It's peanut butter jelly time!

Miközben a gyerekek reggelijét/tízóraiját/ebédjét készítettem össze ma reggel, és kezembe került a mogyoróvajas üveg, fejbecsapott valami. Na, nem egy kósza bacon, mert a gyerekek éppen kajacsatáztak volna egymással, hanem egy gondolat. Mégpedig az, hogy már több mint másfél éve tartózkodok az Államok területén, és ezalatt a másfél év alatt még nem volt alkalmam arra, hogy kipróbáljam Amerika egyik nemzeti ételét: a peanut butter jelly szendvicset. Magyarra lefordítva mogyoróvajas és lekváros szendvicset jelent, de ezzel szerintem a legtöbb ember tisztában van. A mogyoróvajat vagy nagyon lehet szeretni, vagy nagyon lehet utálni, én az előbbi táborba tartozom, főleg, ha a mogyoródarbkás mogyoróvajról van szó. A lekvár... lekvár.

Azt hiszem, eredetileg szőlőlekvárral kéne csinálni, de nekünk csak eperlekvárunk van itthon, improvizálnom kellett kicsit. 

Jöjjön tehát képregény formájában az első találkozásom a peanut butter jelly szendviccsel.

Az a kislány annyira creepy a kenyereszacskón. Szerintem tuti megölt valakit, hogy megehesse azt a szelet vajas kenyeret, és úgy néz rád, mintha te lennél a következő áldozata

Eddig oké, ebben nincs semmi különleges, sokszor így szokott kinézni a reggelim, egy pohár tejjel.

Oké, biztos vagyok én ebben a dologban, mert ez nem néz ki túl biztatóan. Tudom, nem szabad külső alapján ítélni, de talán lehet nem kéne ilyesmikkel kísérletezgetnem azután, hogy a múltkor már megtanultam, nincs acélból a gyomrom.

Gyerünk Bebe, kerültél te ennél már félelmetesebb helyzetekbe is, még ha most éppen egy sem jut eszedbe.

Mikor meghalok, azt akarom, hogy Freddie-t valaki temesse mellém, és a Dögöket is, és valaki szóljon Mike-nak, hogy nem kell félnie, többet nem fogja látni az őrült vigyorom, mert végzett velem egy szendvics.

Hmm... olyan íze van... mint a mogyoróvjnak, lekvárral, és... hmm... mintha ott hátul érezném az amerikai emberek szabadságát, és a fejemben felhangoznának az amerikai himnusz első szólamai...

Ez a legjobb dolog a világon! Kérem a következő adagot!

Természetesen nem repetáztam aztán a kenyérből, mert a két szelettől bőven jóllaktam talán vacsoráig is. Kijelenthetem, hogy valószínűleg nem ez volt az utolsó találkozásunk a szendviccsel, még három hónapig folytathatunk nem is annyira titkos viszonyt egymással.

Most, hogy kellemesen jóllaktam, azt hiszem eljött az ideje egy délelőtti pihenőnek, mert mint a képek, és a szemeim alatt meghúzódó designer táskák is mutatják, nem igazán sikerült jól aludnom múlt éjjel, és vár rám egy út Baltimore-ba a kora esti csúcsforgalomban.