St. Patrick-napi bulisorozat

Valami azt súgja, hogy múlt hét közben történt valami érdekes dolog, amiről írnom kéne, de bárhogy gondolkodok, nem jut eszembe, mi is az a nagyon fontos dolog. Azon kívül, hogy szerdára már teljesen meggyógyultam, minden, amit lenyeltem, a helyén is maradt, ezt meg is ünnepeltem vacsoraként egy kis fűszeres csirkével, ahogy kell.

A szombati mozizás aztán sajnos elmaradt (bár, azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, hogy emiatt már csak én szomorkodok), mert egész nap dolgoztam, és bár este tíz utántól szabad lettem volna, és még el is csíphettem volna valami minőségi filmet, ahhoz sem volt erőm, hogy az ágyból kimásszak, nemhogy kocsiba üljek, és szépen mosolyogjak Mike-ra, és ébren átvészeljem a mozit, és hazavezessek úgy, hogy a kocsimat nem hajtom bele egy óvatlan pillanatban a Potomac-folyóba. Helyette inkább kialudtam magam, és lelkiekben felkészültem a másnapi ünnepre.

Ami nálunk dupla ünnep, mert nem csupán Szent Patrikot, hanem a kisöreget is ünnepeljük, aki vasárnap töltötte be hatodik életévét, és ennek alkalmából, természetesen buli is lett szervezve neki, a már jól ismer Bounce U nevezetű helyen. Tavaly is ott volt a zsúr, ha valakit érdekel részletesen, mi is történik ott ilyenkor, meglesheti azt a bejegyzést. Én is ugráltam a gyerekekkel vígan, a kisasszony meg is jegyezte, hogy én vagyok a legaktívabb felnőtt, mire közöltem vele, hogy ennek az lehet az oka, hogy egyben én vagyok a legfiatalabb felnőtt is, aki ráadásul lélekben még gyereknek érzi magát.

A buli után hazajöttünk, ahol a kisöreg azonnal nekiállt kibontani a rengeteg ajándékot, amit kapott. Mivel valahogy időközben az elfelejtődött, hogy nekem szabadnapom van, és csak azért mentem el a bulira, mert ingyen ugrálásnak, tortának és pizzának nem tudnék ellenállni, ki lett adva a feladat, hogy írjam le, melyik ajándék kitől származik, hogy aztán köszönő-kártyákat tudjunk írni mindenkinek, aki részt vett a bulin. A művelet túl lassan haladt, főleg, mivel én fél lábbal már készültem volna tovább menni, hogy Csillával találkozzak, és kicsit másképp is megünnepeljük a napot, de a hónap beszólása mindenképp az ajándékait bontogató kisöregtől származik.

Épp nagyban tépte szét valami játék dobozát, mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mi az a játék, mert nem láttam mást azon kívül, hogy egy fényes labda volt. Anélkül, hogy felnézett volna, csupán ennyit válaszolt:

- A disco ball full of ogres. What else could it be? (Egy diszkógömb ogrékkal tele. Mi más lehetne?)

Én például valamiféle középkori kínzószerszámra tippeltem, de az már teljesen mellékesen.

Miután az összes ajándék kibontódott, én gyorsan üzentem Csillának, hogy jöhet értem, felkutattam a szekrényemben található talán egyetlen zöld színű felsőt, és elindultunk felfedezni a környék ír kocsmáit. Bár Csilla vezetett, én meg egyedül nem szeretek inni, azért gondoltuk, nem kéne kihagyni a kocsmázást, bár elismertük, hogy sokkal menőbbek lennénk, ha Írországban készülnénk ír kocsmatúrázni. Majd jövőre. Én úgyis a közelben leszek.

Tudtuk, hogy a kedvenc fro-yos helyünk közelében van a The Irish Pub nevű... izé... ír pub, így azt vettük célba.

Sokáig nézegettük az étlapjukat, meg a bent ücsörgő tömegeket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez a hely túl zsúfolt nekünk, másik után kéne néznünk. Amennyiben nem találtunk volna másikat, pedig azt a sztorit adtuk volna el a jónépnek, hogy a délutánunkat/esténket, természetesen ebben a kocsmában töltöttük, de az események sajnos nem publikusak. Szerencsére találtunk másik helyet.

Rájöttem, hogy a Tyson's Cornerben (shhhh, tudom mit gondoltok, de még csak eszembe sem jutott, hogy Mike miatt kéne odamenni...) van egy söröző szerű hely, ahol biztos árulnak valami ír sört (Guinnesst, mert bár biztos van többféle ír sör is, miért innánk olyat, amit senki más nem ismer?), amivel pózolhatunk pár kép erejéig, és elmondhatjuk, hogy ír kocsmában ittunk.

Azt a helyet aztán túl felnőttesnek gondoltuk, vagyis nem volt kint egy tábla sem, a napi Guinness-akciót hírdetve, de még egy árva zöld lufit sem akasztottak ki. Ezzel szemben a mozi emeletén található TGI Friday's tele volt zöld dekorációval, a kiszolgálók zöld nyakláncokkal a nyakukban rohangáltak fel-alá, és pár ember zöld színű alkoholmentes üdítőitalt is kortyolgatott az asztalánál. El is határoztuk, hogy ez a mi helyünk, ide kell jönnünk, bár az utolsó pillanatban a tervünk majdnem meghiúsult, hála nekem, természetesen.

Történt ugyanis, hogy miközben az étterem felé vettük az irányt, én észrevettem, hogy Mike dolgozik. Jött a szokásos enyhe idegroham, szapora lélegzetvétel, mini szívroham, minden ilyesmi, ami ilyenkor már megszokott, és amihez Csilla, meg valószínűleg már a mozi fél személyzete hozzá van szokva. Én könyörögtem kedves barátnőmnek, néztem rá óriási kiskutya-szemekkel, legszívesebben még térdre is estem volna előtte, hogy lécci lécci lécci lécci menjünk moziba, nekem muszáj látnom Mike mosolyát, egy stresszes hét után nekem semmi másra nincs szükségem, de Csilla szerencsére hajthatatlan volt, és kijelentette, hogy semmi pénzért nem megyünk moziba, mert Szent Patrick nap van, és innunk kell, és különben is, nem mehetünk Mike-hoz minden hétvégén, mert nem. 

Beletörődtem annyira nem is szomorú sorsomba, és gyorsan el is mentünk inni. első körben természetesen Guinnesst rendeltem, legalábbis valami olyan üdítőt, aminek Guinness formája volt, de természetesen kólát töltöttek a poharamba.

Közben Csillával még mindig láttuk helyenként felbukkanni a zöld színű alkoholmentes üdítőitalokat, gyorsan meg is kérdeztük a pincérünket, hogy mi az, mire ő azt válaszolta, hogy nem egyéb, mint zöld sör kiwiszörp. Ugyan Csilla továbbra is vezetett, szóval neki passzolnia kellett, de én mondtam a fazonnak, hogy második körben hozhat nekem egy olyan kiwiszörpöt. Alig gurítottam le a Guinnessem, már landolt is előttem az ital. Mielőtt belekezdtem volna, természetesen pózoltunk vele pár kép erejéig, mert miért inna az ember kiwiszörpöt, ha aztán senkinek nem dicsekedhet el vele?

Az elfogyasztott alkoholmentes üdítőitalok után (Csilláé tényleg majdnem teljesen alkoholmentes sör volt), igencsak jó kedvünk lett, énekelgettük a számokat, amiket nyomattak, táncoltunk egyhelyben az asztalnál, és rengeteget röhögtünk, jó szokásunkhoz híven. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy mi vígan iszogattunk, a mellettünk lévő asztalnál pedig eleinte egy kisgyerekes család foglalt helyet, de később szerencsére felszívódtak, meg addigra már különben sem érdekelt minket a dolog. A kiwiszörp természetesen szép zöldre színezte a nyelvem, és én jót nevettem ezen, valahányszor szemügyre vettem magam a mosdóban. Mivel karácsony óta nem ittam alkoholmentes üdítőitalt, a két sör jobban fejbecsapott, mint szabad lett volna. Azt hiszem, ha hazamegyek, nem csak azon fog nevetni mindenki, hogy mennyire elfelejtettem magyarul, hanem azon is, mennyire elfelejtettem inni.

Azért kifelé még megkértem Csillát, hogy kicsit tegyen úgy a mozi bejáratánál mintha fontos interneteznivalója lenne a tabletjén, hogy figyelhessem Mike-ot, és ne tűnjek közben túlságosan creepy-nek, pedig lehet ezzel másokat be tudok csapni, de magamat nem, és nagyon jól tudom, mennyire szánalmas nézni valakit, ahogy épp dolgozik, és másokra nem mosolyog. Pár percnyi leskelődés után Csilla aztán elrángatott a helyszínről, mielőtt kezdett volna túlságosan kínossá válni a dolog.

Megbeszéltük, hogy jövő héten ő iszik, és én vezetek, bár abban is megegyeztünk, ha mozizás előtt legurítanék egy felest, talán pont elég bátorságot sikerülne összegyűjtenem ahhoz, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek Mike-kal.

Haha, na persze.