fall Out Boy koncerten tombolni.