Mike-Bebe: 2-0

Ez majdnem egy olyan bejegyzés lett, amiben ket olyan témáról is olvashattatok volna, amiből már nagyon elegetek lehet. Az első, a mozis kalandjaim a világ legtökéletesebb büfés fiújával, Mike-kal, a második pedig a Múzeum, Amit Nem Nevezünk Nevén. Szerencsétek van, hála annak, hogy vasárnap a gyerekeimnek mindenhez volt kedve, csak kimozdulni nem, csak az egyik témáról olvashattok ma. A Moziról, Amit Nem Nevezünk Nevén.

Tudom, mennyire unalmas erről olvasni, és higgyétek el, Csillával már mi is baromira unjuk az egész plázázós dolgot, meg azt, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag mindig sikerül ott pénzt költenünk. Azt hiszem, a másfél évnyi blogolás alatt még nem volt időm megemlíteni, hogy igazából annyira nem rajongok plázákért. Ha esetleg kevesebb lenne a tömeg, az előttem lassan csoszogó ember, a visitó gyerek, visitó tinilány, meg úgy minden, ami a plázákat plázává teszi, valószínűleg jobban szeretném őket, mert a boltokat járni, viszont imádom. Ez meglátszik, sajnos a pénzmennyiségen is, ami éppen a bankszámlámon található. Lépjünk is tovább.

Szerencsére azonban, Csillával már kiokoskodtuk, az összes szürke agysejtünket bevetve, miközben bonyolult matematikai képleteket oldottunk meg, hogy Mike nagyjából hét óra körül állhat munkába, ami azt jelenti, hogy annál előbb nem is érdemes moziba mennünk. Plázába meg aztán végképp nem. Az este hét óra meg igencsak későn van, addig csinálhatunk bármit, ami nem rombolja szét a hajam, vagy a sminkem, vagy a nagy gonddal összeállított “laza, de annyira mégsem” viseletem. Az igényes szórakozás után tehát betipeghetünk a moziba, ahol Mike-ot elvarázsolom az addig tökéletesen halálosra fejlesztett mosolyommal.

Ez a terv csak azután született meg, hogy szombaton nagyon hosszú időt eltöltöttünk a plázában, olyan hosszút, hogy a film kezdete előtti fél órában már csak leültünk és interneteztünk kicsit a táblagépeinken, amit természetesen mindig magunknál hordunk, mert jó amerikaiak vagyunk.

Ez eheti filmünk a Top Gun című klasszikus volt, és tudom, most mindenki fogja a fejét, hogy de Bebe, ez mégis hogy lehet, azt a filmet legutoljára a születésed előtt játszották a mozit, de kedves olvasók, az történt, hogy a Top Gunt hamarosan kiadják a kéksugaras lemezeken, és ennek örömére gyorsan ismét kidobták a moziban, IMAX 3D-ben, hogy le tudjanak sok-sok pénzt húzni az emberekről, akik annak idején arra vitték el legelső randijukra a feleségüket, meg ilyenek. (Abból gondolom ezt, hogy Csillával mi lehettünk a legfiatalabbak a közönségben.) Én tudom, hogy a Top Gun egy klasszikus, és klasszikus filmeket nem szabad bántani, szóval csak annyit mondok, hogy a mai filmekhez hasonlítva bőven akadt olyan jelenet, amit már-már nevetségesnek is lehetne nevezni, de különleges élmény volt, az biztos. Oké, igazából csak az ingyen poszterért mentünk erre a filmre, ami járt a jegy mellé, mert jó magyarok is vagyunk, és szeretjük az ingyen cuccokat, akkor is, ha semmi szükségünk rájuk.

Miután vége lett a filmnek, néztük… pardon, néztem… óriásira nyílt szemekkel a takarítóbrigádot, múlt héten ugyanis éppen ott dolgozott Mike, de nem volt köztük. Kicsit kezdtem elszomorodni, hogy annyi hét után végre szabadnapot kapott szombatra, és persze pont arra a szombatra, mikor nekem emberi fejem van, de aztán szerencsére megláttuk a büfében ácsorogni, és a világ máris szebb lett. Én azonnal elhatároztam, hogy vennem kell magamnak egy alibi csokit, és egy alibi kólát (hogy kicsit szemügyre vehessem Mike hátsó felét, amíg a kólaautomatánál ügyköd, mi másért), és egy gyors fazonigazítás után a mosdóban, be is vágódtunk Csillával Mike sorába. Mike kilométeres sorába, mert a jelek szerint mindenki azt szerette volna, ha ő szolgálja ki őket. Mike mosolyának senki sem tud ellenállni. 

Gyorsan leemeltem a polcról a kezem ügyébe eső első doboz csokit, és amíg sorra nem kerültünk, azzal szórakoztattuk egymást Csillával (és idegesítettünk mindenki mást, aki velünk állt sorba), hogy Les Miserables és Top Gun zenéket énekelgettünk félhangosan. (Hogy miket, az ő blogján meg lehet tekinteni, ez itt a reklám helye.) Úgy tűnt, mintha Mike nem épp lett volna jó kedvében (már két hete sem volt jó kedvében, mikor a pénztárban állt), mert nem mosolygott senkire. Kicsit el is szomorodtam, hogy a fenébe is, még egy hetet kell úgy átvészelnem, hogy Mike fantasztikus, több ezer wattos mosolya nem fog nekem erőt adni. Nem baj, gondoltam, én azért még mosolyoghatok rá, gondoltam, és ahogy előlibbentem előkaptam az én, kritikusok és közönség által is egekbe magasztolt mosolyom, hogy bizony olyan megsemmisitő csapást mérek rá, mint ő rám, pár héttel ezelőtt. 

Arra sajnos nem számítottam, hogy Mike majd visszamosolyog rám. Nem, nem csak mosolyog, hanem szélesen vigyorog, elfeledtetve velem nem csak azt, hogy nekem kellett volna éppen a mosolyommal kocsonyává varázsolni őt, hanem azt is, hogy mi a teljes nevem. Szerencsére az még eszembe jutott, mit szerettem volna rendelni, az már nem, hogy illene normális emberi lényként viselkednem, és például megparancsolni a kezeimnek, hogy ne remegjenek annyira, mikor átnyújtom neki a bankkártyám, vagy mikor próbálom beleszúrni a kólás poharamba a szívószálam. (A művelet csak a sokadik próbálkozásra sikerült, Csilla azt hiszem jót mulatott ezen mellettem.)

Csilla szerint Mike senki másra nem mosolygott utánam, de Csilla a barátnőm, nem is szabadna mást mondania. Akárhogy is, Mike mosolya annyira felvillanyozott, hogy mikor hazajöttem még a gyerekekkel és Lisával is játszottam kicsit, mert aznap este ő épp szolgálatban volt. Egyikük sem kérdezte meg, miért vigyorgok annyira, bár a kisasszony kissé furcsának találta, hogy odaadtam neki az egész doboz csokimat. Mondtam neki, hogy inkább örüljön neki, többet nem fog ilyen előfordulni úgysem.

A kólás pohárnak, amit Mike megérintett, azóta egy szentélyt állítottam.

Nem hisztek nekem.

Innen látom.

Pedig van képi bizonyítékom is*:

Vasárnap én voltam szolgálatban, és reggel félálomban egy tökéletes programot terveztem el magamnak meg a gyerekeknek. Egészen pontosan a D.C.-ben található legnagyobb könyvtár és a Kém Múzeum (egészen pontosan a szuvenír boltjának) meglátogatását. Mikor ezt előadtam gyerekeimnek, továbbra is félálomban, mikor éppen mosdóba vánszorogtam ki, ők meg már nyúzták egymást a dühöngőben (más néven játszószobában, más néven alagsorban), még nagyon tetszett nekik az ötlet. Szép napos időt mondtak aznapra, az én energiám pedig, amit Mike mosolyából merítettem, még mindig tartott, örültem, hogy örülnek és jót fogunk szórakozni, a nyolc órás munkaidő pedig hipp-hopp elrepül majd.

Na igen ám, de aztán anyuka valahogy beleültette a bogarat a fülükbe, hogy biztos valami lustulós napot akarunk tartani, és, hogy jó is az, amiből a gyerekeim (de főleg a kisasszony) arra gondolt, hogy mindenképp itthon kell maradnunk, pizsamában döglenünk egész nap, mert az mennyire jó móka. Neki, lehet, hogy az, nekem is az, ha én dögölhetek, nem pedig azon kell gondolkoznom, hogyan tudjak leköteni két gyereket, mikor mindkettő mást akar csinálni, de azt nem, amit én akarok. Volt mindenféle kifogás onnantól kezdve, hogy “anyu, azt mondta, hogy…” egészen odáig, hogy “ez egy szabad ország, azt csinálok, amit akarok”, nekem meg egy idő után már sikítani lett volna kedvem. Talán mondanom sem kell, hogy a Mike mosolyából merített energiáim nagyjából két óra alatt le is csapolódtak, és onnantól kezdve percenként számoltam vissza, mikor dughatom már ágyba őket. Ilyen is régen történt már, azt kell mondanom.

A vasárnap estének végül aztán egész jó befejezése lett, ugyanis aznap tartották a Grammy és a BAFTA díjátadókat is. Előbbi azért volt érdekes, mert fellépett a The Black Keys, az egyik éppen kedvenc zenekarom, utóbbi pedig azért, mert kémeim már előzőleg jelentették, hogy Ben Whishaw ott van a színen, szóval kitartóan bámultam a képernyőt, felbukkan-e az én drága kis erdei állatkám. (Felbukkant, de a BBC America volt olyan kedves, hogy kivágta azt a részt a műsorból, amikor ő adott át egy díjat. Köszi BBC, milliószor köszike, puszilok innen minden egy műsorszerkesztőt. Mocskok.) Legalább a The Black Keys előadása jó volt a Grammy-n, szóval azzal vigasztalhattam magam.

Most újabb hét kezdődött, és egy olyan elhatározást tettem magamnak, hogy minden napról írni fogok, kivételesen, ha csak keveset is, és még képeket is hozok. Én úgy tippelem, szerdáig fogok kitartani ezzel az ígérettel.

*A kép természetesen csak a bejegyzés kedvéért készült, mielőtt valaki azt hinné, tényleg képes vagyok ilyesmire dolgokat művelni.