2012. január 10., kedd

Varázslók vs. Farkasok vs. Kémek

Mivel már kedd van, azt hiszem eljött az ideje annak, hogy megírjam a hétvégéről szóló bejegyzést. Talán. Csak tudjátok hogy van ez. Szépen halasztom a dolgot, az idő múlik, nekem meg egyre kevesebb kedvem lesz írni róla. Mivel azonban van pár elverni való órám azelőtt, hogy beleásnám magam a spanyol nyelv rejtelmeibe, kedves leszek és élménybeszámolok.
A szombati program elvileg a Kém Múzeum lett volna. Igen, sajnos csak lett volna, mert eljutni már nem sikerült odáig. Igazából minden tök jól indult, Le-Marie jött értem kocsival, volt vele egy német lány, Alessandra is, akivel ugyan eddig még nem találkoztam, pedig már hónapok óta Facebook-ismerősök vagyunk, na de sebaj. Befutottunk enni egy Subwaybe, mindketten áradoztak arról, mennyire szép vékony vagyok, mire én jópár perces röhögőgörcsöt kaptam, mert a Meki Diétának hála, azt hiszem mindennek lehet nevezni engem, csak vékonynak nem.
Bevágódtunk az autóba, sütött a nap, üvöltött a zene a rádióból, énekelgettünk, röhögcséltünk, átsuhantunk Georgetownon, integettem az egyetemnek, megosztottam utastársaimmal, hogy felvételiztem, és ujjujuj, bár nem nagyon hatotta meg őket a dolog. Utaztunk tovább, bearaszoltunk a dugóban DC belvárosába, majd ki is araszoltunk onnan. Egyenesen a "Capitol sötét oldalára". Tudjátok, hogy van ez, mint az Oroszlánykirályban. Az árnyékos területeket messziről el kell kerülni. Nekem igazából fogalmam sem volt, mégis mit keresünk a gettó közepén, mikor a Múzeum a központ központjában van, de gondoltam Le-Marie meg a GPS-e biztos tudnak valamit, amit én nem. Elhagytuk az árnyékos területeket is, kikötöttünk egy autópályán, majd végül a semmi közepén. Oké, nem teljesen a semmi közepén, mert az út két oldalán volt egy-egy épület, de igencsak olyan épületeknek tűntek, ahol nekünk semmi keresnivalónk, mert odabent ufókon kísérletezgetnek vagy ilyesmi.
- A Kém Múzeumot keressük? Mert ha igen, eléggé rossz helyen vagyunk - jegyeztem meg, bár a mondandóm második fele nyilván teljesen felesleges volt, mert mindenki látta, hogy rossz helyen vagyunk.
- Nem, már nem az a program - válaszolta Le-Marie, miközben a GPS-szel ügyködött valamit.
Ha nem lennék kedves, aranyos, meg jólnevelt kislány, egész biztos megkérdeztem volna, hogy jó, és úgy mégis mikor akarták ezt megosztani velem, mert ha a Kém Múzeumról van szó, én nem ismerek tréfát. Két hónapja nem voltam ott, jobban hiányzik mint egy nagy tál brassói.
Kiderült, hogy Alessandrának nem volt kedve a múzeumhoz, így kitalálta, menjünk el a Gaylord (höhöhö...) Hotelben lévő jégszobor kiállításra. Ami oké, én is szerettem volna eljutni oda, mióta láttam Luzita képeit karácsony előttről, de... Kém Múzeum!
Mivel ők azt a címet tudták, amit bepötyögtek a GPS-be, és a jelek szerint az a cím nem igazán működött, gyorsan előkaptam a telefonom, beizzítottam a 3G-t, ami szerencsére a világ végén is működik, és kikerestem az igazi címet.
Visszaaraszolás DC-be a félig lezárt autópályán, ismét pár eltévedés, majd az elhatározás, hogy oké, hagyjuk a fenébe az egészet, én menjünk inkább haza. Én még felvetettem, hogy esetleg sétálhatnánk egyet Georgetownban, amilyen gyönyörű idő van odakint, de Le-Marie azt mondta, neki már nincs kedve semmihez, csak hazamenni. Amit kicsit megértettem, mert összesen körülbelül három órát vezetett a semmiért, de a lelkem mélyén borzalmasan mérges voltam mindkettőjükre, mert... Kém Múzeum!
Ráadásul így elvesztegettem egy szombatot, mikor akár dögölhettem volna egész nap a szobámban is, és készülhettem volna a SAT-vizsgámra. Na jó, megnéztem volna pár Supernatural részt. De ez most tök mindegy.
Hazaértem, sehol senki, gyerekek a nagyinál, szülők jó ég tudja merre, nekem meg még mindig mehetnékem volt. Aztán hirtelen rájöttem, hogy hohó, hát elkezdték játszani a bethesdai olyan filmeket játszunk, amikről még senki sem hallott-moziban a Tinker Tailor Soldier Spy-t, amire már hónapok óta várok, és mivel kémekről szól, meglenne azért az aznapi kém-adagom. Gyorsan dínóba pattantam, a parkolóház legfelső emeletén sikerült is helyet találnom, ráadásul ingyen, mert hétvégén ingyenes a parkolás, és célba vettem a mozit. Szépen megvettem a jegyem, pattogatott kukoricát, üdítőt, majd abban reménykedve, hogy egyedül én leszek, oda ülök, ahová akarok, és talán még hangosan ki is beszélhetem a filmet magammal, elindultam a terem felé.
Ami végül tömve volt nyugdíjasokkal. Egy óriási terem. Tele nyugdíjassal. Mintha csak egy reggeli buszra csöppentem volna, bár még annál is rosszabb volt, mert körülbeül százszor annyian voltak. A harmadik sorban sikerült helyet találnom, két óriási darab néni között, ráadásul az egyikük férje az egész film alatt folyamatosan köhögött, meg hörgött meg ilyesmi.
Ennek ellenére jól szórakoztam, a film zseniális. Nem eszeveszetten lövöldözős, inkább szép lassan csordogál előre a cselekmény, de végig izgultam szinte az egészet. Igazából már ott megvett magának, mikor láttam, hogy az első jelenetek Magyarországon játszódnak, és igazi magyar színészeket is sikerült találniuk. Ráadásul Colin Firth, ahogy magyarul beszél... mmmm. Sajnos Benedict Cumberbatch-nek nem jutottak magyar nyelvű sorok, de talán jobb is, mert egész biztos lefolytam volna a székről, a nyugdíjasok meg abban a pillanatban rávetették volna magukat a kukoricámra.

Vasárnap. A kosármeccs napja. Le-Marie ismét elkocsizott értem, jó időben, hogy biztos odaérjünk a meccs kezdetére, de a metró közbeszólt. Körülbelül húsz percet várakoztunk, időközben felbukkant egy brazil lány, akinek sajna elfelejtettem a nevét. Ő ismerte Le-Marie-t, én nem ismertem őt, mókás volt nagyon. Remélem, azért a képernyőn is átsüt a szarkazmus.
A brazil névtelen lány először is elújságolta Le-Marie-nak, hogy hetente egyszer összeülnek páran valakinek a házában reggelizni, és hogy szívesen látnák őt is. Én meg ültem ott, reményeim szerint tökéletes bitchface-szel, hogy hahó, lehet, nem ismerjük egymást, de azért mikor akad egy harmadik ember is a társaságban, illik legalább annyit mondani, még ha nem is gondoljuk komolyan: izé, téged is szívesen látunk, persze.
Szép lassan begurult a metró, ők meg elkezdtek arról beszélgetni, mennyire hiányzik nekik a saját országuk, a barátaik, meg a családjuk, meg az otthoni időjárás, meg számolják vissza a napokat. Aztán rám néztek.
- Ja, Igen. Nekem is hiányzik Magyarország - mondtam, de nem hogy Oscar-díjat, de még Mucsaröcsöge Legújabb Felfedezettje-emléklapot sem kaptam volna az alakításomért.
Nem azt mondom, hogy olyan emberekkel szeretnék barátkozni, akik az én tökéletes másaim. Ha így lenne, egy barátnőm sem lenne, mert olyan ember talán nincs is még egy, mint én. De ahhoz, hogy valakivel jó barátok legyünk, azért szükség van közös témákra, és én a legtöbb au pair témához nem tudok hozzászólni. Úgy értem, nincs honvágyam. Ha mégis lenne, arra gondolok, hogy anyuval két egymással töltött nap után egymás torkának ugranánk, Töki már a megérkezésem estéjén inkább menne, hogy befűzzön valami csajt, a barátnőim meg jól elvannak nélkülem, köszönik szépen.
Nem tudom szidni a pótcsaládom, vagy a gyerekeim, mert szeretem őket. Nem szidom az amerikai kaját, időjárást, embereket, mert őket is szeretem.

Nem várom el barátaimtól, hogy oda-vissza vágják az összes Supernatural epizód címét, vagy ugyanolyan beteges lelkesedéssel várják a következő szuperhősös filmet a moziban, mint én. De itt egy példa: szombaton a gettós autókázás közben, felbukkant mellettünk egy Camaro, pont olyan, mint amilyen Űrdongó is a Transformersben, én meg nevetve megjegyeztem:
- Ne aggódjatok, senki nem fog megkéselni minket, itt egy Transformer, aki majd vigyáz ránk.
Mire mindkét lány úgy nézett rám, mintha hirtelen kínaiul kezdtem volna beszélni. Mivel a Transformers a legeslkedvencebb filmem, ha nem láttad legalább egyszer és tudod kívülről az összes sorát, és ismered az összes Autobotot, meg Álcát és azt, hogy milyen járművé alakulnak át, és isteníted a film minden egyes képkockáját, ne haragudj, de kicsi rá az esély, hogy barátok lehessünk. Jó lenne, ha a Sors összehozna még egy olyan au pairrel, mint amilyen Liesbeth volt az orientáción.

Hol is tartottam? Ja igen. A kosármeccs. Igazából a lelkem mélyén én már eldöntöttem, hogy Minnesota Farkasok-rajongó leszek, mert a farkas a kedvenc állatom. Persze, azért mindenkinek azt hangoztattam, hogy "Hajrá, Varázslók!". Mert nem szép az ellenfélnek szurkolni.





Pár perces késésben voltunk ugyan, de a tömeg ugyanúgy hömpölygött még befelé, szóval gondoltuk, semmi izgalmasról nem maradtunk le.
Az üléseink, természetesen, a legfelső sorokba szóltak, de hát 12 dolcsiért mégsem ülhetünk a VIP-szekcióban, ennek ellenére nagyon jól lehetett látni a pályát is, a játékosokat is, meg magát a játékot is, persze, hála a kivetítőnek. Annyit tudok a kosárlabdáról, amit a Space Jam-ből megtanultam anno, és az sem igazán hiteles forrás, mert például senki nem nyújtotta úgy ki a karját, mint Michael Jordan a filmben.






Néha sokkal jobban lekötött a pálya szélén táncikáló hajrálányok, és közben arra gondoltam, mennyire szeretnék én is hajrálány lenni, akármennyire is szexista az egész hajrálányosdi. Ha esetleg elkezdenék edzeni, meg tornázni meg ilyesmi, ki tudja. Az egyetemen akár esélyem is lehetne bekerülni a csapatba. Néha azt hiszem, az egyetemi sportcsapatok versenyei sokkal több embert érdekelnek, mint a profi csapatoké.
A félidő előtt, vagyis mielőtt a tömeg megrohamozta volna a kajáldákat, Le-Marie-val elindultunk ételt keríteni magunknak. Pizzát vettünk, illetve én még egy perecet is hozzá, mert malac vagyok. A kaja, természetesen, drága volt, de legalább finom. Mászkált körbe kajás-bácsi, de természetesen a mi sorainkhoz már nem merészkedett fel.
Volt csók-kamera, tánc-kamera, tudjátok a nagy kívetítőn, amit a filmkben is lehet látni, igazán mókás figurák ültek a nézők között, talán ezek a pár perces kis valamik szórakoztatóbbak voltak, mint maga a játék. Egyszer mikor mindéle születésnapi köszöntéseket, meg egyéb közleményeket írtak ki a kivetítőre, volt egy "Üdvözöljük a DC környéke au paireket!"-felirat is, de pont ettem, mikor azt mutatták, és nem sikerült időben előkapnom a fényképezőgépem.
Valahányszor a Farkasok kosárra dobtak, próbáltam csendesen örülni, és mikor a Varázslók szereztek pontot, együtt őrjöngtem a tömeggel.
A negyedik negyed elején már látható volt, hogy a Varázslók ki fognak kapni, jópáran el is kezdtek szállingózni kifelé a csarnokból.


93-72-re nyertek végül a Farkasok. Juhúú!


Vannak videóim is, a bejegyzés végén megleshetitek majd őket.
A meccs után megkérdeztem Le-Marie-t lenne-e kedve belesni velem a Kém Múzeumba. Nem volt kedve, hiába mondtam neki, hogy csupán öt percre szeretnék benézni, annyi idő épp elég ahhoz, hogy láthassam a kajáldás bácsit, Kelvint, amennyiben dolgozik, és megsimogathassam az egyik falat.
Plusz, azt is megemlítettem neki, hogy talán ingyen be tudunk jutni, és úgy még mókásabb lenne. Mire Le-Marie valami olyasmit tett, amit talán sosem fogok megbocsátani neki, bármennyire is szeretem. Gúnyosan felvonta szemöldökét, és megkérdezte:
- Miért engednének be téged ingyen?
Annyira mérges lettem, hogy talán nem épp kedvesen megmondtam neki, hogy jó, én bemegyek, majd találkozunk, jól éreztem magam a kosármeccsen, viszlát.
Ne becsüljük alá a szemkápráztató mosolyom hatalmát, legyünk olyan szívesek.
Az összes dühöm elpárolgott, mikor beléptem a múzeum kajáldájába, egy pillanatra még az élet is megállt, majd mindenki úgy nézett rám, mintha legalábbis valami filmsztár lennék. Na jó, nem. De majdnem. A kajáldás bácsi azonnal megölelt, kicsit csevegtünk, aztán kaptam egy ingyen innivalót is. Innen már nincs messze az ingyen kaja sem.
Utána gyorsan elrohantam pisilni egyet, mert miért ne, és mikor kiértem a mosdóból megláttam Kelvint a liftet kezelni. Gyorsan egymás nyakába borultunk vele is, megjegyezte, mennyire amerikainak nézek már ki, aztán elbeszélgettünk vele is, nem is olyan keveset. Megtudtam, hogy ő tavaly járt a Comic-Conon, ami természetesen nagyon jó móka, nem kéne kihagynom. Nem is szándékozom. Gyakoroltuk, mit kell mondanom az embereknek, mikor sorbaállnak a lifthez, az egyik kis csapatot én is tájékoztattam arról, hogy:
- Üdvözöljük önöket a Kém Múzeumban! Ne felejtsék, a múzeumban tilos a fényképek és videók készítése, valamint az evészet is ivászat. A lift perceken belül leérkezik, addig is nézzék ezeket a videókat, ahol igazi kémek mesélnek tapasztalataikról. Ha bármi kérdésük lenne, szívesen válaszolok rájuk.
Kelvinnek négy órakor lejárt a munkaideje, szóval mikor elérkezett a négy óra, szépen pislogtam rá párat, és mondta, hogy oké, szálljak be a liftbe, és menjek fel. Része vagyok a Kém Múzeum-családnak, ők meg ugye ingyen mehetnek fel. Már csak a többi dolgozóval kéne tudatni ezt.
Miközben körbe-körbe jártam a múzeumban, kitaláltam, hogy mikor Le-Marie-nak tényleg lesz kedve ellátogatni ide, mindenképp olyankor kell megtennünk, mint ezt, mikor Kelvin dolgozik. Előtte, természetesen majd írok neki, hogy tegyen úgy, mintha nem ismerne, és engedjen be ingyen minket, miután szépen mosolyogva megkérem, hogy ugyan már, igazán nem várhatja el egy ilyen szépen mosolygó lánytól mint én, hogy belépőt fizessen? Le-Marie nagyot fog nézni, én meg jót fogok nevetni rajta magamban. Oké, talán nem csak magamban. Hehehe. Az én képességeimet senki nem becsüli alá büntetlenül. Senki.

Ennyi lett volna a maratoni hosszúságú beszámoló, következzenek a videók.

Az elsőn a Wizard Girls, azaz a hajrálányok rázzák magukat.






A másodikon öt pontot is szereznek a Varázslók, illetve Le-Marie és én beszélünk arról, hogy éppen vesztésre állnak.





A harmadik pólót lődöznek meg dobálnak a közönségnek. Mármint, annak a részének, aki jobb helyeken ül mint mi.



Igaza volt a csapatvezető néninek, a kosármeccsekre nem a játék, hanem a hangulat miatt érdemes járni, mert az tényleg fantasztikus! Persze maga a játék is érdekes volt, de nem bántam volna annyira, ha feldobja néhány rajzfilmfigura vagy űrlény a dolgot.


2012. január 6., péntek

Cserkészlányok sütikkel

Az elmúlt napokban megtudtam, hogy a Comic-Con jegyei körülbelül órák alatt elfogynak. Mármint jó, a helyzet talán ennyire nem drasztikus, de majdnem. Szóval a napjaim most majdnem teljesen azzal telnek, hogy lesem a Comic-Con hivatalos honlapját, Facebook-rajongói oldalát, és Twitterét, hogy mikor írják a varázsmondatot: a regisztrációt megnyitottuk. Valamint feliratkoztam sms-értesítésre Facebookon és Twitteren is, az sms-jelzőhangom pedig a világ legharsányabb sms-jelzőhangjára állítottam, hogy még legmélyebb álmomból is rögtön a gép elé tudjak vetődni. Biztos, ami biztos.
Bár van egy olyan érzésem, hogy majd január 28-án, mikor épp az SAT-vizsgát írom vért izzadva, szép lassan megnyílik a Comic-Con regisztráció is, én meg lemaradok róla. Amennyiben ezért cserébe felvesznek a Georgetownra, nem fogok bánkódni miatta. Ha nem, levetem magam a Monument tetejéről, ami még mindig le van zárva, szóval kissé bonyolult művelet lesz.

Ma délután cserkész-sütit árultunk a kisasszonnyal. Tudjátok, rengeteg családi film, meg vígjáték egyik momentuma ez, mikor a helyes egyenruhába öltözött kislányok házról-házra járnak, egy kiskocsit húzva, ami meg van töltve sütis dobozokkal. A helyzet, sajnálatos módon, nem ennyire egyszerű. A dolog első lépése ugyanis az, hogy össze kell gyűjteni, ki szeretne süteményt vásárolni. Ezt meg lehet tenni házról-házra járással, rokonok felkeresésével, illetve, mivel most már modern időket élünk, akár az interneten keresztül is. A kisasszonynak ez az első éve, hogy elég idős ahhoz, hogy süteményt áruljon, nyilván nem szerette volna kihagyni. Apuka sem szerette volna, ha kihagyja, én sem szerettem volna kimaradni, mert ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy ilyesmit műveljek. A szülők ennek természetesen úgy megörültek, mintha legalábbis azt jelentettem volna be, mostantól ingyen dolgozok, és a süti-akciónak hivatalosan is én lettem a vezetője. Mivel tegnap, meg tegnapelőtt még alaszkai szemmel nézve is hideg volt odakint, mára viszont kicsit enyhült az időjárás, úgy gondoltam, a házról házra járós részt ma ejtjük meg. Rengeteg papír tartozik az egészhez, egész nap azt próbáltam kitalálni, mit kell az ügyfeleknek adni, mit tartunk meg, honnan tudjuk, kinek melyik sütit szállítjuk ki, és a többi. Apuka még egy linket is küldött nekem A sütiárulás 24 lépése címmel.


Délutánra tiszta profi lettem. Tudtam, hogy a sárga lapocskákat kell odaadni a vásárlóknak. A fehér lapot, amin a sütik képei is vannak, mi tartjuk meg, felírjuk rá az adatokat. Szépen mosolygunk, elmeséljük, mit szeretnénk, nem morcizunk be akkor sem, ha valaki azt válaszolja, hagyjuk békén a sütinkkel.
Begyűjtöttem kisasszonyt a sulijából, hazadínóztunk, nyakába vette a cserkészkendőjét, felmarkoltuk a papírokat, és irány az utca! Mindössze nyolc sárga papírkát kaptunk központilag, szóval ennyi családnak tudtunk sütit árulni.
Elsőként az egyik szomszédunkat vettük irányba, viszonylag idős házaspárt, két édes kutyussal, és két főiskolás gyerekkel. Két doboz sütit vettek. Illetve, még csupán feliratkoztak, mert a pénzt majd akkor adják oda, ha megérkeznek a sütemények, március végén.
Utána javasoltam a kislánynak, hogy menjünk a cseh diplomata muki házához, a felesége úgyis mindig olyan kedvesen mosolyog rám, meg, mivel európaiak, és nálunk nincs ilyesmi, biztos érdekelni fogja őket a dolog. Nagyon aranyos volt a nő, érdeklődött, csodálkozott, hogy jujj, mennyire aranyos dolog ez, és természetesen, ő is vett sütit.
Az utcában szinte mindenki vásárolt tőlünk, kivéve azok, értelemszerűen, akik nem tartózkodtak otthon, vagy egy idősebb néni, aki sajnálkozott egy sort, és mondta, hogy nagyon szívesen tenné, de nem ehet süteményt, meg egy család, ahol a kislány szintén a cserkészekhez tartozik. 
Mikor hazaértünk, Lisa meg én is feliratkoztunk pár doboz sütire. Én konkrétan öt félére, mert nem elég nagy a popóm, meg ha tényleg olyan finomak, mint mindenki mondja, nehogy már kimaradjak az egészből. Különben sem árt, ha van néhány doboz sütemény tartalékon, mikor éppen gyereket kell zsarolni, ezt jól jegyezzétek meg.
Az összes sütizésből befolyt pénz, természetesen, az adott csapatot támogatja. Azt hiszem, a mi csapatunk egy jó gazdag csapat lesz az akció végére, főleg azután, ha anyuka elviszi a papírt a munkahelyére is, és minden egyes képviselő jól bevásárol belőlük, hogy legyen majd mit majszolniuk az unalmas üléseken. Jövőhéttől ugyanis számukra is megkezdődik a móka.
Plusz, jövőhéttől én is elkezdek iskolába járni, spanyolórákra, egészen pontosan. Lisa már nagyjából azóta rágja a fülem, hogy spanyolt tanuljak, mióta megérkeztem, mert akkor tudnánk spanyolul beszélgetni. Igaz, a spanyol beszélgetéseink egyelőre ki fognak merülni a "Hogy vagy?" szintű társalgásnál, de az is valami. Én leginkább azért szeretnék spanyolt tanulni, hogy teljes legyen a Juanita Perez álcám. Úgy értem, angolul beszélve, valamiféle dél-amerikai akcentussal, maximum a filmekben nem buknak le a kémek.
És ha már kémek. Szombaton visszatérek A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. Le-Marie érdeklődött tegnap este, nem lenne-e kedvem elmenni vele. Egy szóval sem említettem neki mennyire mániákus kém-múzeum látogató voltam pár hónappal ezelőtt, és lennék is, még mindig, ha nem költeném el alkalmazásokra, meg zenékre az arra szánt pénzem iTuneson. (Ma az apuka például ajánlott nekem egy lista-alkalmazást. Hogy tudtak az emberek eddig papírra írt listákon élni?) Egészen pontosan azért nem, mert a kém múzeum nem éppen az a hely, ahol megerősödnek a barátságaim. Mivel azonban Le-Marie magától ajánlotta fel, azt jelenti, hogy a) tényleg olyan awesome lány, mint a három találkozásunk alkalmával elkönyveltem magamban, b) udvariatlanság lenne nemet mondani. És hülyeség is, mert borzalmasan hiányzik már az egész hely. Főleg Kelvin. Meg a kaja. Meg az OpSpy.
Ha szerencsénk van, talán még ingyen is bejutunk. Értsd: Kelvin dolgozik.
Vasárnap pedig csapatgyűlés lesz, ami a Washington Wizards vs. Minnesota Timberwolves profi kosármérkőzés keretein belül fog megesni. Le-Marieval egymás mellett ülünk majd, természetesen, és remélhetőleg hihetetlen jól fogunk szórakozni.
A gyerekek a hétvégét a nagyiéknál töltik, nem Floridában, Baltimore-ban, a szülők meg vagy dolgoznak, vagy elutaznak romantikázni valamerre, mielőtt anyukának megkezdődne a nagy hajtás, szóval, azt hiszem, nagyon jó kis hétvégének nézek elébe.



2012. január 3., kedd

Winter Wonderland - 2. fejezet

A következő reggel az egyik bálterem felé vettük az irányt, étkezés céljából, ugyanis valami olyasmi reggeli lett szervezve a gyerekeknek, meg persze a szülőknek, és a mi esetünkben au paireknek is, ami a Disneylandes hotelekben is szokás. Te eszel, közben mindenféle figura odajön téged zaklatni, vagy, ahogy ők nevezik, szórakoztatni. Jó mókának ígérkezett, bár nem tudom, inkább elment az étvágyam, mikor a hotel jelképe, Fat Brid megjelent, én meg egy óriási adag kolbászt tömve a számba, rájöttem, ha nem vigyázok, hamarosan én is fat bird leszek.




Reggeli után nagycsaládos szafari túra lett volna a program, de a kisöregem annyira kiütötte magát, hogy muszáj volt átaludni a délelőttöt, anyuka meg vele maradt, így az apuka, a kisasszony, meg én ültünk be ey shuttle-buszba, hogy felvitessük magunkat a hegytetőre, ahonnan a túra indult. Kicsit túl korán érkeztünk, de addig is körbenéztünk. Illetve, megmutogatták nekem, hol tanultak síelni előző nap, meg ilyesmik.



Hamarosan aztán megérkezett a túravezetőnk, meg a csapat többi része, és mindannyian bezsúfolódtunk egy golfautóba. Oké, egy átalakított golfautóba.


Eleinte jókat poénkodtunk azon, hogy én legszívesebben a vezetőülésre ülnék (nagy álmom vezetni egy golfautót, ugyanis...), aztán elég nagyot néztem, mikor a túravezető srác felajánlotta, hogy üljek mellé nyugodtan az első ülésen. Nyilván nem kellett kétszer mondani. Majdnem annyira jó érzés volt, mintha én vezettem volna a kis járgányt.
A hotelhez saját mini-állatkert is tartozik. Így történt, hogy nem csupán lámát, meg kecskét, de macit, tigrist és hiénát is etettem aznap. Újabb dolgok, amiket kihúzhatok a "sosem hittem volna, hogy megtörténnek majd, aztán mégis"-listámról.







Nézett már rátok úgy egy tigris, mintha nem csupán a kezetekben vaspálcára felszúrt csirkehusit, hanem titeket is kész lenne pillanatok alatt felfalni? Rám már igen. Igencsak fura érzés, azt kell mondjam.
A szafaritúra után, ismét visszabuszoztunk a hotelbe, ahol a kisasszony manikűrre volt hivatalos, apuka meg valami akármire a spa-ban, így a délután ötkor kezdődő gyerekklubig nekem kellett lekötnöm a gyerekeket. Ettünk a szobában, utána plüssjátékot csináltattunk a két gyereknek, fagyiztunk, játszottunk az újonnan készített plüssjátékokkal, meg minden ilyesmi. Bár továbbra is igencsak felfokozott állapotban volt mindkettő, azért lényegesen könnyebben bírtam már velük, mint az első este.
Mielőtt tovább mennék, meg kell említenem a következő nem-kalandot a helyes takarítósráccal való nem-találkozásról. Előző este, a nagy dumaparti közben a kislánnyal kitaláltuk okosan, hogy egész nap kint fogom hagyni a ne zavarjanak-táblát, majd mikor úgy érzem, eltelt annyi idő, hogy majd az esti takarítók látogassák meg a szobámat, átfordítom takarítást kérek-re. Én meg véletlenül pont a szobában fogok tartózkodni, és bájosan mosolyogva elnézést kérhetek, majd továbbra is bájosan mosolyogva magára hagyhatom a srácot, hadd végezze a dolgát. Közben bájosan mosolyogva reménykedek benne, hogy megpróbál csevegni velem. Csodás terv volt, csak aztán végül annyit játszottam, hogy egyáltalán nem jelent meg egy takarító sem. Sem a cukifiú, sem egy másik.
A gyerekek leadása után, visszamásztam a szobámba, és észrevettem, hogy a táska, amiben a fürdőruháik, illetve kabátjaik voltak, a kezemben maradt, ahelyett, hogy odaadtam volna a felügyelőknek. Gyors sprint következett, a hotel egyik feléből a másikba, majd ismét gyors sprint vissza a szobába, ugyanis nem tudtam, mikor zár a medence, mármint a rendes, felnőtteknek való, és mindenképp szerettem volna ismét meglátogatni. Átvedlettem bikinibe, halványan azért még reménykedve, hogy a takarítósrác mégis beesik majd, miközben melegítőnadrágom és ujjatlan pólóm kutatom a szobában, és elfutottam a spa-ba. Közben fényképeztem még párat a hotel udvarán, mert mi mást tehetne az ember egy szál pulcsiban, nulla fokban, ugye.







Az úszás eseménytelenül telt, kivételesen sikerült is úsznom, meg készítenem pár képet a medencéről is.



Nem tudom, említettem-e már, biztos nem, de mikor egyedül vagyok, szeretem valaki másnak képzelni magam. Talán azért, mert igazi Bebe annyira nem túl izgalmas. A nyaralás alatt például szinte végig Bebe kémnő voltam, hogy ez mit takar, nem lényeges, nem szeretném, ha komplett idiótának néznétek, de a lényeg, hogy nagyon jól elszórakoztattam magam, és a jelek szerint nem tűnt fel senkinek, hogy úgy teszek, mintha kémkednék utánuk. Legalábbis senki nem hívta ki rám a biztonsági embereket.


Ezek után jött december 31. Szilveszter napja, és éjszakája. Arra már rájöttem, hogy a gyerekbarát szilveszteri buliba megyünk. Nyilván. Bár az is jó mókának ígérkezett, rengeteg játékgéphez felhasználható zsetonnal, svédasztallal, lufikkal, éjfélkor pezsgőzéssel. Szépen kitaláltam, hogy egész nap relaxálni fogok, veszek egy forró fürdőt az isteni kádban, szépítőalszok, minden ilyesmi. A gyerekeim aztán kitalálták, hogy velem szeretnének lenni, ami kissé belerondított a terveimbe, az alvást például úgy ahogy volt, elfelejthettem, a fürdést pedig felváltotta egy gyors zuhany, de ennek ellenére sikerült partiképes állapotba varázsolnom magam, még úgy is, hogy a gyerekek aznap nagyon veszekedős hangulatban voltak. Nem velem, egymással. Miközben tehát húztam fel magamra a ruhám, próbáltam sminkelni magam, vagy vállalható állapotba hozni a hajam, fél szemmel és kézzel próbáltam őket távoltartani egymástól. 
Mikor már mindenki elkészült, beugrottunk egy idegesítő családdal már majdnem teljesen megtöltött buszba, és a buli helyszíne felé vettük az irányt. Leadtuk kabátjainkat a ruhatárban, készhez kaptuk a kincsetérő zsetonokat, aztán gyorsan lestoppoltunk magunknak egy asztalt. Mindegyikre oda volt készítve egy kis szerpentin, trombita, egyéb zörgő, hangcsináló cuccok, kis koronák, kalapok, nyakba akasztható füzérek, minden, ami egy szilveszteri ünnepséghez kell. Én már évek óta azzal kezdem az ünneplést, hogy pár szerpentint tekerek a nyakamba, most sem történt másképp, bár kiegészítettem a képet egy korona-szerű valamivel is.


A masni a sajátom, ismerős lehet a karácsonyi au pair-buli képeiről. Tudom, anyu idegbajt kap a piros-lila összeállítástól, nekem az egyik mániám. 
A hely fantasztikus volt! Rengeteg féle játékgéppel, bowlingpályával, sok-sok kajával, ingyen fagyival, kész mennyország lehetett a gyerekek számára. Ugyan, kit akarok becsapni, nekem is az volt!






A gond csak az, hogy előbb-utóbb a nyerőgépeket is megunja az ember lánya, pláne, ha a játék után nagyjából egy órát kell állni a sorban, hogy beválthassuk a jegyeket, mert rajtunk kívül valahogy mindenki négyszázat, vagy akár többet szorongat a kezében. Szinte láttam a kisgyerekek sajnálkozó tekintetét, mikor kidobta a gép a cetlim, és a 172-es szám állt rajta. Az összes jegyből cukorkát vettünk amúgy, csak megsúgom.
Szerencsére tizenegy órától aztán ismét fellendült a buli, akkor találtuk ki apukával, meg a kisasszonnyal (anyuka már visszavitte a hotelbe lefektetni a kisöreget), hogy léghokizunk egy sort. Én megvertem az apukát, a kislány is megverte az apukát, aztán én ismét megvertem a kislányt. Mármint a játékban. Tudom, hagyni kell a gyerekeket nyerni, én próbálkoztam is, de a három gól is amit belőtt csak úgy tudott megszületni, hogy látványosan meg sem mozdítottam a kis korongom, mikor lőtt.
Tíz perccel éjfél előtt aztán beálltunk a lufik alá, amiket leereszteni készültek. A bárban, a tévék képernyőjén a Times Square-t mutogatták. A tömeg folyamatosan nőtt, apuka kerített nekünk valami almás innivalót, mert arra nem jöttünk rá, a pezsgőt merre rejtegetik. 


2011 utolsó perceiben még óriásit tomboltunk az I Gotta Feeling-re, aztán megkezdődött a visszaszámlálás a tévében is, a DJ-pultban is a DJ-k által, az összes gyerek, meg felnőtt, a pultosok, mindenki ordította a számokat, majd elérkezett az éjfél. New Yorkban leesett a gömb, nálunk meg eleresztették a lufikat.




Mindenki, ismerős-ismeretlen, boldog új évet kívánt egymásnak, taposták a lufikat, fújták a trombitákat, szórták a szerpentint, hihetetlen jó volt a hangulat.
Mi megvártuk, a nagy tömeg elvonulását, kicsit még játéktermeztünk, beváltottuk a maradék jegyeinket, elköszöntünk az este alatt szerzett barátainktól. Én például egy édes, szemüveges kisfiútól, aki egyszer vagy húsz zsetont nyomott a kezembe, mert hogy neki egy csomó van, és szívesen ad másoknak. Egyem a szivét.



Azt terveztem, hogy másnap reggel majd sokáig alszok, és mondjuk majd egy órával a hazaindulás előtt felkelek, aztán gyorsan bedobálok mindent a bőröndömbe, de még szerencse, hogy kicsivel nyolc óra után kidobott az ágy. Hullafáradt voltam ugyan, de így legalább elindulhattam reggelit vadászni a családdal.
Fogalmam sincs, hová indultunk eredetileg, de biztos nem a hotel legelegánsabb, öt csillagos éttermébe, a Lautrecbe. Általában este szokott kinyitni, amikor ugyanis a hotel szabadídőruhás közönsége átvedlett csini rucikba. Most azonban már korán reggel nyitva állt, óriási, kajával megrakodott asztalokkal telepakolva.



Mikor megkérdezték a kedves nénik, szeretnénk-e csatlakozni a brunch-hoz, a szülők szinte gondolkodás nélkül beleegyeztek a dologba. Igaz, egyedül a kisasszony volt megfelelően öltözve, aki ruhástul aludt el előző este, aztán reggel meg lusta volt átöltözni a csini, szilveszteri ruhájából. Anyuka például edzőruhát viselt, én farmert, és az egyik Kém Múzeumos pólóm. Ennek ellenére, amint beléptünk az étterembe, rögtön a Gossip Girl egyik epizódjában éreztem magam, bár legszívesebben felrohantam volna a szobámba, hogy valami odaillőbb szerelésbe öltözhessek. 
Mit mondhatnék? Talán azt, hogy ez volt életem legeslegjobb reggelije, koktéllal, lazaccal (a régi szép angol idők kedvéért), isteni süteményekkel, házi kenyérrel, mindennel, ami kell. De beszéljenek helyettem inkább a kissé pirosas képek.








Megoldható lenne, hogy mostantól minden nap részt veszek egy ilyen brunch-on? Nem? Nem. Hát jó. Kénytelen leszek ennek az emlékével táplálkozni a következőig.

Sajnos túlságosan hamar érkezett el a délután egy óra, vagyis a kicsekkolásunk időpontja. A kedves bácsik és fiúkák már nem kifelé, hanem befelé dobálták bőröndjeinket a kocsiba, én pedig magam mögött hagyva ezt a csodálatos helyet, bemásztam Dínóba, és vele együtt a valóságba is. Nem mintha az olyan nagyon rossz lenne, de egy ilyen helyen töltött pár nap után valahogy minden sokkal szürkébbnek, unalmasabbnak és hétköznapibbnak tűnik.
Viszont, ha a 2012-es évem többi része is hasonlóan telik majd, mint az eleje, azt hiszem, igazán nem lehet okom majd panaszra.