A kajabirodalom visszavág

Kivételesen jó okom van arra, hogy nem írtam ilyen sokáig a hétvégéről, el sem hiszem. Mire a bejegyzés végére értek, ti is tisztában lesztek ezzel az okkal, és kicsit sajnálni fogtok engem, nem pedig mérgelődni, hogy hanyagoltam a blogot.

Azt sem tudom már, mikor hagytam abba. Biztos valami moziról, meg valami Mike nevű fiúról volt szó, mert másról nagyon nem szól mostanában a blogom. 

Múlt hét szerdán, azaz egy hete, szünet volt a gyerekek iskoláiban, meg nagyjából mindenhol, ugyanis előző nap megjósolták, hogy óriási hóvihar közeleg mifelénk, akkora, amit már régen láttunk, mindenki készüljön fel, mert durva lesz. Még Lisa is itt aludt kedd éjszaka, hogy szerdán, ne kelljen egyedül a házban ragadnom a két gyerekkel. Igazából a kedd este emiatt jól is telt, kínai kaját rendeltünk, megnéztük a Wreck-It Ralph című mesét, amin én nagyon jót nevettem a videójátékos utalások miatt, a gyerekek meg csak simán élvezték, mindenki a pizsamájában rohangált fel-alá, és vártuk, hogy elkezdjen hullani a hó. Valamikor szerdán hajnalban aztán el is kezdett esni, sajnos főleg esővel vegyítve, így az óriási behavazódás elmaradt, de ennek ellenére egy iskola sem gondolta meg magát kinyitásilag.

Tekerjünk is a szombati naphoz, amikor ugyanis az új főnénink (így hívom a community counselor-jeinket, régen esett már szó róluk, hátha valaki elfelejtette), túrát tervezett a Capitolba. Mert bizony új főnénink van. A régi már öreg volt, meg régóta dolgozott a cégnek, és az egészségiügyi állapota sem volt a legjobb, szóval átadta a képzeletbeli stafétabotot egy fiatalabb kollégának, aki ráadásul magyar is. Itt él már tinédzserkora óta, de engem természetesen megtalált, hogy jujj, de jó, én is magyar vagyok, tudunk magyarul beszélni, mekkora csodás dolog ez! Juditnak hívják, eszméletlenül jófej nő, ez már abból kiderült, hogy gyorsan mindenkit bejelölt Facebookon, hogy hozzáadjon minket az új au pair csoporthoz, aztán le is törölt a barátai közül, mondván kell nekünk is a privacy. Inkább az a megszokott a főnénik körében, hogy szeretnek kutakodni az au pairek dolgai között, főleg Facebookon, szerintem.

Előző nap megkért, hogy nem tudnám-e elkísérni az újonnan jött csillei lányt, Debby-t a Capitolhoz, mert mér új, és nem tudja, hol a metró, meg ilyenek. Én jó kislányként engedelmeskedtem a parancsnak, írtam a leányzónak e-mailt, és egészen péntek késő estig reménykedtem benne, hogy ne válaszoljon, vagy ha mégis, mondja azt, talált magának már sofőrt. Nem csak azért, mert a Dínó annyira rendetlen már belülről, hogy idegenek előtt szinte vállalhatatlan, hanem azért is, mert tudjátok jól, mennyire megbuknék egy "szociális interakciók" elnevezetű órán. Annyira vagyok képes új barátokat szerezni, mint elteleportálni magam egy másik univerzumba. Sajnos Debby aztán visszaírt, hogy persze, nagyon örülne neki, hogyha együtt mennénk, mert nem tudja, hogy lehet eljutni a Capitolhoz. 

Szombat reggel aztán kiderült, hogy Debby egy nagyon aranyos lány, mégha kicsit túl tipikusan dél-amerikai is, ami rasszista kijelentésnek hangzik, de higgyétek el, hogy nem az. Megismerkedésünk huszadik percében megkérdezte tőlem, van-e barátom, aztán elmondta, hogy neki otthon még volt, de kidobta, mert reménykedik benne, hogy itt majd talál magának valakit.

Azért jót beszélgettünk, aztán megérkeztünk a Capitolhoz, és csatlakoztunk egy csoporthoz, akik igencsak au paireknek néztek ki. Aznapra ugyan nagyon szép időt ígértek, de reggel kilenckor azt még nem lehetett érezni, szóval várakoztunk a visitor center előtti lépcsőkön, hogy megjelenjen a főnéni. És vártunk. És vártunk, és vártunk. Lassan már elkezdtünk félni, hogy le fogjuk késni a délelőtt tízkor esedékes túránkat is. Szerencsére aztán két lány, akik kicsit távolabb álltak a csoporttól, megbeszélte egymással, hogy bemennek, mert mintha a néni azt írta volna az e-mailben, hogy a benti lépcső aljánál vár ránk. Ezt természetesen nem közölték a fagyoskodó többiekkel, csak simán elpárologtak a helyszínről, én a szuperhallásomnak és tökéletes kémkedési képességeimnek hála hallgattam ki véletlenül a beszélgetésüket. Megosztottam felfedezésem a többi lánnyal is, és én lettem a nap sztárja, miután átestünk egy gyors ellenőrzésen, és megtaláltuk a főnénit az épületben.

Megismerkedtünk egymással, én megörültem Nicole-nak, a kínai kolleginának, akivel találkoztam az őszi kincsvadászat alatt, meg egyszer pár hete, mikor Csillával Cosistunk, és Facebook-pajtik is vagyunk, aztán a túra időtartamára, gyorsan legjobb barátok is lettünk. Kicsit félve bevallottam a főnéninek, hogy másfél éve vagyok már itt, de a Capitolba most sikerült először eljutnom, mire ő nevetve megnyugtatott, hogy ő már 14 éve él D.C.-ben, és ő is most jár bent először.

A túra első állomása egy moziterem szerű hely volt, ahol egy tízperces filmet néztünk meg a Capitol történelméről, akit érdekel, utána olvashat Wikipédián, azon kívül, hogy a britek egyszer leégették, túl sok minden nem ragadt meg bennem.

Ezután jött a túra érdekesebb része, azaz az idegenvezetős túra. Mindenki kapott egy fülhallgató szerkentyűt magának, amin keresztül hallgathatta a tour guide-ot. A miénket Bennek hívták, egy viszonylag fiatal srác volt, és jól jártunk vele, mert tényleg próbálta feldobni kicsit a mondanivalóját poénokkal, meg izgalmas apróságokkal.

Sok lány szinte azonnal levette a fülhallgatót, mert minek nekik tudni, hogyan zuhant le majdnem festegetés közben a fazon, aki a kupolát díszítette ki, vagy, hogy hol ült Abraham Lincoln a szenátusban? 

Nem szeretnék senkit történelem órákra illő részletekkel untatni, inkább beszéljenek helyettem a képek arról, milyen is a Capitol belseje:

John Quincy Adams asztalának helye azért érdekes, mert a mindenféle legendák szerint, miközben úgy tett, mintha aludna, ülőhelyéről tökéletesen ki tudta hallgatni, miről suttognak az ellenkező párt tagjai. Ezt Ben be is mutatta, tényleg hihetetlen, de John Quincy Adams asztalától tökéletesen hallottuk, mit mond az óriási terem másik felében, és hogy halkult egyre, ahogy közeledett felénk. Aztán Ben azt is elmondta, hogy a legendák sajnos nem igazak, mert John Quincy Adams idejében, még nem volt kupolája a teremnek, ami miatt hallható a beszéd messziről is.

Sajnos túl hamar vége lett a túrának, miután a csoport szétszéledt (sokan azonnal megrohamozták az ajándékboltot, én nem, tapsvihart kérek), mi Nicole-lal és a hozzám időközben visszatérő Debby-vel, elkezdtünk gondolkodni, mit csináljunk. Gondoltuk, megebédelünk a Capitol éttermében, mert miért ne? Ők salátát ettek, én egy szendvicset, mellé salátát és még egy zacskó chipset is, hogy megadjam a módját. Ebéd közben jót nevetgéltünk, meg beszélgettünk, mindenféle szokásos kis apróságokról, illetve Debby-nek, aki nagyjából két hete érkezett, rengeteg kérdése is volt, mindennel kapcsolatban.

Ebéd után aztán megindultunk a metrómegálló felé, mert nekem aznap még találkám volt Csillával is, Debby-nek én voltam a sofőrje, Nicole meg nem szeretett volna egyedül maradni. Pont belefutottunk egy photoshootba, amit muszáj volt megörökítenem, mert:

Nagyon árnyalt, Mancika!

Gondoltuk, akkor már mi is fényképezkedjünk egyet, miért ne:

Gyanítom, a mi fotónk sokkal jobban sikerült, mint a csúnya nénié. 

Miután hazafuvaroztam Debby-t, gyorsan értekeztem Csillával, hogy elmegyek érte, aztán együtt elmegyünk az IKEA-ba, hogy húsgombócot együnk. Valami botránnyal ugyan tisztában voltunk otthonról, hogy lóhúst találtak benne, vagy ilyesmi (anyu szerint, azóta otthon már nem is lehet kapni), de gondoltuk ide, biztos nem ért el, vagy ha igen, ki tudja milyen gusztustalanságokat juttatunk a szervezetünkbe azokkal a cuccokkal, amiket shamrock shake-nek, vagy narancsos csirkének hívnak. Az meg lényegtelen apróság, hogy én egyszer már ebédeltem. Ha a hobbitok reggelizhetnek kétszer, én megtehetem ugyanezt az ebéddel.

Megérkeztünk az IKEA-ba, aztán gyorsan neki is álltunk körbenézni a kiállítóteremben. Gyorsan jött is a szibériai álcánk továbbgondolása, miszerint, Olga és Kátya tulajdonképpen orosz diákok, akik a Georgetown University-n tanulnak, administration-t (mivel Csillával mindketten ezt tanultuk, ő több, én kevesebb sikerrel, szóval van fogalmunk róla), és épp bútorokat, meg ilyesmiket néznek a kollégiumba szobájukba. Vagy albérletükbe. Az mindegy. Íme, Olga és Kátya otthona:

Természetesen jó IKEA-vásárlókként listát is írtunk magunknak, és az enyém szupertitkos tartalmát ti is elolvashatjátok (Csillát is, az ő blogjában):

(3) színes párna

(1) Tarzan-kép

(2) fura virág lámpa

(6) fémes alátét

(2) cuki virágos lámpa

(1) fro-yo konyha (erről sajnos nincs kép, pár idegen mindig bepofátlankodott a konyhánkba...)

(1) fajdleves-tányér készlet

(1) Föld-óra

(2) répa (lásd fent)

(5) minirépa (ugyanazok kicsiben)

Miután kinézegettük magunkat, természetesen, belevetettük magunkat az étkezdébe, és a lóhúsos gombócok közé. Második ebéd. Két órával az első után. Gondoltam, megosztom ismét, mielőtt megmutatom, mennyi mindent termeltem be:

Ha esetleg a kis méret miatt nem látszódna, utóbbin a lényeg, természetesen a háttérben van:

priceless-fej

A kajáink után aztán elhatároztuk, hogy megkeressük a kijáratot, mert aznap még sürgős moziznivalónk akadt. 

Meg kellett néznünk az Argót ugyanis, mielőtt levennék műsorról, ejnye, aki másra gondolt...

Pont kerestük volna Csillával, hogy hol találunk olyan kijáratot, ami nem kassza, mikor egy srác megjelent mellettünk, hogy beállhatunk mögéjük a sorba, majd azt mondják az ő mögöttük állóknak, hogy hozzájuk tartozunk. Na, persze, azonnal el is kezdett társalogni velünk, csajozós dumából jeles ez a sorban állósdi, azt kell mondanom. Sajnos, már aznap délután elfelejtettük, mi volt szegény neve, így gyorsan el is neveztük őt, meg a szótlan haverját Phineasnak és Ferbnek. Megosztottuk velük, hogy éppen tanulunk, mellékállásban kicsit dolgozgatunk is, persze, aztán miután szépen elcsevegtünk Magyarország történelméről, meg szomszédairól (Phineas román volt), még valahogy az e-mail címem is a kezükbe került, de azóta nem jelentkeztek, szóval ennyi a sztori. 

Ugorjunk is az én kedvenc témámra, monsieur Mike-ra. Pénteken nem dolgozott (pff... nem tudom, ezt honnan veszem...), és mikor vettük a jegyeinket, öt óra tájékában, akkor sem láttuk, én már pánikolni is kezdtem, hogy talán szabad hétvégét kapott, és biztos valami csini lánykát vitt moziba az ingyen jegyeit kihasználva, vagy felmondott, mert elege van az őrült mosolyomból, és soha többet nem látom. Szerencsére, mikor kicsivel később felosontunk, hogy megnézzük, dolgozik-e már, Mike már ott állt a büfében, mi pedig rohantunk is jegyet venni.

Gyors taktikai megbeszélés, és szájfényfrissítés a mosdóban, aztán bevágódtunk Mike sorába, ami a megszokottól eltérően majdnem a legrövidebb volt. Mint a képek is mutatják, egy csöppnyi belátást engedtem a dekoltázsomba, talán ennek volt köszönhető, hogy kedves Mike cimboránk elfelejtette a rendelésem. Vagy simán csak túl hosszú napja volt, és a töke tele volt már mindennel. Azért mosolyt kaptam, meg a szokásos "have a great night"-ot is, ami azt hiszem, egyet jelent azzal, hogy örök szerelmet vall nekem szombat esténként. Csilla szerint, ha legközelebb mikor arra járunk, nem mondok bármit, akármit, ami nem a rendelésemmel kapcsolatos, megnyúz, mert kezdünk egyrészt nagyon kínosak lenni, másrészt olyan könnyen meg lehetne spórolni a pénzt, amit filmekre, és tulajdonképpen Mike mosolyára szórunk el.

A bejegyzés lassan már hosszabb lesz, mint a Harry Potter összes kötete együtt véve, szóval illene rövidre fognom, de még mindig nem árultam el, mit jelent a cím. Vasárnap, a jó időt kihasználva, Csillával és pár Cosi-szendviccsel elmentünk piknikezni a Glen Echo-parkba. Utána fagyis au pair összejövetel volt a főnéni házában, hogy mindenki megismerje egymást. Mármint azok, akik nem találkoztak vele előző nap. 

Fogalmam sincs, mi okozta. A szombati dupla ebéd, az esetleges lóhús, a Cosi-szendvics, a túl sok fagylalt, vagy a másfél évnyi disznó életmódom összesen, de az biztos, hogy a vasárnap éjszakát a fürdőszobában töltöttem, főleg a vécé fölé görnyedve, hogy megszabaduljak a nagy nehezen felszedett kilóimtól. Mivel az au pair sosem pihen, hétfőn reggel, két órányi alvás után, természetesen én készítettem össze a gyerekeket, a kisasszony aztán mindenkinek elpanaszolta, hogy nem akartam neki bacont sütni, pedig sírva magyaráztam neki, hogy még a víz is visszajön belőlem, képzelheti mi történne, ha a sülő bacont kéne szagolnom.

Most már szerencsére jól vagyok, az, hogy csakis vizet voltam hajlandó inni, és hétfőn megközelítőleg négy órát töltöttem ébren jót tett. Tegnaptól sikerült magamban tartanom mindent, bár azt hiszem, ez egy intő jel volt, hogy nem vagyok már abban a korban, mikor össze-vissza ehetek, amit csak szeretnék, büntetlenül. Szomorú dolog ez.

Ó, és természetesen hétfőn, azon a csodás napon volt másfél éve, hogy megérkeztem az Államokba. Sikerült emlékeztetesen megünnepelnem, az már biztos.