Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ebben a bejegyzésben több minden fog történni mint egy Zs-kategóriás akciófilmben, ahol Chuck Norris aprítja a népet, idegenek lepik el a földet, egy óriási cápa is partra vetődik Tanzánia partjainál, és az elnököt is elrabolja egy csupa nyolcévesekből álló terroristaszervezet, akik be akarják vezetni az öt napos hétvégét az egész világon.
Persze, ne kezdjetek reménykedni, nem jelentette ki Mike, hogy én vagyok élete szerelme, és ebből adódóan ingyen mozijegyekkel és popcornnal fog elhalmozni amíg élek (de legalábbis addig amíg itt vagyok), sőt, még csak egy meglepetésnyaralást sem nyertem Floridába, hogy kicsit süttesem magam a napon. Igazából a Mike fandom most pórul járt, mert kedvenc dolgozónk a Tysons Corner-i AMC moziból nem fog szerepelni a bejegyzésben, és nyaralni meg ha akarnék sem mehetnék, mert spórolnom kell.
Azért vágjunk bele.
Múlt héten érkezett egy levelem az ügynökségtől. Egy levél, ami a következőképp kezdődik: Dear Berta, I hope your enjoying your bla bla bla United States bla bla bla to begin planning your flight home. Jópár különféle blogot, jópár különféle lánytól olvastam már, és azt kell mondjam, szinte senki nem reagált úgy erre, mint ahogy én tettem: őszinte, szívszorító pánikkal a torkában. Kevesebb mint négy hónapom maradt Amerikában. Majdnem két hónapja beszéltük Csillával, hogy öt hónapom van hátra, és úgy érzem, mintha maximum két hete ültünk volna a Cosiban, és társalogtunk volna erről. Eszméletlen milyen gyorsan repül az idő, és én mennyire szeretném lelassítani. (Főleg olyankor, mikor hétvégenként sorban állok Mike-nál és várom, hogy meglássam a mosolyát, nem pedig olyankor, mikor a gyerekeim nyúzzák egymást, meg engem is, és semmivel sem lehet lenyugtatni őket.) Hogy miért? Ennek nagyon sok oka van, az első nyilvánvalóan az, hogy itt élek már másfél éve, és hozzászoktam az itteni élethez. A fenébe is, a moziban a kis üdítő akkora méretű mint a Mekiben a nagy méretű, hogy fogok én otthon arra emlékezni, hogyha egy liternyi kólát akarok magamba önteni egy film alatt, akkor nagyméretű poharat kell kérnem? He?
És hogy fogok én arra emlékezni, hogy a piros lámpánál nem szabad jobbra fordulni az autóval, mert az csak itt megengedett?
Megmondom, hogy: sehogy.
Miután kipánikoltam magam az összes lehetséges embernek, akit ismerek, jött a következő dolog, ami nem más mint a Bebe és Töki Megjárja a Comic-Cont, Aztán Fél Amerikát Fuck Yeah Trip-tervezése. Röviden hívjuk csak America Fuck Yeah Tripnek. Az utazás tervezését aztán félbevágta egy hirtelen érkező megfázás, torok-, és fejfájással, intenzív orrfújással és tüsszögéssel, aminek köszönhetően szilárd ételt nem volt erőm lenyelni, nem hogy egy olyan utat tervezni, aminek leírása, azt hiszem, méltó lezárása lesz a blognak. Szerencsére most már kezdek kilábalni, talán hasznos segítsége is lehetek az utazás miatt szintén pánikoló anyukámnak.
Ugorjunk is a hétvégére, mert senki nem akar hallani arról, hogyan szürcsöltem két napon keresztül levest és dobtam le hamburger-diétával nehezen felszedett kilókat.
Tudtam, hogy szombaton este dolgoznom kell, ami egyet jelentett azzal, hogy a heti Mike-látvány kimarad, és ettől kicsit elszomorodtam. De csak egy egészen iciri-picirit, nem nyüszítettem mindenkinek, akit a hét elején még a hazautazási problémáimmal nyüstöltem, hogy nem látom Mike-ot, meg az ő mosolyát, és senki nem fog nekem great night-ot kívánni.
Azért szombaton, még mielőtt dolgozni kezdtem volna, összefutottam Csillával a Cosiban egy gyors ebédre. Egy húzós hét után mindketten bőven megérdemeltük azt a pizzát vagy szendvicset, spórolás ide, vagy oda. Nem kerültünk olyan állapotba, mint a kólától szoktunk a moziban, de azért jól eltársalogtunk.
Vasárnap meg aztán a kém múzeumba mentünk. Igen, tudom, tudom. TUDOM. De Csilla még nem volt OpSpy-on, és ezt sürgősen pótolni kellett. Mióta bezárt A Múzeum étterme (hüpp hüpp hüpp hüpp), annyira nem könnyű jó kaját találni a környéken, de szerencsére a múzeum majdnem szomszédságában van egy Subway. Meg egy közeli utcában akad egy Meki is, de gondoltuk, inkább legyen a Subway, meg az elvileg egészséges szendvicseik. A kiszolgáló bácsinak egy szavát sem értettük (én csak onnan tudtam, mire milyen választ kell adni, mert tudom, miket kérdeznek a Subwayben, és milyen sorrendben, mikor szendvicset vesz az ember), de azért nagyon lelkesen kérdezte honnan jöttünk, meg ilyenek. Először németnek, aztán olasznak tippelt minket. Mindkettőt benézte, mert aznap Kátya és Olga voltunk, azaz a szibériai alteregóink.
Én, mivel megígértem anyunak, hogy végre normális képeket is csatolok a bejegyzéshez, nem csak olyat, amin poharas szentélyek, vagy könyvből készített barikádok láthatóak, már a Subwayben nekiálltam a fényképezkedésnek.
Miután betoltuk a szendvicseinket, illetve én még egy zacskó sós-ecetes chipset is, mert malac vagyok, elindultunk a múzeumba, hogy beszerezzük a jegyeinket.
A pánztáros srác ugyan mondta, hogy a következő OpSpy 2:05-kor indult, nekem fogalmam sem volt, mennyi volt az idő akkor éppen, rábólintottam. Sajnos éppen fél egyre járt csak az idő, ami azt jelentette, hogy nagyon-nagyon sok időnk volt arra, hogy szétnézzünk és esetlegesen pénzt költsünk az ajándékboltban. Végül aztán csak a szétnézés része történt meg a dolognak, nagyon büszke lehet ránk mindenki.
Mikor aztán már tényleg attól féltünk, ha több percet eltöltünk a boltban, valami szuvenír csodával határos módon a zsebünkbe vándorol majd, inkább elsétáltunk a közeli fro-yo helyre kávézni egyet. Arra a helyre, ahol Zombie kávét lehet kapni.
Szép lassan aztán eljött az OpSpy ideje is, miközben a lépcsőnél várakoztunk a vezetőnkre, amolyan hamisíthatatlan röhögőgörcs tört ránk, mint ami általában a mozizás után szokott, csapattársaink valószínűleg óriási bosszúságára. Az OpSpy-ról Csilla majd biztos ír bővebben, neki ez volt az első élménye, de annyira nem tetszett neki, mint nekem. Oké, asszem annyira senkinek nem tetszik, mint nekem, mert biztos nincs más, aki képes újra meg újra végigmenni rajta, ugyanúgy beleélve magát a sztoriba. Egy órára kémnek érezhetem magam, hát hogy a fenébe ne imádnám az egészet? Bár azt elmondtam Csillának is, hogy annyira jó nem lesz egy túra sem, mint a legelső küldetésem, még Chaddel. Nyilvánvaló okokból, azt hiszem. Ráadásul most egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy én Olga vagyok, de szerencsére Csillán kívül senki nem hallotta, mikor véletlenül az igazi nevemen mutatkoztam be. Éles helyzetben, azt hiszem, ott helyben öltek volna meg az ellenséges kémek.
Az OpSpy után egyikünknek sem kedve hazamenni, és mivel én szerettem volna egy új farmert venni magamnak, és oké, részben reménykedtem abban is, hogy Mike vasárnap délután is dolgozik, célba vettük a Tysons Cornert. Farmert nem vettem, Mike pedig nem dolgozott, de azért így is jól elfoglaltuk magunkat. Beszélgettünk kicsit a gazdasági helyzet alakulásáról, meg minden ilyesmik.
Túl sokáig nem voltunk ott, mert este Oscar-átadó volt, és azt egyikünk sem szerette volna lekésni. Én főleg azért, mert kíváncsi voltam, hogy James Bond 50. évfordulója alkalmából készített montázsban lesz egy fél képkockányi Q is. (Nem volt, természetesen, de azért némileg megnyugtatott, hogy M-et is kihagyták belőle, pedig ő tényleg fontos.)
Hála az Oscarnak, már azt is tudjuk Csillával mit nézünk jövőhéten a moziban: természetesen a legjobb filmnek járó díjat bezsebelő Argót. Mert igen, jövő hét szombaton szabad leszek, elkezdem tükör előtt gyakorolni a legbájosabb mosolyom, és a Mike fandom is kezdi dörzsölhetni a tenyerét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése