Bebe beszámol a hétről: Hétfő

Vicces, hogy ekkora örömünnepet csinálok ebből a beszámolok a hetemről-témából, pedig az ilyen blogolásnak kéne normálisnak lennie. Legalábbis anyu szerint egész biztos.

Kezdjünk is bele, mielőtt végleg elmegy tőle a kedvem és bejegyzés nélkül maradtok.

A hétfő ugyanolyan nehezen indult be, mint általában a hétfők indulni szoktak. A gyerekeket alg lehetett kirobbantani az ágyból, én is alig vánszorogtam, és mindenki csak nyafogott, hogy hétvégét akar. Megnyugtattam őket, hogy ne aggódjanak, már csak öt nap van addig. Szerencsére a kisöreg még fellelkesül ezzel a cselle, a kisasszony már nem. De annak a hírnek mindketten örültek, hogy kivételesen három napos lesz a hétvége a President’s Day miatt. (Én szeretnék már ismét úgy élni, hogy a munkaszüneti napok közeledte örömmel töltsön el.)

Elautóztunk a mindenféle iskolákba, nem volt semmi probléma, és igazából a délelőtt hátralévő része is eseménytelenül telt, de némileg feldobta a kedvem, hogy találtam pár képet Ben Whishawról, amik a BAFTA-n készültek, és csöpöghettem egy sort, ha már a tévében nem láttam.  

A délután szerencsére már nem volt ennyire punnyadós, másképp ez lett volna a blog történelmének legunalmasabb bejegyzése, és egyben a legrövidebb is. Nem a legjobb kombináció.

Még péntek délután megérkeztek a cserkészsütik a házba, ami azt jelentette, hogy mi hétfőn nekiálltunk házhoz szállítani őket. Sajnos, továbbra sem áll rendelkezésünkre semmiféle helyes piros kiskocsi, amivel tudnánk magunk után húzni a dobozokat, szóval én cipeltem őket házról házra, miközben a kisasszony fontoskodva vezetett engem a házakhoz, kezében a pénzes borítékkal. Az első pár háznál (köztük Madáréknál sem), nem igazán volt szerencsénk, mert alig volt még délután négy óra, és olyankor még nem igazán tartózkodnak otthon az emberek. Szerencsére, ahogy átértünk a szomszédos utcába beindult a biznisz, megszabadultunk majdnem egy teljes doboztól.

Utolsónak hagytuk a házat, ahol a fura család lakik, és ahol az anyuka kijelentette, hogy ők nem esznek sütit, bár azért vesznek egy dobozzal. Az anyuka nem tartózkodott otthon, csupán a bébiszitter, aki nem igazán óhajtott velünk angolul beszélni, de a spanyol szóáradatból és az ijedt arckifejezéséből arra következtettem, hogy perceken belül kihívhatja ránk a rendőrséget, szóval inkább megmondtam, hogy visszajövünk majd később, és gyorsan elpárologtunk onnan. Azt hiszem, legközelebb a kisasszony kénytelen lesz Lisával elmenni ahhoz a családhoz, aki megnyugtathatja spanyolul a kedves nőszemélyt, hogy nem egy terroristaszervezet vagyunk, akik tagokat toboroznak süteménnyel, hanem cserkészlányok. Jó gyerekek. És szükségünk van a négy dollárra, amennyibe a doboz sütemény kerül, amit rendeltek.

Az én rendelésem. Speciális girl scout cookie-diétán vagyok.

Az este, a kisasszony zongoraórája után Dínóba pattantunk mindannyian, és megcéloztuk az Arby’s-t az egyik legjobb gyorsétterem láncot. Nem tudom, írtam-e már részletesebben a gyorséttermekről, és hogy mennyi rengeteg fajta található, és hogy ennek ellenére itt is a Meki a legnépszerűbb, ahol pedig a többihez képest a legrosszabb kaját lehet kapni. Az Arby’s főleg marhahús ételekre specializálódott, a logójuk is egy óriási cowboy-kalap, de vannak csirkés szendvicseik is, meg minden ilyesmit. Isteniek a hamburgereik és a csavart sültkrumplijuk.

Szegény Dínóban ugyan nagyobb lassan a szemét, mint egy átlagos tinédzserfiú szobájában, de nem szeretném, ha nagyobb legyen, szóval szépen megálltunk az étterem melletti parkolóban, hogy elfogyasszuk a kajánkat, nehogy a gyerekek véletlenül ketchup-tartónak használják a gyereküléseik pohártartóit, és mikor tisztogatásra kerülne a sor, odaszáradt ketchupot találjak mindenhol az autóban. A kisasszony ülésének egyik pohártartóját már így is teleragasztotta rágóval, amit egy kellemes hétvégi elfoglaltságként egyszer szépen ki is tisztít majd. Hála a szigorú felügyeletnek (Lisával percenként tekingettünk hátra, biztos rendesen esznek-e) úgy befalták a vacsorájukat, mint két egészséges étvágyú kis angyalka.

Persze, ennyi erővel ehettünk volna az étteremben is, de az nem annyira mókás. Különben is, ha az étteremben ettünk volna, nem nevethettünk volna jót a szomszédos autóban ücsörgő párocskán, akik biztos teljesen mást terveztek, mint azt, hogy két gyereket és a bébiszittereiket hallgassanak meg nézzenek. Mi Lisával szinte fulladoztunk a nevetéstől, valahányszor megláttuk gyilkos tekintetüket, a kisasszony is nevetett, de csak azért mert mi is nevettünk, meg annyit azért értett, hogy megzavartunk egy nagyon romantikus randevút. A pasasnak előbb-utóbb elege lehetett abból, hogy nem jutnak előbbre, és beindította a motort, hogy tovább állnak. Mivel a leggonoszabb gonosz ember vagyok, akit hátán hordott a Föld, kitaláltam, hogy nekünk is azonnal mennünk kéne, csak hogy még idegesebbek legyen. Lisának tetszett az ötlet, azonnal kigurultunk a parkolóhelyünkről és elindultunk hazafelé mi is. Talán ez jó lecke volt számára, hogy legközelebb romantikusabb helyszínt válasszon a randevúhoz. Bár lehet, csupán egy másik sötét parkolóba zavartuk el őket.

A kis kirándulásnak hála pont bedtime-ra értünk haza. Jók azok a napok, mikor csak úgy repül az idő, és minden csidi-csodás.

Arra nem számítottam, hogy kedden aztán bőven meglesz ennek a böjtje. Kevés alvás, itthon felejtett ebéd, ilyesmik várnak rátok a holnapi bejegyzésben.