Bebe beszámol a hétről: Kedd

Szóval a kedd.

A beszámolóhoz igazából hozzátartozik még a hétfő éjszaka is, amikor ugyanis bárhogy próbálkoztam, nem tudtam hajnali kettőnél előbb elaludni. Pedig viszonylag időben lefeküdtem, kicsit olvasgattam, és kalandoztam abban a párhuzamos univerzumban, ahol a Valentin-napot nem esti bébiszitteléssel, hanem egy romantikus randevún töltöm Ben Whishawval, vagy Mike-kal. (Igazából ugyannyira esély van arra, hogy bármelyik is valóra váljon, azaz semmi, szóval tökmindegy.) 

Aztán hirtelen túl kényelmetlen lett a párnám. Kicseréltem őket. Az egyiket magam mellé dobtam. Úgy túl kevés lett a párna. Nem találtam a helyem. Kicsit forgolódtam, dobáltam magam, legszívesebben elsírtam volna magam, mikor láttam, hogy már csak hat órám van aludni... már csak öt és fél... és így tovább. Valamikor hajnali kettő tájékán aztán szerencsére kiütöttem magam, de hajnali négykor már ismét felébredtem, és nagyjából fél órán keresztül gondolkoztam az élet fontos kérdésein. Többek között persze azon, miért nem sikerül aludnom. Ismét visszaaludtam. Hajnali hatkor megint felébredtem, most körülbelül húsz percig néztem ki a fejemből, próbáltam erősen koncentrálni arra, hogy aktiváljak valamiféle szupererőt, és visszatekerhessem az időt, mondjuk este tízre, és kialudhassam magam.

Sajnos, a szupererőm nem jelentkezett, az ébresztőm negyed nyolckor kegyetlenül felberregett, és zombiként nekiálltam a napnak. Örültem, hogy elsőre sikerült minden egyes ruhadarabot jól felvenni, és nem került a lábaimra a melltartóm, vagy ilyesmi.

A kisasszony, csakúgy mint mostanában minden reggel, elkezdte mondani ébresztés után, hogy ő mennyire fáradt, de én azonnal mondtam neki, hogy nálam fáradtabb nem lehet, tessék öltözni, fogat mosni, és kisangyalként viselkedni, mert nincs kedvem az értékes energiám arra pazarolni, hogy ilyenek miatt veszekedjek velük. 

A kávé, amit megittam, annyit segített, mintha vizet ittam volna. 

Nagy nehezen aztán elérkezett az indulás pillanata, a kisasszony kisangyalként vette magára a kabátját és cipőjét, és a kisöreg is jó lett volna, ha nem kezd el variálni. Csizmát akart ugyanis a lábára húzni, mert az a legegyszerűbb. Emiatt nem is vagyok rá mérges, vagy ilyesmi, én is mindig ezt csinálom reggelente, ha nincs kedvem olyan bonyolult műveletek végrehajtásához, mint a tornacipőm felhúzása. Igen ám, de a sulijában már rengetegszer megkértek a tanárnők, hogy ne adjak rá csizmát, amennyiben ez lehetséges, mert nem igazán tud benne szaladni, meg ilyenek, ami fontos lenne. Szóval csizma csak olyankor jöhet szóba, ha szakad az eső, vagy a hó, és olyankor az edzőcipő utazik a hátizsákban. Tegnap ragyogó napsütés és tíz fok köszöntött ránk, nem csizmaidő.

A kisöreg lábán persze ott virított a csizma, mikor a helyszínre értem, épp az edzőcipőjét pakolta be a táskába. Gyorsan kivetettem vele, bár, hogy azért ne legyünk morcik egymásra, felhúztam neki a cipőit. Meg oké, azért is, hogy haladjunk végre.

Azt, hogy nem vettem észre az ebédes dobozát, amit kidobott a hátizsákja mellé, csak a zombiállapotomra tudom fogni. Úgy értem, zöld, meg békás, eléggé feltűnő darab.

Mikor megérkeztünk a kisöreg sulijához (húsz percnyi autókázás után), akkor vettem észre, hogy hopp, a táskában nincs ebéd. Kérdezem tőle, hol van. Ő, a világ legnagyobb természetességével azt válaszolta, hogy kivette, mert nem volt hely a cipőnek, amit bele akart tenni a táskájába.

Mondtam, hogy jó, hazamegyek, hozom az ebédet, semmi gond. Magamban szinte sikítottam, mert még nagyjából egy órányi felesleges autókázáshoz (vissza haza, irány a suli, megint vissza haza), még akkor sincs kedvem, ha teljesen kialszom magam, nemhogy zombiállapotban. 

A kisöreg tanárait is értesítettem, mi a szitu, mondták, oké, majd vigyem csak nyugodtan be az osztályba később, ha nem lesznek ott, akasszam az ajtóra. Oké.

Haza autóztam, eszméletlen hangerővel bömböltetve a zenét, hogy éber maradjak, megszereztem az ebédes táskát, visszaszáguldottam a sulihoz. (A történetet még viccesebbé teszi, hogy kedd délelöttönként jön az élelmiszer házhozszállítás, szóval a legrosszabb nap az ilyesmi vicces dolgok eljátszásához.) Mint az őrült rohantam be a kisöreg sulijába, magam mögött lóbálva az ebédes táskát, és már félúton jártam a tanterme felé, mikor egy idegesítő, műkedves hang megszólalt a hátam mögött:

- Elnézést, segíthetek valamiben?

Az egyik portás néni volt az, bár negyvennek sem nézett ki, és olyan napbarnított bőre volt, mintha épp egy kéthetes karibi nyaralásról, vagy egy hosszú szoláriumozásból érkezett volna, de mégsem nevezhetem portás bigének, az olyan csúnya lenne. Szóval előadtam a portás néninek, hogy mit keresek itt, mire ő közölte velem, hogy ilyet nem lehet csinálni, ha valami dolgom van, a portán kell elintéznem. Tudom, én, tudom, nekiállhatnék akár lövöldözni is, megértem az aggodalmát, tényleg, de kevesebb mint négy órányi alvás után, én csak azt szerettem volna, ha eljut végre a kisöreghez az ebédje, én pedig hazamehetek, és várhatom a házhozszállítós bácsit.

Odaadtam a nőnek a táskát, megmondtam kinek lesz, és ő megnyugtatott, hogy eljuttatja a kisöreghez.

Ismét haza.

Kajás bácsi megérkezett.

Örömtánc. Persze, csak lazán, mert erre sem akartam energiát pazarolni.

Épp elég korán érkezett ahhoz, hogy legyen időm aludni egy keveset, de ismét nem volt szerencsém, két órán keresztül próbálkoztam, mire rájöttem, hogy az, hogy öt percenként elalszok, aztán felkelek, inkább csak ront a helyzeten.

Inkább megebédeltem, és próbáltam nem túlságosan sajnálni magam.

A helyzeten rontott, hogy délelőtt olvastam a hírt, miszerint a BBC elkaszálta a The Hourt. AZok számára, akik nem ismernék, elmondom két mondatban, miért is sújtott le ez a hír. 1, Ben Whishaw az egyik főszereplője. 2, Ben Whishaw Freddie Lyont játsza benne, akiről... igen, elneveztem az én drága Freddie-met. +1, nagyon mocskosul van vége a második évadnak, muszáj megtudnom, mi történik utána. (Ha esetleg valakinek van twittere, és írna egy csiripet azzal, hogy #savethehour, nagyon megköszönném. A kampánynak valószínűleg nem lesz semmi értelme, de hé, egy próbát megér.)

Délután aztán kicsivel jobbra fordultak a dolgok, megérkezett a legutóbbi csomagom otthonról, ami nem csak a benne rejlő édességek és levesadag miatt volt fontos, hanem azért is, mert anyu beletette a prospektusokat is, amiket az Aberystwyth University-ről küldtek. 

Egyre szimpatikusabb lesz ez az egyetem, főleg, miután arról olvastam, hogy a nemzetközi politikai szakosoknak minden évben tartanak egy játékot, valami nagyon csilli-villi helyen, ahol éppen aktuális kríziseket kell megoldaniuk diplomáciai, vagy egyéb utakon. Vannak diplomata csapatok, vannak olyanok, akik a médiát képviselik, és így tovább. Mókásnak hangzik nagyon.

Ami miatt egyelőre még mindig vannak kis kétségeim, az Wales. Meg a város mérete. És hogy továbbra sem tudom, hogy kéne kiejteni az egyetem nevét. 

Szerintem nyilvánvaló, hogy az este már tíz órakor ágyban voltam, hogy még véletlenül se tartson ébren semmi, nem álltam neki olvasni, de még álmodozni is csak finoman mertem.

Szerdán bejártam fél D.C.-t könyvtárak, illetve egy DVD után kutatva. Küldetésem sikerrel járt, de erről majd holnap.