Comic-Con 2013: 1. nap

Ha ilyen gyorsasággal haladok a blogolással, még decemberben is ennek a kirándulásnak a részleteiről fogtok olvasni, és sosem jutunk el oda, hogy megismerkedjünk Bebe walesi életével. Húzzunk is tehát bele.

Jól sikerült a Comic-Con első napja, puszi-pacsi, a következő bejegyzésnél találkozunk!

Na jó, ennyire azért nem kell belehúznunk.

Nem keltünk túlságosan korán, mert nem terveztem, hogy sorba kéne állni bármelyik teremnél is. Nagyon csábított persze a Teen Wolf panel, meg minden ilyesmi, de nem szerettem volna már rögtön azzal indítani, hogy egész nap ülök egy teremben. Tökinek teljesen mindegy lett volna azt hiszem, ő csak annyit várt ettől az egésztől, hogy vehessen magának pár képregényt. 

Célba vettük tehát, több százezernyi más kockával együtt a Convention Centert, Miguellel, aki már szeretett volna időben odakerülni a Nerd HQ-ra, hogy találkozhasson a lánnyal, aki a jegyet szerezte neki a Maze Runner panelre. (Azok kedvéért, akik nem tudnák, az micsoda, Dylan O'Brien is a beszélgetők között volt, nyilván ezért tartozott a kihagyhatatlan programok közé.) Útközben aztán egy olyan valamibe botlottunk, ami mellett képtelenek voltunk csak úgy elsétálni: ingyen müzlis-bár. A King of Nerds című reality reklámétkezdéje volt tulajdonképpen, belépéskor mindenki kapott egy papírkoronát, lehetett különféle videójátékokkal játszani, és persze választhattál egy tucatnyi müzli közül, hogy milyet szeretnél enni. Illetve különféle kombók is akadtak, például Supervillain, vagy King of Nerds elnevezésűek. Ráadásul óriási adagot kaptunk, meg is egyeztünk, hogyha nem lesz kedvünk a hostelben reggelizni, vagy akár ebédre költeni, csak felkeressük ismét ezt a helyet, és teleesszük magunkat Lucky Charmsszal.

Evés után tovább sodortattuk magunkat a tömeggel a Convention Center felé, ahol elváltak útjaink Miguellel, akit megeskettem, hogy készítsen nagyon-nagyon-nagyon sok rengeteg képet Dylan O'Brienről, ő pedig megígérte, hogy annyi képet fog készíteni, amíg be nem telik a memóriakártyája. Ez a helyes hozzáállás.

Nekünk ellenőrizték a kedves biztonsági nénik-bácsik a jegyünket, aztán végre beengedtek minket az Exhibition Hallba, vagyis oda, ahol a különféle kiállítók, különféle standjai találhatók. Itt lehet szerezni az ingyen cuccokat, ha csak agyon nem taposnak sorbanállás közben, illetve itt lehet megvásárolni mindenféle limitált szériás cuccot is, ismét csak akkor, ha túléled a gyilkos sorokat, és vagy olyan szerencsés, hogy odaszületsz a bejárat elé, és időben be is tudsz jutni ennek köszönhetően.

Beálltunk az első sorba, ami szembejött velünk, senki sem tudta mire is várnak, annyi volt csak biztos, hogy ingyen Lionsgate cuccokat osztogatnak. Én posztereket szerettem volna, de az egy másik, nem létező, sor volt. Sajnos túl sok volt ezekből a nemlétező sorokból, a legdurvább a BBC-é, ahol Sherlock-pólót szerettem volna beszerezni. Megmondták, hogy oké, a fal mellé mehetek a többi száz valamennyi emberhez hasonlóan, akik szintén Sherlock-pólót szerettek volna beszerezni. De akármelyik sorhoz is mentem oda, és kérdeztem, hogy csókolom, elnézést, ez itt a BBC-sor, mindig nemleges választ kaptam. Így viszonylag hamar letettem arról, hogy nekem bármim is lesz a BBC-standból.

Aminek viszont megtaláltam a sorát, az a The Walking Dead stand volt. Fogalmam sincs, mi is történt odabent, de élő (höh) zombik mászkáltak egy börtönudvaron, rossz móka nem lehetett. A gond csak annyi volt, hogy pontosan előttem zárták le a sort, mondván, túl sokan ácsorognak ott, szeretnék, ha kiürülne kicsit. Húsz percet jósoltak. Kicsit morogtam miatta, nyilván, mert mindennél jobban szerettem volna közös képet egy zombival, de karon ragadtam Tökit, és inkább elmentünk szuveníreket shoppingolni magunknak. Ő beszerzett néhány képregényt, okosan gondolva arra, hogy szűkös lesz majd a hely a bőröndjeinkben, én egy TARDIS-párnát és pár posztert, meg kis rajzocskát, mert én meg nem gondoltam ilyesmikre. (Bár Töki a Comic-Con végére annyi képregényt szerzett be, hogy jóval nehezebbek mint az én cuccaim, gondoltam ezt elspoilerezem.)

Gyors ebéd után ismét beszabadultunk a bolondokházába, abban reménykedve, hogy be tudok már állni végre a zombis sorba, illetve talán esetleg megtalálom a BBC-sort is. Utóbbival nem volt szerencsém, de a The Walking Dead-sort pontosan utánam zárták le ismét. Töki nem szeretett volna zombikkal fényképezkedni, arra hivatkozva, hogy nem szívesen veszi el a helyet azoktól, akik igazán szeretik a sorozatot, de engem nem csap be, tudom, hogy félt a zombiktól. Pont, mint a kislány, aki meglátta őket csoszogni, és sikítva próbálta odébb vonszolni szüleit a helyszínről.

Nagy nehezen végre sorra kerültem, a fotós néni azt mondta, ne aggódjak, a zombik nem érhetnek hozzám, és a kezembe nyomott egy feszítővasat fegyverként. Na igen ám, de aztán az egyik, az, amelyik gondolta, majd jól rám ijeszt, fogta magát, és megragadta a karom. Na, nekem sem kellett több, a kelleténél kicsit erősebben állítottam bele a vasat a nyakába. Bosszúból, mikor a második kép készült, aztán még erősebben fogott, én meg még kitartóbban harcoltam. Az egyik zombinak egyébként nagyon jó illata volt.

Itt még nem volt vége a zombis mókának, beljebb lehetett menni, ahol a Kormányzó zombi-fejes szobájában, lehetett még további fényképeket készíteni.

Miután kinézegelődtük magunkat, a nem messze lévő Regular Show-játékhoz mentünk, ahol szintén vagy jó fél órát sorban kellett állnunk, ráadásul egy olyan nő mögött, a nagyjából négyéves kislányával, akiről fogalmunk sem volt, mit keres ott, folyton valami munkáról magyarázott, meg hogy mennyire nincs kedve ehhez. A kislány, aki egyrészt túl fiatal ehhez a meséhez, másrészt folyamatosan egy Despicable Me-ből ismert miniont masíroztatott fel-alá a betonon, azt sem tudta, mire állnak sorba, szerintem. Nem baj, a nő eldühöngött előttünk, én pedig jót beszélgettem pár felbukkanó Regular Show-szereplővel a pólómon látható felirat jelentőségéről.

Maga a játék egyébként nagyon jó volt, videójátékot kellett játszani, legyőzni a rosszfiúkat, minden ilyesmi, sokkal érdekesebb, és élvezhetőbb volt, mint a tavalyi Adventure Time-os, és nem is nyalókát kaptam fáradozásaimért cserébe, hanem egy posztert, ami végül Miguel kezében landolt, mert egyrészt folyamatosan cserélgettük az ingyen cuccainkat, másrészt a kislány, akire vigyáz, vagy legalábbis vigyázott egészen múlt hétig, óriási rajongója a shownak.

És ha már Miguel. Íme néhány exkluzív kép Dylan O'Brienről a csütörtöki Maze Runner-panelről:

Aznap este egyébként én is láttam a saját szememmel Dylan O'Brient, az MTV által rendezett nyitóbulin, bár sajnos az aláírás-osztogatós részről pont lemaradtam, és csak kicsit messziről, a VIP-részlegen ücsörögve figyelhettem meg a Teen Wolf csapatot, de Dylan kétszer is rám nézett, egyszer mosolygott is, szóval kijelenthetem, hogy elég komoly a dolog kettőnk között. Már csak azt nem tudom, Tom Hiddleston mit szólna ehhez. (Majd a vasárnapról szóló bejegyzésből kiderül, hogy miért is.)

Túl sokat aztán nem időztünk Tökivel az MTV-partin, túl nagy volt a tömeg, szar a zene, és úgy tűnt a VIP-kordon megakadályozza, hogy szerelmünk beteljesüljön Dylan O'Briennel. Ezzel szemben Miguel elmondása szerint a Nerd HQ-n hatalmas volt a buli, rohantunk is oda, és a tömegnyomor helyett kényelmes, vörös fotelekben ücsörögtünk, videójátékoztunk, csak sajnos táncolni nem volt már erőnk, pedig Zac folyamatosan töltötte fel a képeket Instagramra arról, milyen jó a buli. 

Mi inkább az alvást választottuk, másnapra ugyanis korai sorbanállást terveztünk, hiszen Game of Thrones és The Walking Dead panel volt a Hall H-ben, amiről nem szerettünk volna lemaradni. Miguel Hannibal és Orphan Black panelre indult a Nerd HQ-ba, amit én ugyan nem nézek (még), de ha akadnak az olvasók között olyanok, akik igen, és igényt tartanak rá, szívesen töltök fel arról is képeket, akad pár.