Bebe beszámol a hétről: Szerda és csütörtök

Mondtam én, hogy szerdáig jutok el, mire megunom azt, hogy részletesen írjak minden napról. Ezért kaptok két napot egyben. Meg azért is, mert akárhogy gondolkozom, nem jut eszembe annyi érdekesség a tegnapi napról, hogy egy egész bejegyzést összehozzak belőle.

Miután kialudtam magam kedd éjszaka, és egyik gyerek sem felejtett itthon semmit sem, elhatároztam, hogy felkeresem a könyvtárat, és kiveszem magamnak a Brideshead Revisited című filmet DVD-n, mert a könyvet elkezdtem olvasni, és nagyon tetszik, és… oké, Ben Whishaw szerepel benne. Másképp egyáltalán nem érdekelne. Pénteken a honlap szerint még volt egy belőle a Chevy Chase-i könyvtárban, de épp kikölcsönözve. Szombatra már azt írták, ott van. Szerdára már azt írták, hogy nem létezik a DVD ott. Persze, a film régebbi változata igen, vagy tíz példányban, de az engem nem érdekelt. Azért elmentem, mert gondoltam hátha valami tévedés történt. Nem történt tévedés, tényleg nem volt ott a könyvtárban a film. Gondoltam oké, nem gond, gyorsan leellenőriztem, hol máshol van még, és ezekből melyik könyvtárak lehetnek hozzám közel. Egyet kiválasztottam, a GPS is tíz percre mutatta, gondoltam, az jó lesz. Na igen ám, de a GPS azt nem közölte velem, hogy D.C. belvárosán kell áthajtanom, a legnagyobb csúcsforgalomban, ebédidőben, és hogy a könyvtárat lehetetlenség megtalálni.

Szerencsére felírtam magamnak egy másik könyvtár címét is, hogy legyen b-tervem, és megindultam ahhoz. Újabb túra a csúcsforgalomban, ezúttal Georgetown-on keresztül, ahol a forgalmat még az is lassította, hogy az emberek csak úgy random megálltak, hogy felszedjenek valakit, aki shoppingolt, vagy a nagyon fontos Valentin-napi cupcake-adagokat szerezte be. Elhatároztam magamban, ha nem járok sikerrel, vigaszként én is meglepem magam egy sütivel, mert ennyi autókázás után az már kijár nekem.

Erre aztán nem volt szükség, mert a harmadik könyvtárban megtaláltam a DVD-t, és még egy kisebb örömtáncot is lejtettem, mikor nagy büszkén odavittem a pulthoz, hogy kikölcsönözhessem.

Egyelőre még nem láttam, az egyik Valentin-napi programom, hogy megnézem majd.

És ha már Valentin-nap, akkor át is térhetünk a csütörtökre, azaz mára.

Csillával tegnap értekeztünk egy sort Facebookon, hogy el kéne mennünk az Aldiba olcsó csokit venni magunknak, eme jeles ünnep alkalmából. Nekem igazából semmi bajom nem lenne a Valentin-nappal, ha lenne valaki, aki nyálas képeslapokat és óriási lufikat, és cuki plüssmacikat venne nekem. Arról aztán nem is beszélve, hogy holnaptól az összes szivecskés, piros, meg rózsaszín és eszméletlenül tündéri csokoládé őrült módon le lesz értékelve, csakis azért, hogy a hozzám hasonló szomorú szingli egyedek felvásárolhassák őket.

Szerencsére, kedves olvasók, hosszas kutakodás után én is megtaláltam, milyen Valentin-napi képpel kedveskedjek nektek:

Csilla rögtön azzal fogadott, hogy egy cukorkás szivecskés Superman-es dobozt nyomott a kezembe, én pedig hirtelen szörnyű embernek éreztem magam, mert nem vettem neki semmit.

 Akkor még senkinek nem vettem semmit, mert nem tanultam a saját hibámból, hogy ne halogassam utolsó pillanatra a gyerekek édességeinek beszerzését, mert mára már csak a lame cuccok maradnak.

Elautóztunk az Aldiba, útközben kicsit pletykálgattunk, nevetgéltünk, és pont megegyeztünk, hogy mennyire éhesek vagyunk mindketten, mikor szembekúszott velünk egy Burger King. Komolyan, csak úgy csodával határos módon ott termett az út szélén. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy miután beszereztük a csokinkat, elmegyünk oda, és teleesszük magunkat a legkalóriadúsabb kajával, amit találunk az étlapon, mert Valentin-nap van, és mi ezt megérdemeljük.

Így is tettünk, miután Csilla beszerzett egy kis csokit, meg savanyú kukacos gumicukrot (nekem bőven van édesség a szobámban, hála anyu legutóbbi küldeményének és a cserkészlány sütiknek), elmentünk a Burger Kingbe és jól bereggeliztünk.

Mivel nekem még ugye Valentin-napi cucc beszereznivalóm volt, és Csillának is, felvetettem, hogy menjünk el a közeli Safewaybe, ahol talán lesz akkora szerencsénk, hogy még nem fosztották ki azok, akik ugyanúgy az utolsó utáni pillanatra tartogatják az ajándékok beszerzését, mint én. Csilla előre figyelmeztett, hogy amint belépek a boltba, ezer pofon erejével fog arcon csapni az egész Valentin-napi őrület, én meg jól kinevettem. Egészen addig, amíg meg nem láttam ezt:

a lufikat tanácstalanul kémlelő néni szerintem csak emeli a kép művészeti értékét

 Miközben a különféle a virágcsokrokat, de főleg azokat a nagyon helyes lufikat nézegettem, ismét előadtam, mennyire rossz nekem, amiért nincs senki, akinek a Valentinja lehetnék. Persze, túl sokáig nem kesereghettem, mert fontos küldetésünk volt, nem csupán önsajnálni tévedtünk be, és gyorsan kiválasztottam a gyerekek csokijait. Majd indultunk volna képeslapokat válogatni, de ott még a bejáratnál is szörnyűbb látvány fogadott volna minket:

Legutoljára akkor láttam ilyet, mikor Sandy felénk járt, és az emberek kifosztották a kenyeres és ivóvizes sorokat a boltokban.

Szerencsére a CVS-ben azért még akadt pár használható darab, gyorsan vettem is egyet-egyet a gyerekeimnek, mielőtt esetleg berohanhatott volna egy megvadult vásárlócsorda, akik felvásárolhatták volna az összeset ott is.

Mondanám, hogy jövőre majd okosabb leszek, de akkor már nem kell ilyenek miatt aggódnom, éljen.

Mindkét gyerek sulijában volt idén is Valentin-napi buli, bár a tavalyi alkalommal ellentétben idén cukorkákat is ajándékozhattak osztálytársaiknak, szóval, mikor hazajöttek és megmutogatták a zsákmányt, kicsit úgy éreztem magam, mintha visszarepültünk volna Halloween-estére. Igazából nagyon tetszik nekem ez az osztálybuli, meg ajándékozás, mert emlékszem általános iskolában nálunk csak ilyen nyomi kis Valentin-napi üzenetküldés volt, és én sosem kaptam semmit, már akkor sem, de cserébe nagyon irigy voltam bárkire, aki meg igen. Itt, bármi történjék, kapsz a fiútól ajándékkártyát, meg csokit, akibe bele vagy zúgva, és igaz, mindenki más is kap, de az már senkit nem érdekel.

Holnap péntek van, ami azt jelenti vége egy újabb hétnek, és vége annak is, hogy ilyen részletesen beszámolok unalmas hétköznapjaimról. Nem csak én, de azt hiszem, ti is fellélegeztek majd.