A shamrock shake összetevői

 A Mickey D’s nevű, ételféleséghez hasonló dolgokat árusító helyen, Szent Patrick nap alkalmából lehet kapni az úgynevezett shamrock shake nevezetű ital…féleséget, aminek most felsorolom az összetevőit.

- 1 adagnyi egészben bedarált leprikón család

- 2 deci sugárzó atomhulladék

- cukor

- 1 négylevelű lóhere

- szivárványkivonat

- még több cukor (nem szabad sajnálnunk ezt az alapanyagot)

- mesterséges ízesítőszerek

- cukor

- 1 darab koktélcseresznye

Oké, azt hiszem a listából tökéletesen kiderül, hogy halvány lila gőzöm sincs, mik a shamrock shake összetevői, de talán jobban is járunk így, mert bármitől is kapja a természetellenesen zöld színét, valószínűleg nem sokkal gusztusosabb egy bedarált leprikónnál.

Ennyi a bejegyzés. Legközelebb találkozunk, kellemes hetet mindenkinek!

Na jó, a bejegyzésnek itt igazából nincs vége, akármennyire is szeretném, mert már megint teljesen unalmas dolgokról fogok írni (khhmmm Mike…) bár egy kis csavarral. (Nem, sajnos nem olyan csavarral, mint amire a Mike fandom, meg én is várok.)

Történt péntek este, hogy miután a gyerekeim elutaztak Baltimore-ba, én a szobámban tettem intenzíven a semmit, és pont arra gondoltam, hogy bár kocsim nincs, de valamerre jó lenne menni, Miguel barátosném írt nekem egy üzenetet, hogy csinálok-e valami érdekest. Mire válaszoltam neki, ha a hosszas falbámulás és a Bioschock-os lövöldözés érdekesnek minősül, akkor igen, éppen nagyon jól szórakozok. Mire Miguel megírta nekem, hogy ő egész délután a Skyrimmel játszott, és ha nem mozdul ki otthonról, valószínűleg fél éjszaka is azzal fog játszani, csináljunk valamit. Körülbelül fél perc múlva ki is találta, hogy menjünk el moziba, mert olyan régen voltunk már (mármint kettesben, én azt nem osztottam meg vele, hogy lassan annyit járok már a Tysons Cornerbe mozizni, hogy ingyen vágnak a homlokomhoz egy törzsvásárlói kártyát), és 9:50-kor adják a Les Miserables-t a… bizony. A Tysons Cornerben. Miguelnek itt még mindig nem mondtam el az ahhoz a mozihoz fűződő kissé beteges kapcsolatom. Úgy gondoltuk, hogy mivel szinte több mint két hónapja játszák már azt a filmet, nem sokan lesznek rajtunk kívül a teremben, ami azt jelenti, hogy szabadon énekelhetjük hangosan a dalokat, vagy nevethetünk olyan dolgokon, amik csak nekünk viccesek, és más filmélményét elrontanánk velük.

Les Mis, Tysons, Miguel (akit újév óta nem láttam, bár folyamatosan üzengetünk egymásnak), nyilván beleegyeztem a dologba, összeszedtem magam, leváltottam a melegítőnadrágom, amiben hétköznapokon élek, és kimozdultam tehát zugomból.

Mivel olyan régen nem találkoztunk már Miguellel, rengeteg mindenről kezdtünk beszélni, szinte be sem állt a szánk a pláza felé menet. Szóba kerültek a jövőbeli terveink (haha…), az éppen aktuális sorozatepizódok, hogy a Londonban élő mázlista barátnőink éppen milyen angol színészekkel találkoztak (vagy nem találkoztak), innen természetesen átterelődött a szó azoknak a bizonyos angol színészeknek a tökéletességére (Miguel azon kevesek közé tartozik, akikkel osztozok a Ben Whishaw-mániámban), és onnan aztán áttértünk a helyes amerikai fiatalemberekre is. Én továbbra sem mondtam semmit, hogy nekem mostanában milyen helyes amerikai fiatalember foglalja le gondolataim 95%-át, 60%-át, csak hallgattam Miguel beszámolóját a dögös bébiszitter fiúról, akit a kislánya sulijánál szokott látni. Szerencsére a flörtölési technikánk megegyezik, azaz ő is a “távolból bámulás és a legjobbak remélése”-elvnek a híve.

A plázában az első utunk a Barnes & Noble-ba vezetett, hogy lecsekkoljuk az aktuális képregényfelhozatalt, a DVD-ket, meg pár könyvet is. Miguelnek, a mázlistának, volt ajándékutalványa, de ahelyett, hogy egy Supernatural Enciklopédiára költötte volna, egy határidőnaplót vett magának. Hiába mondtam neki, hogy arra van a telefonja, és a határidőnaplóhoz még Ghostfacers matrica sem jár. Azt válaszolta, ne akarjam belecsábítani a rosszba, mert a végén nem lesz pénze Comic-Conra jönni. Ez sikeresen befogta a csőröm.

Miután kinézelődtük magunkat a könyvesboltan, és artikulátlan hangokkal kifejeztük azzal kapcsolatos érzéseinket, hogy talán benne leszünk a The Walking Deadben, de legalábbis ott leszünk a forgatás helyszínén (hála a világ legcsodálatosabb line buddy-jának, Johnnak, ugye), elindultunk megvenni a jegyeinket a filmre.

 Nem volt akkora tömeg, mint szombat esténként szokott lenni, sőt, pár nyugdíjas házaspáron kívül sokan nem akartak mozizni, így reménykedtünk benne, hogy ők talán más filmre mennek majd, például a Safe Haven című szörnyűségre. Elindultunk lekezleltetni jegyeinket, az én tekintetem meg a büfé környékére vándorolt… és a következő pillanatban, sikeresen megnyomorítottam Miguelt, mikor megszorítottam a karját, és csupán egy mondat hagyta el a szám:

- He’s here…

Miguel, miután kiszabadult szorításomból, természetesen csak annyit kérdezett, hogy ki van itt, és miért olyan érdekes az a valaki. Miután bejutottunk a moziba, gyorsan elhadartam Miguelnek, hogy nagyjából már január óta minden hétvégén moziba járok, és annak nincs egyéb oka, mint a büfében ácsorgó srác. Direkt nem mondtam el, kire gondolok, két másodperccel később Miguel már el is vigyorodott:

- The one with the big hair?

Igen, mondtam neki, ő az. Akinek a szénakazal van a fején. Miguel erre rögtön azt mondta, hogy megérti, mert cuki. Olyan a haja mint Harry Stylesnak.

 Elnézést kértem Migueltől, hogy tudom, alig van már időnk a film kezdetéig, de nekem muszáj vennem valamit. Gondolkodás nélkül lekaptam egy doboz cukorkát a polcról, és beálltam a sorba, ami a szombati átlagos soroknak nagyjából az ötöde lehetett. Miguel közben a háttérben ácsorgott, azt mondta, nem szeretett volna belerondítani a mosolyomba, meg abba, ahogy próbálom elcsábítani Mike-ot. És ezzel azonnal helyre is tette az újévi tipikus németes viselkedését.

Odaugrottam tehát Mike elé, rávigyorogtam, és ő azonnal visszavigyorgott rám. Kértem magamnak egy kis kólát, meg kifizettem a cukrom, és mivel nem állt mögöttem senki (valami, ami szombaton elképzelhetetlen), megengedtem magamnak, hogy kicsit szerencsétlenkedjek a szívószálammal, hogy annál is tovább nézhessem közben fél szemmel. Elnézést kértem Mike-tól, amiért olyan lassú vagyok, ő elnevette magát, mondta, hogy semmi gond, ismét great night-ot kívánt, én meg megint annyit válaszoltam csak bénán, hogy köszi, aztán elpárologtam a helyszínről. Miguel szerint nagyon cukik voltunk, és egyetértett abban, hogy Mike mosolyát díjazni kéne valamivel, mert még a hajánál is szebb.

A jókedvünk aztán addig tartott, amíg be nem ültünk a terembe, és meg nem láttuk, hogy az félig tele van. Próbáltunk olyan helyet keresni, ahol talán nem ül a közelünkbe majd senki, de természetesen, fél perccel később, le is dobta mögénk magát egy nyugdíjas házaspár.

Mi próbáltunk nem énekelni, és rendesen viselkedni, a legelső dalig sikerült is ezt megcsinálni. (Akik látták a filmet, tudják, hogy már az első percben elkezdenek benne énekelni...)

 Mi igazán szerettünk volna halkan énekelni, de az sem ment olyan könnyen. A hátam mögött ülő néni, néha finom székrugdosással jelezte, hogy nem igazán tetszik neki a viselkedésünk, és mikor mindenki szenved, nem két lány idétlen vihogását szeretné hallgatni, akiknek eszébe jutott egy vicces kép, amit Tumblr-en láttak.

Ismét bebizonyosodott, hogy a mozi kólájában, vagy levegőjében van valami drog, mert a film után Miguellel fél mondatokkal és hangos nevetéssel kommunikáltunk egymással. Felajánlotta, hogy menjünk oda Mike-hoz és énekeljünk neki valami dalt a filmből, vagy ilyesmi. Végül nem tettük meg, persze.

Mikor hazaértünk, Miguel kocsijában ülve még cseverésztünk kicsit, biztos érdekes dolgokról is, bár most csak az jut eszembe, hogy intenzíven sajnáltuk magunkat, amiért ő valószínűleg sosem fog előrébb jutni a helyes bébiszitter fiúval, és én sem fogok előrébb jutni Mike-kal. Közben, hogy még szánalmasabbá tegyük a helyzetet, One Directiont hallgattunk. Mivel már igencsak hajnali egyre járt az idő, biztos a fáradtság is beszélt belőlünk, de sikeresen elrontottuk a mozis kóla okozta örömünket.

Más érdekes dolog nem történt a hétvégén, azt leszámítva, hogy megismerkedtem azzal a bizonyos shamrock shake-kel és a vasárnap délutánt azzal töltöttem a gyerekkel, hogy a különféle Just Dance-játékokra ráztuk magunkat. Egyiknek sem kellett utána altatódalt énekelni, az biztos.

Lassan ideje nekem is eltennem magam, jövőhéten a kisasszony iskolájában valamiféle felmérés lesz, a tanárnéni meg kiadta nekik, hogy minden reggel bőségesen kell enniük, bacont, palacsintát, minden ilyesmit, hogy jól forogjon az agyuk. Mintha a szegény au pairnek lenne energiája, reggelenként, zombi üzemmódban, több fogásos reggeliket összedobni. Szerencsére, tényleg csak egy hét az egész.