Sok jó kép kis bejegyzésben is elfér

Sokat gondolkodtam rajta, milyen bejegyzést hozhatnék úgy, hogy egyáltalán nem vagyok írós hangulatban. (Elérkezett az utolsó előtti hónapfordulóm, meg ilyenek... ha meg is osztanám a teljes listát, azt le kéne írnom, és az előző mondatból már kiderült, hogy ebben meg mi akadályoz meg.) Végül arra jutottam, hogy van egy tökéletes megoldás arra, hogyan elégítheném ki az olvasói igényeket, és hogyan térhetnék én is vissza A nagy Gatsby-hez minél hamarabban. Egy képes bejegyzéssel.

Szerencsére, kissé megkésve, de ma reggel észrevettem, hogy Reni volt olyan drága, és küldött nekem pár képet a pár héttel ezelőtti Great Falls kirándulásról (amiről a blogban Kattyúdal címen lehet olvasni), és nekem is van pár mindenféle random képem a tegnapi mozizásból, amiket meg tudok osztani. 

Hogy ez azt jelenti-e, amire minden olvasó vár már olyan régóta? Nem. 

Oké. Talán. 

Félig-meddig. 

Kattyúdal 2. felvonás

Így készül egy művészi kajás kép

Kattyúvadászok a világ minden tájáról

a lehető legelőnytelenebb kép rólam, de a csajok szépek rajta, szóval...

Doctor Who-jóságok

A bejegyzés írása közben Freddie különféle albumait nézem, milyen képeket tudnék még feltölteni, szóval tessék, itt van egy arról a zokniról, amit nemrég szereztem be magamnak.

Itt meg egy másik egy társasjátékról, amit nem vettem meg magamnak (tapsvihart érdemlek ezért, minimum...).

Pulcsi

Mióta Csillával szorgalmas plázázók lettünk, azaz nagyjából január óta, azóta csorgatom a nyálam a pulcsi után. Eredetileg 15 dollárba került, valahányszor megláttam, mindig sokalltam ezt az árat érte, de múlt héten aztán végre, még lejjebb árazták, 10 dollárra, és mivel úgyis egy kapucnis pulcsi mínuszban vagyok (nem hordhatom a University of Winchester pulcsim, ha nem oda fogok járni...), megvettem magamnak gyorsan. Most is rajtam van, valaki bekapcsolva hagyta a légkondit, pedig odakint már megjelent pár kósza jegesmedve is éppen. (Oké, annyira nincs hideg, csak olyan 20 fok körül...)

A Tysons Corner csodái

Elérkeztünk a bejegyzés legfontosabb részéhez. Tessék lecsillapítani azokat a hevesen dobogó szíveket, nem lesz itt semmi érdekes látnivaló. 

Kicsit füllentettem a bejegyzés elején, nem csupán egy este készültek képek.

Ezen a kilátás látható a pláza egyik parkolóházából. Sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, amivel talán szebb képet sikerült volna készítenem.

Ezt az Urban Outfittersben láttam, és rögtön elkezdtem gondolkodni, kinek vihetném haza szuvenírként, ha nem üvegből lenne. New Girl rajongóknak, mindenképp, de mások is biztos értékelnék a poént.

Ezen a képen, zöld pulcsiban egy olyan személy található, akiről szintén sokszor esett már szó a blogban. Nem, nem Mike az. Wills, a Microsoft Store kitűnő alkalmazottja, aki a kép elkészülése előtt pár perccel megajándékozott egy halvány mosollyal (Mike-kal ellentétben neki nem szokása ilyesmit csinálni), itt viszont azonnal meg is csalt már két lánnyal. Ejnye, Wills.

Ha már Microsoft Store... a bolt előtt ki van téve két óriási TV, és hozzájuk tartozó X-box, amiken táncolós játékot lehet játszani. Tökéletes eszköz arra, hogy a szülők lefoglalják gyerekeiket pár percre, és szusszanjanak egy sort a plázajárás közben. Igen ám, de van egy pasi, a Táncolós Pasi, aki hétvégenként előszeretettel áll be a gyerekek helyett (vagy a gyerekek mellé, az a creepy-bb verzió), mint a neve sejteti, táncolni. Sokszor szerettem volna már képet, vagy videót készíteni róla, de mindig rájöttem, hogy nem szeretnék nevetni rajta, mert igazából sajnálom kicsit, és mennyivel normálisabb az, hogy ő egyedül táncol, mint az, hogy én csak azért járok moziba, mert talán láthatom Mike-ot? Semennyire.

Tegnap azonban Táncoló Pasi talált magának egy Táncoló Pajtit, és sajnálom, de nem álltam meg, hogy ne vegyem fel őket videóra. (Táncoló Pasi a vékony, magasabbik fazon):

Ez itt a mozi gyönyörűségesen szép szőnyege.

Ez meg Mike gyönyörűségesen szép hátsó fele, ahogy lehajol, hogy feltöltse az üdítőkészleteket a hűtőben.

Oké, tudom, ez a pocsékabbnál is pocsékabb kép, akár még azt is bele lehetne magyarázni, hogy egy jeti vonul el rajta békésen, de én próbáltam. Higgyétek el, próbáltam, és megvolt az elhatározásom is. 

Mikor láttam, hogy Mike a női mosdóhoz legközelebb eső területen tevékenykedik, és a női mosdó mellett meg van egy pad, ahová le lehet ülni, észrevétlenül előkapni az iPadeket, és lesifotókat készíteni, úgy éreztem, ki kell használnom az alkalmat, mert ilyen csak egyszer adódik egy ember életében. Igen ám, de a mosdóból kifelé jövet észrevettem, hogy páran elfoglalták a két perce még üresen álló padot. A pad mellett ácsorogva is ugyanúgy lehet képet készíteni, persze, de nem annyira feltűnésmentesen. Épp ezért sikerült csak Mike hátsó felét elkapnom, mikor Mike még csak véletlenül sem nézett fel, nehogy lebukjak. Hála ugyanis a szuperbiztonságos toknak, bármit lehet Freddie-vel csinálni, de feltűnésmentesen fényképezni biztos nem.

Biztos lett volna alkalmam még több képet csinálni, mikor a nyugdíjasklub feláll a padról, vagy ilyesmi, de még nasit kellett vennem, a filmem pedig lassan kezdődött, nem ácsoroghattam tovább. 

Azért a Mike-hoz legközelebb eső pénztárhoz mentem, és próbáltam egy halvány mosoly nélkül kérni a dolgaim, hogy Mike lássa, csakis neki tartogom a szikrázó mosolyom, senki más nem kap belőle, de ez sajnos nem jött össze, már annak a tudata, hogy Mike közel van hozzám, elég volt ahhoz, hogy egy idióta módjára vigyorogjak. Szegény srác a pult mögött azt hitte, neki szól, ő is mosolygott rám, Mike pedig olyan dühösen dobálta bele a jégkrémeket a hűtőbe majdnem mellettem, amennyire az emberileg csak lehetséges. Szeretném azt hinni, hogy miattam, nem pedig azért, mert pocsék napja volt, vagy ilyesmi, mert az ilyen dolgok kicsit jobb kedvre derítenek a pocsék napjaimon.

Szerettem volna bájosan elsuhanni a helyszínről, de alighogy kézhez kaptam a kukoricám, egyik lábammal rátapostam a másikra, kikötve ezzel valahogy a cipőfűzőm, és majdnem elhasaltam. Vörös arccal visszapakoltam mindent a pultra, aztán, hogy némiképp javítsak a helyzetemen, kecsesen lehajoltam bekötni a cipőm, ahogy azt még a Dr. Szösziből tanultam sok-sok éve. 

A bejegyzés végére csak megjött a kedvem az íráshoz, mindössze egy kis Mike kellett ehhez.