Why not?

Szombat délelőtt dolgoztam. Vagyis, nem egészen csak délelőtt, amihez nagy kegyesen hozzájárult egy óriási dugó is, ami Baltimore-ból hazafelé... oké, tudom, senkit nem érdekel ez, vagy ha érdekelne is, sajnálom. Továbbra is próbálok bármiféle negatívumot távol tartani a blogomtól, és az, hogy milyen sokat dolgozok mostanában, hát minden, csak pozitív nem.

Szóval tekerjünk is előre, és ugorjunk ahhoz a részre, mikor szombat este, a Tysons Corner bevásárlóközpont mozija előtt, Csillával elindultunk leellenőrizni, vegyünk-e jegyet valami filmre. Azaz dolgozik-e Mike.

Az én Mike-radarjaim nem indultak be, és igencsak közel álltam a síráshoz, mert már hete nem láttam, és szükségem volt a mosolyára, hogy legalább egy ici-picit jobb kedvem legyen. Hiába meresztettem a szemem, akár a büfé, akár a termek felé (hátha Mike épp a takarítóbrigáddal van), Mike nem volt sehol.

Csilla egyszer csak megszólalt mellettem, hogy de, Mike ott van, csak levágatta a haját.

Mire mondtam neki, hogy nem, az nem Mike, hanem egy csúnya fiú, én felismerem Mike-ot, és Mike különben sem vágatná le a haját, mert ilyen dolgoknak nem szabad megtörténniük...

Aztán megláttam egy furán rövid hajú srácot, akinek olyan tartása volt mint Mike-nak, olyan kis szakálla volt Mike-nak, és úgy is sétált lassan, mint Mike, ami azt jelentette, hogy Mike levágatta a haját. Az ő csodálatosan össze-vissza bozontos, kellőképpen kócos sörényét. Eleinte teljesen sokkolt a látvány, azt mondtam Csillának, azonnal el kell mennünk a fodrászdába, hogy levágassam én is a hajam, mert ha Mike-nak nincs szénakazal a fején, akkor nekem sem lehet (bár épp szépen kivasaltam a hajam, szóval az én bozontom sem létezett), és még azt is kiejtettem a számon, hogy lehet ezek után nem kell legalább mozira költenünk pénzt, és búcsút veszünk Michael pajtinktól.

Mire megvettük a jegyet, és a mozgólépcső felé vettük az irányt, hogy leellenőrizzük a Forever 21 nyáriruha készleteit, szerencsére már észhez tértem, és bevallottam, hogy én már annyira elszálltam Mike ügyileg, hogy nekem így rövid hajjal is tetszik. Bár nem bánnám, ha az elkövetkezendő fél órában, varázslatos módon kinövesztené a haját, vagy ilyesmi.

Épp mozgólépcsőztünk vissza a mozihoz, mikor Csilla kitalálta, hogy igazából, akár meg lehetne mondani Mike-nak, hogy tetszik az új frizujára. Persze, hogy meg lehetne. Akár lehetne előtte normális emberként is viselkedni, nem csupán tőmondatokban beszélni, vagy fülig pirulni. Egy normális embernek. Amilyen én nem vagyok, ha Mike-ról, vagy akár egy közepesen jóképűnek mondható fiúról van szó. Jót nevettem magamon, hogy igen, mennyire szép lenne, ha ilyeneket tudnék közölni azzal a fiúval, aki után január óta csöpögök és felmentünk a mozihoz.

Gyors mosdólátogatás, és hajigazítás után beálltunk Mike sorába, ami szokatlanul rövid volt, biztos sok vásárlóját elvesztette a sörényével együtt. Mikor már közel álltunk rövid hajú Mike-hoz, én rájöttem, hogy ő még így is nagyon cuki, sőt. Ezt Csillával tudattam is, pár artikulátlan nyüszítés és sikításszerű hang kísérletében. Csilla azt mondta, szerinte Mike már nem az igazi a nagy haja nélkül, és ő így már nem is vesz tőle semmit. (Igen, kibírnánk a filmeket nassolnivaló nélkül, sőt, nem is kéne moziba járnunk minden héten... csakis Mike az oka mindennek...) Egy újabb pillantás után Mike-ra, Csilla aztán megszólalt:

- Oké, talán egy kiskólát mégis veszek...

Amíg Mike az előttünk álló úriembereket szolgálta ki, Csilla gondoskodott róla, hogy annyira se sikerüljön normális emberként viselkednem, mint általában. Elkezdte dúdolni a Top Gunból ismert "Take My Breath Away" című számot, aztán folytatta a "ragadd meg a botkormányom, Michael" című klasszikussal. Én meg idétlenül röhögtem és kegyelemért könyörögtem. 

Pont, mielőtt sorra kerültem volna, aztán megjelent egy másik srác a szomszédos kasszánál és mondta, hogy a következő a sorban, mehet hozzá is. Próbáltam pár barátságtalan pillantással jelezni felé, hogy engem még Kim Jong Un egyik rakétája sem tudna kirobbantnai a helyemről a sorból.

Mire Csilla aztán olyat tett, amit talán még soha egyik barátnőm sem, és sok év múlva, mikor Mike-nak már a nevére sem emlékszek majd, akkor is emlegetni fogom csodás lépését. Kiállt ugyanis a sorból a hátam mögül és odament a szomszédos kasszához, hogy leadja rendelését.

Végre aztán én is sorra kerültem, és rájöttem, hogy megérte három hetet várni, mert a mosoly, amit Mike-tól kaptam a legcsodálatosabb, legvakítóbb Mike-mosoly volt, amilyet talán eddig még nem is láttam. És ezt nem csak úgy kitalálom, Csilla is tudja bizonyítani.

Leadtam a rendelésem, ami kivételesen elsőre eszembe jutott, én vigyorogtam Mike-ra, Mike vigyorgott rám, elfelejtettem mindenféle negatív dolgot, és ahogy az lenni szokott szépen kocsonyává olvadt minden belső szervem.

Aztán miközben Mike a visszajáróm számolta ki, valami bekattant. Eszembe jutott, hogy két hónapom van hátra Amerikában. Annak az esélye, hogy Mike-kal, vagy akár bárki mással történjen valami, a nullával egyenlő. Pocsék hetem volt. Ráadásul nem szabadott hagynom, hogy Csilla önfeláldozása hiábavaló legyen.

Ráadásul a fejemben megszólalt Hilary Duff és mint minden szorult helyzetben, fülembe duruzsolta a bölcsességeket.

Vagyis, rájöttem, hogy semmi vesztenivalóm sincs. Miközben Mike ott babrált a pénzemmel, én vettem egy mély levegőt, és megszólaltam:

- I like the new haircut.

Mike vigyora még szélesebbre húzódott, mikor megköszönte a bókot. Vagy mit. 

Annyi biztos, hogy ezek után meg sem próbálkoztam azzal, hogy Mike előtt próbáljam meg belebökni szívószálam a poharamba. Amennyire remegett a kezem, talán még most is állnék és szenvednék vele. 

Szerencsére addigra Csilla is végzett a rendelésével és ellebeghettem a helyszínről. Természetesen még vagy ötvenszer megköszöntem neki, amit tett, és még többször vállon veregettem magam gondolatban, amiért egyszer, csupán egyetlen egyszer sikerült egy icike-picikét bátornak lennem.

Oké, ez nem az évszázad love story-ja, de még a talán a mai nap love story-ja sem, de arra pontosan elég volt ez az egyetlen mondat, hogy kicsit jobb kedvvel induljak neki a következő hétnek. Már csak abban reménykedek, hogy az az önbizalommal teli valaki, aki átvette az irányítást a testem felett jövőhét szombaton is megjelenik majd.

Érdekel egyáltalán valakit, melyik filmet néztük meg? Ha esetleg vannak olyanok, nekik elmondom, hogy a Place beyond the pines-t, Ryan Gosling és Bradley Cooper főszereplésével, szóval nyilván a nagyon érdekes történet miatt váltottunk rá jegyet. Oké, a sztori is jó volt, bár nem ártott volna a filmnek, ha a karakterek időközben fejlődnek is benne valamit, vagy ha fél órával hamarabb véget ér. Sajnos, még Ryan Gosling sem nézett ki olyan dögösen mint általában, de szerencsére a film az ő meztelen felsőtestével nyitott, mert tudta a rendező, hogy kell megragadni a közönség figyelmét.

További érdekesség, hogy kivételesen nem tudtunk Csillával csevegni, meg nevetgélni a film alatt, mert a Csilla mellett ülő néni, folyamatosan gyilkos szemekkel méregette, illetve próbálta lecsendesíteni Csillát, meg gondolom engem is, mert hála a Mike okozta adrenalin-löketnek, inkább nekem járt folyamatosan a szám. Amerikában eddig még nem is találkoztam olyan emberrel, akit zavart volna, ha egyáltalán az előzetesek alatt beszélgetünk.

Akármennyire is idegesítő volt a néni, a legrosszabb mégis az volt benne, hogy emlékeztetett minket, hamarosan mindketten Magyarországon leszünk, ahol mindenki hasonlóan viselkedik a moziban.