Szeretik a tik a meggyet

Mielőtt holnap elrepülnék Floridába, muszáj beszámolnom a hétvégéről, mert ha most nem teszem meg, akkor sosem fogom. Meg különben is, ebben a pillanatban bármi érdekesebb mint a pakolással foglalkozni. Odakint szakad a hó, kicsit nehéz beleélnie magát az embernek, hogy egy nap múlva már rövidnadrágban rohangálhat, hát na.

Szombaton Csillával elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a cherry blossom festivalt D.C.-ben. Ugyan mindketten tudtuk, hogy a virágok előre láthatólag két hetet késnek a virágzással a hülye, nem éppen tavaszias időjárás miatt, de a különféle anyai egységek nagyon szerettek volna képeket látni (meg azt, hogy nem csak egy plázában töltjük az időnket, különféle fiúk után nyáladzva). Annak ellenére, hogy az óriási szélnek hála mindketten majdnem megfagytunk, elhatároztuk, hogy csak azért is végrehajtjuk a küldetésünket, és meglessük azokat a nagyon híres fákat, meg a még híresebb virágaikat. Ha esetleg valakit érdekel a történelmi háttér... az sajnos rosszul járt, mert fogalmam sincs a történelmükről. Annyit tudok, hogy japán ajándékozta őket Amerikában pár évtizede, a nagy barátság jegyében, és azóta ezek a fák minden évben, ugyanabban az időpontban, szépen egyszerre kivirágoznak, és sok-sok lehetőséget adnak a turistáknak arra, hogy szép, tavaszias képeket csináljanak a fákról, meg a város nevezetességeiről.

Mikor kibukkantunk a national mall-on, kezembe nyomott egy kedves bácsi egy cherry blossom-tájékoztatót, de azt, hogy a fák pontosan hol találhatóak meg, az sajnos nem derült ki belőle. Mi elindultunk a monument irányába, mert azt tudtuk, hogy sok-sok képen, amin a virágok láthatóak, ott van háttérben a Jefferson-emlékmű is, szóval valahol annak a környékén kell lenniük. 

Aztán kisebb szívrohamot kaptunk, mikor megláttuk, mit műveltek éppen a monumenttel.

Még azelőtt repedt meg, mielőtt én ideérkeztem volna, szóval épp ideje, hogy nekiálljanak a plasztikai sebészetnek, de nem hiszem el, hogy nem tudtak volna pár hetet várni. Hogy készítsen így bárki is szép cherry blossom képeket? 

A monument környékén egyébként láttunk pár aprócska fácskát, amiken akadt pár virágocska, de nem voltunk benne biztosak, hogy ezek azok a fák, amiket mi keresünk. Pár turista azért fényképezkedett azokkal a biztonság kedvéért. Vagy mert hozzánk hasonlóan majdnem feladták már a keresést, és úgy gondolták, mikor hazamennek, előadják, hogy azok a híres fák, mert úgysem tudja senki, hogy nem azok. Ez a lehetőség igazából számunkra is nagyon csábító volt, de azért hősiesen sétáltunk tovább a hidegben, hogy megtaláljuk az igazi fákat.

Mikor már tényleg nagyon elegünk volt a szélből, megtaláltuk őket. Legalábbis pár rügyező fát, amiknek nagyon cherry blossom formája volt, gyorsan elő is kaptuk fényképezőinket, hogy elkattintsunk pár képet, és bebizonyítsuk, hogy igen, mi jártunk itt, csak sajnos a virágok még nem érkeztek meg.

Virág-lesés közben láttuk meg a Potomac-folyón magányosan úszkáló Mekis-poharat, én természetesen azonnal ki is találtam az ő szomorú történetét. Történt ugyanis, hogy az a semmibe úszó pohárka, ami csak ment, amerre a folyó vitte, útja során meglátta a legszebb fát, amit valaha látott. Lehet mások csupán egy átlagos fának látták, de a pohár számára az a fa volt a legcsodásabb fa mind közül. Miközben úszott, és a fát nézte, elképzelte, hogy kiugrik a vízből, és a fa tövéhez szalad, hogy együtt legyenek örökké (vagy, amíg a szemétfelszedő osztag el nem választja őket egymástól), de mivel a poharaknak nincs kezük, lábuk, tehetetlen volt. Csupán sodródott tovább az árral, és szomorúan beletörődött, hogy soha többet nem fogja látni a fát, de még hosszú-hosszú ideig nem fogja elfelejteni. Pedig tudta a pohár, hogy a fa még csupán észre sem vette őt, mert naponta rengeteg szemetet lát elúszni a Potomacen, és számára a pohár semmiben sem különbzött azoktól.

Tudom, hogy ez sovány vigasz a pohárnak, de nekem azért sikerül kettőjükről egy közös képet készítenem.

Mikor kicsit tovább sétáltunk Csillával, egy tábla segítségével megtudtuk, hogy tényleg a cherry blossomokat találtuk meg, örültünk is egy sort, és gyorsan csináltunk még több képet.

A táblás hóddal később aztán személyesen is találkoztunk:

A cherry blossom festival, valószínűleg a virágok hiányának köszönhetően, annyira még nem volt kimondottan érdekes, nem is mászkáltak ott túl sokan, Csillával meg is beszéltük, hogy mekkora szívás lehet ez azoknak, akik erre a hétvégére jöttek csak le a városba, hogy meglessék a virágzást, és nincs olyan könnyű dolguk mint nekünk, hogy miután hazajöttem Floridából, és remélhetőleg már jobb idő lesz, megint belátogatunk.

Azért akadtak érdekes dolgok, például egy óriási papírlap, ahol rajzolni, illetve üzenni lehetett a japánoknak. Mi, ügyesen, nem feledkeztünk meg a fedősztorinkról, szóval Kátya és Olga hagyott egy üzenetet a japán barátaiknak. Túl sokáig nem csodáltuk a művűnket, mert láttuk, hogy valaki más, aki előzőleg írt a lapra, szintén Oroszországból érkezett, és nem tudtuk, hogy a környéken tartózkodnak-e még, és aztán megpróbáljanak elkezdeni társalogni velünk.

Miután letudtuk a fesztivált, és kellemesen megfagytunk, elindultunk a szokásos szombati programunk helyszínére, naná, hogy a Tysons Cornerbe. Kis pénzköltés  (mikor a Victoria's Secretben hét bugyit árulnak 26 dollárért, az ember lánya nem hagyja ott azokat a bugyikat...) és Microsoft Store előtti ácsorgás (jó a wi-fi arrafelé nagyon) után elindultunk moziba. Persze, csak azután, hogy meggyőződtünk róla, hogy Mike dolgozik. A választásunk a Spring Breakers című filmre esett, mert igazából jónak nézett ki a posztere alapján. 

Csillával mostanában ahhoz a módszerhez folyamodunk, hogy külön-külön állunk sorba, hogy mindketten kapjunk Mike-mosolyt. Ez számomra annyira nem jó, mert mikor ott állok egyedül, nincs ott Csilla, aki kicsit elterelje a figyelmem, és olyan dolgok történnek, mint ami szombaton is történt, hogy Mike mosolyának hatására elfelejtettem, mit akarok rendelni. Csak álltam ott előtte, és egy hosszú, egyáltalán nem nőies "ummmmmmmm" kíséretében tanulmányoztam a háta mögött álló nasikat, hogy mégis melyiket akartam kérni. Végül eszembe jutott, hogy perecet. Igazából ő sem volt a helyzet magaslatán, először elvitte túráztatni a pereceim, hogy elrugdosson az útból valami kartondobozt, aztán a lehető legmesszebbi automatából töltött nekem kólát, végül vagy 3 dollárral kevesebbet kért a dolgaimért, mint kellett volna. Az a kis része a lelkemnek, amelyik még nem törődött bele, hogy egyedül fogok meghalni egy macskával, abban reménykedik, hogy direkt nem számolt bele valamit az összegbe, nem pedig csak simán fáradt volt már, és elfelejtett számolni.

A film... hát a film érdekes volt. Nevezhetném akár rossznak is. Igazából az egyetlen élvezhető dolog James Franco volt, és az ő  "Spring break... spring break forever..."- mondata, ami vagy tízszer elhangzott a film folyamán. Jó lett volna, ha nem próbálják túl művésziesre venni a figurát, akad valami történetre emlékeztető szál a filmben, és főszereplőnek nem Selena Gomezt választják, mert még egy darab bot is jobban el tudta volna játszani az ő szerepét. Ó, és kevesebb meztelen mellet tolnak az arcunkba. Lehet velünk van a baj igazából, mert a kritikusoknak tetszik a film, bár akárhány pozitív kritikát olvastam, egyszerűen még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan mi tetszik nekik benne. 

Vasárnap igazából annyira már semmi különleges nem történt, Csillával felfedeztünk egy közelinek is mondható outlet mallt magunknak, és ugyan tegnap nem költöttünk ott szinte semmit (csak fro-yót, meg ebédet vettünk), beletörődtünk, hogy bizony fogunk mi még ott pénzt elszórni. 

Ennyi lett volna a beszámoló, legközelebb Florida után jelentkezek, természetesen az F-files beszámolókkal. Igazán elállhatna a hó, hogy némivel lelkesebben álljak hozzá ehhez az egészhez. 

Spring break forever, y'all!