Szösz

Avagy egy gyors, barátságos értesítő arról, hogy a következő pár napban San Diegóban leszek.

Vár rám a népem. A kockák sokasága. A dilisek.

Fantasztikus lesz!


Mindenki legyen nagyon jó, amíg nem leszek itt, majd hamarosan, remélhetőleg jelentkezem. Ha más nem, az egy hét letelte után biztosan, rengeteg képpel, videóval, élménybeszámolóval, miegymással.

San Diego, here I come!

SDCC checklist

Mivel, gondolom, akadnak jópáran, akik nem olvassák el az összes kommentet, ami érkezik, pár órával ezelőtt született egy ilyen megállapodás: 

• Akkor most én, mint Bebeország teljhatalmú úrnője, megtörvénymódosítom, hogy mostantól minden egyes kommentre válaszolnom kell ( még akkor is, ha a komment csupán egy szóból áll, és az a szó mondjuk "zsíroskenyér"), mert amennyiben nem teszem, mondjuk három napon belül ( nyaralásos napok kivételt képeznek), a komment írójának küldök egy engesztelő képeslapot. Azt hiszem, mindenki készítheti elő a postaládáját :D

Mindenki jól jár, mert remélhetőleg ti is írni fogtok nekem, és én is válaszolni fogok, amennyiben pedig mégsem tenném, pár napon (vagy heten, postától függően) egy helyes kis képeslapocska fogja várni a jónépet a postaládában (amennyiben kapok lakcímet, e-mailben, vagy hasonlók) amiben kifejezem őszinte bocsánatom. 

Ezzel térjünk is rá mai bejegyzésünkre, ami kicsit unalmas lesz, és főleg magamnak szól. Hogy miért? Mert rengeteg mindent kell összegyűjtenem, kinyomtatnom, mosnom San Diegóba indulás előtt, és ahelyett, hogy ezeket felírnám egy papírra, iPod-dokumentumba, vagy bárhová, megosztom veletek. Hogy irigykedjetek. Vagy sajnáljatok. Attól függ. Én meg majd szépen rápillantok a blogra, azon belül is a listára, ha éppen megakadnék valahol, és folytathatom a készülődést.

Egyszerűbb lenne-e, ha fognám az összes papírt és most azonnal elmennék egy Fedex irodába, vagy egy könyvtárba, és kinyomtatnám őket? Minden bizonnyal.

De nem szoktam egyszerűen megoldani dolgokat.

Jöjjön tehát a:

NAGY LISTA AZOKRÓL A DOLGOKRÓL, AMIKET BEBÉNEK MEG KELL TENNIE MIELŐTT ELRÖPPENNE SAN DIEGÓBA

Nyomtatni:

• Comic-Con jegyek
• Nerd HQ-jegyek
• Hotel-visszaigazoló e-mail
• Vonatjegy
• Repülőjegy
• Térkép a kiálltókról és helyeikről (mert a végén még nem találnám meg az olyan fontos standokat, mint a BBC Americáé, vagy a Cartoon Networké)
• Térkép az elbeszélgetések helyeiről
• Az ingyenes Comic-Con shuttle busz menetrendje és útvonala
• Programfüzet, lehetőleg a saját, személyre szólóm, amin bejelöltem, mikre akarok menni

Csomagolni:

• Kocka-pólók (Amerika Kapitány-mintást kimosni az utazás előtt)
• Bikini (szerdára és szombatra, mert ki tudja)
• Bugyikat nem elfelejteni, mint az áramszünetes minivakáció idején
• Papucs (beszereztem egy nagyon édes szőrös akármit, legszívesebben azt hordanám egész nap, ha nem sülne meg benne a lábam)
• Elemek
• Napszemüveg (obviously)
• Valami csinosabb ruha, csak a biztonság kedvéért
• Pizsi
• Kardok Vihara-könyv, arra az esetre, ha talán sikerül elkapnom George R.R. Martint, hogy dedikálja nekem. Meg könyvtári könyvet amúgy sem akarok magammal vinni, valamit meg olvasnom kell.
• Mindenféle töltők
• San Diego-útikönyv
• Naptej
• Minden más egyelőre teljesen nyilvánvaló, reméljük hétfőig az is marad
• Kézbaszás (tudom, furcsa neve van, a kézfertőtlenítő lötyit, kendőt, bármi ilyesmit hívjuk így Anna barátosnémmel)

Venni:

• Elemek
• Fogkrém
• Sampon (bár még mindig reménykedek, hogy kitart a következő pár napban)
• Borotva
• Valamiféle újság az útra, mert természetesen olyan filmet fognak játszani a repülőn, ami nagyon nem érdekel
• Ez ugyan nem tartozik szorosan ide, de pénzt kell kivennem a bankból, és nem szeretném külön kategóriát létrehozni neki
• És fel kell töltenem a Smartrip-kártyám is

Egyelőre ezek jutnak eszembe, a lista lehetséges, hogy még bővülni fog, bár szerintem ez senkit nem érdekel. Azért köszönöm a figyelmet, ígérem, legközelebb valami sokkal érdekesebb dologgal jövök.

Most viszont megyek, kifekszek kicsit a napra, hogy szép, egészségesen csokibarna színem legyen jövőhétre. Hehe.

Happy 4th!

Július negyedike van ma, mostanra már mindenki részegre itta magát, el lett fogyasztva az összes hot dog és hamburger, vége minden felvonulásnak, odakint vígan durrognak a tüzijátékok (legalábbis nagyon remélem, hogy azok, nem pedig az ég dörög ismét...). 

Szerintem mindenki tudja, mi az a július negyedike, amennyiben nem, a Google jó segítőtárs lehet, lássuk inkább azt, hogyan töltöttem én ezt az ünnepet. Tegnap este ki lett adva parancsnak, hogy ma mindenkinek sokáig kell aludnia, főleg nekem, mert minden nap hajnalok hajnalán (6:55-kor, hehe...) kelek, jár már nekem egy kiadósabb alvás. Ehhez képest, halovány emlékeim vannak arról, hogy kisasszonyom, valamikor reggel hét óra tájékában beront a szobámba, elénekel nekem egy dalt, majd ugyanilyen gyorsan fel is szívódik onnan, aztán valamivel később, nyolc óra után azzal ébreszt, hogy már mindenki készen van, rám vár a család, megyünk cukorkát vásárolni. Rekordidő, megközelítőleg tíz perc, alatt vettem fel az Amerika Kapitány pólóm, sötéték farmer rövidnadrággal, piros Converse-cipővel, meg vasaltam ki a hajam (bár utóbbinak igencsak érdekes eredménye lett), aztán rohantam, nehogy miattam késsük le a parádét. Ja, mert igen, mint a tegnapi bejegyzés végén már utaltam rá, parádéra voltunk hivatalosak. Anyuka, meg még pár helyi politikus vett részt rajta, és a családnak is vele kellett tartani, szélesen vigyorogni, cukorkát osztogatni. A kisasszony, természetesen, túlzott azzal kapcsolatban, mennyire van készen mindenki, mi voltunk az egyetlenek, akik ténylegesen ruhában feszítettek. Így mi is lettünk elküldve a CVS-be, hogy tankoljunk fel a cukrokból.

Nagyjából két óra múlva, teljes harci díszben megindultunk a tett helyszínére. Kisasszonnyal mindketten borzalmasan büszkék voltunk arra, hogy eszünkbe jutott, mehetnék Amerika Kapitánynak öltözve, mert erre aztán biztos senki más nem fog gondolni, erre az első ember, akit megláttam, egy szintén Amerika Kapitány pólós, nálam pár évvel idősebb, srác volt. Valami gyakornok lehetett, mert ismerte anyukát, meg a többi politikust is, cseverészett velük, de pár perc múlva már komoly eszmecserét folytattunk az új Pókember filmről (amit még nem láttam, grr), a fényképezőgépemről, meg a Comic-Conról. Néha abbahagytuk a társalgást, belemosolyogtunk egy kamerába, aztán folytattuk a beszélgetést. 

Közben körülöttünk már mindenki nagy erőkkel készült a felvonulásra.

Mikor elérkezett az idő, mi a szép, piros Buick mögött vonultunk a kisöreg elektromos autójával. Óriási vigyorral az arcomon dobáltam a cukorkát, boldog negyedikét kívántam mindenkinek, és jópárszor meghallgattam, hogy valószínűleg én vagyok mindenki kedvenc embere a parádén. Naná, hogy a cukorkáim miatt. Óriási volt a hőség, a nyakamat húzta a fényképezőm, és folyton figyelnem kellett arra, nehogy kisöreg elgázoljon a járgányával (ahogy a kisasszony megjegyezte, nem hiába nem osztogatnak jogosítványokat öt éves kortól) és a nagy kavarodásban elvesztettem az Amerika Kapitány-pajtim is, mielőtt alaposan kivesézhettük volna a Trónok Harca második évadját.

Szép lassan megérkeztünk az útvonal végéhez, azaz egy park bejáratához, ahol hot dogot, meg hamburgert lehetett venni, és mindenféle ugrálóvárak, meg egyéb jóságok voltak felállítva. Mi rögtön a fagyisautót vettük célba, és családilag elnyaltunk egy-egy jégkrémert. Közben a nap további programjait beszéltük meg. Még több fagyi, esetleges látogatás D.C.-be, ilyesmik. Aztán a semmiből felbukkant valaki, aki pár percet csevegett anyukával, majd azzal köszönt el tőle, hogy reméli látja majd a további két eseményen is. Szinte láttam, ahogy anyukában egy világ omlik össze, már ezen a felvonuláson is legszívesebben elbújt volna pár ember elől, nem is gondolt rá, hogy máshol is számítanak rá.

Elnyaltuk a fagyinkat, az amerikaiak elmondták az esküjüket, vagy hogy is nevezik ezt magyarul (én nagyjából tudom ugyan a szövegét, de nem vagyok amerikai, szóval csendben maradtam...), aztán meghallgattuk a himnuszt és mindenki mehetett kedvére szórakozni. Kisasszony rögtön eltűnt pár barátnőjével, anyuka jópifozott pár emberrel, mi apukával kisöreget kergettünk. Majd hamarosan egyedül maradtam, szerencsére jó sok pluszpénzzel, és két gyerekkel, akik tökéletesen elszórakoztatták magukat, szóval nem sok dolgom volt. Kisöregem különösen odáig meg vissza volt az egyik ugrálóért, ami nekem jól jött, mert egy nagyon édes fiú volt ott a felügyelő. Vagy mi. Nagyon nem megy ma a magyar nekem.

Nagyjából öt kört ment egymás után a kisöreg, mikor aztán végre kiesett, vörös arccal, fejéhez tapadt hajjal, közöltem vele, hogy irány ebédelni, meg főleg inni valamit. Időközben előkerült a kisasszony is, szóval teljes volt a létszám. Ebéd után a kisasszony ismét felszívódott a barátnőivel, a kisöreg pedig célba vette a játszóteret. Mivel alig öt perce vettem tíz jegyet, amivel a különféle játékokra lehetett felmenni, ennek annyira nem örültem. Plusz, nem mondom, szívesen álldogáltam még volna annak a bizonyos helyes fiúnak a közelében. De mégsem mondhattam azt a kisöregnek, hogy csakazértis ugrálni fogsz, mert én azt mondtam, büdös kölök. Így inkább nézegettem kicsit, ahogy a játszótéren szórakozik fel-alá, majd késlőbb csatlakozik a kisasszonyhoz meg a barátaihoz, akik azzal szórakoztak, hogy egy bizonyos politikust népszerűsítő matrickát ragasztgattak emberek hátára.

Mikor aztán a kisasszony minden barátja hazament, azt mondta, ki akarja próbálni az ugrálót, ahol a kisöreg olyan jól elszórakozott. Nyilván azonnal belementem a dologba. Már minden játékot készültek szétszedni, már csak az maradt talpon, a srác igazából már nem is foglalkozott azzal, odaadják-e neki a gyerekek a jegyeket, meddig maradnak bent, próbálta szedegetni a műanyag labdákat, amik szintén a játékhoz tartoztak, egy veremben kellett volna lenniük, de a nap végére nyilván mindenhol voltak, csak abban a bizonyos veremben nem. Eleinte csak egy kissrác adogatta a labdákat neki, megjegyeztem, hogy hű, milyen szerencsés valaki, amiért segítője is akad, mire egy széles vigyort kaptam válaszul. A kisasszony hamarosan felbukkant, hogy ő unja ezt a játékot, menjünk haza, de a kisöreg ismét nagyon jól érezte magát. Pár perc múlva már minden gyerek, aki az ugrálóban tartózkodott, azon ügyködött, hogy segítsen összegyűjteni a műanyag labdákat. Mennyivel jobb is az, mint csak céltalanul ugrálni fel-alá! Az én kisöregem pedig különösen aktív volt, csak úgy pattogott a labdák után, dobálta őket a kosárba, zsákba, mindenfelé.

Kisasszony közben már türelmetlenül toporgott mellettem, szóval végül kezébe nyomtam az iPodom, hogy pötyögjön rajta, amíg a kisöreg meg nem unja a labdaszedést.

Időközben aztán felbukkant még két másik srác, meg egy idősebb muki, ők is beugrottak labdát szedni. Én azért fél szemmel folyamatosan lestem a kisöreget, hogy biztos jól viselkedik-e, meg természetesen nem esik-e valami baja. Az egyik ilyen ellenőrző út során az egyik újonnan jött fiú megkérdezte, elveszítettem-e valakit odabent, majd mikor azt válaszoltam, hogy talán, úgy tett, mintha valamiféle vizimentő lenne, aki beugrik, hogy kimentse az áldozatot, mi esetünkben a kisöreget az ugráló félelmetes bugyraiból. Jópofa volt, és feltűnt, milyen világító, világoskék szemei vannak. 

Ő folyton bohóckodott, aztán valamikor menetközben lecserélte a csúnya kékszínű munkapólóját egy fehér pólóra, ami nagyon-nagyon jól állt rajta. És közben az is feltűnt, milyen szép, világító világoskék színű szemei vannak. Nem beszéltünk egymással még jó hosszú ideig, aztán nem tudom, valamikor azt mondtam a kisasszonynak, igazán mehetne ő is segíteni, ha annyira unatkozik (mert közben persze folyamatosan nyúzott, hogy haza akar menni), mire a srác megjegyezte, hogy én is nagyon unottnak tűnik, igazán beugorhatnék én is közéjük. Ezen jót nevettem, és innentől kezdve valahogy beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte honnan vagyok, mit csinálok itt, a szokásos dolgok, és megtudtam, hogy Jake-nek hívják (ami nagyjából a legszexibb angol fiúnév és általában dögös fiúkhoz is tartozik, szóval... ömm...ja). Közben nagyon aranyosan viselkedett a kisöreggel is, lepacsizott vele, mikor beletalált egy labdával a kosárba, segített neki felmászni az ugráló falain, meg ilyenek. Aztán szóba került, hány éves vagyok, mire mondtam, hogy huszonegy, amire ő azt válaszolta, hogy:

- Én is annyi leszek... majd két év múlva.

Én meg mentálisan adtam magamnak egy pofont, hogy Bebe, basszus, már megint pedofilkodsz. Nem szó szerint persze, és az ő esetében meg mertem volna esküdni, hogy egy-két évvel idősebb, vagy legalábbis velem egykorú. Aztán mégsem.

Kiderült, hogy ő nagyjából tizennyolcnak nézett engem, ami igazán hízelgő. 

Valahogy aztán eljutottunk oda, hogy megadta a számát. Aztán, mikor a gyerekekkel már kicsit távolabb jártunk az ugrálóvártól, utánam kiáltott, hogy:

- I love your accent, by the way!

 Amik ahhoz vezetettek, hogy a kisasszonnyal a kocsiig vezető úton vígan ugráltunk és énekelgettünk. Kisöreg is ezt csinálta, bár ő még mindig a labdaszedő akció hatása alatt állt, nem igazán érdekelte holmi fiú, meg az ő telefonszáma. A hazafelé vezető úton az autóban Owl City-t bömböltettünk, továbbra is énekeltünk és mindenki annyi cukorkát tömött magába, amennyit csak szeretett volna. Még itthon is énekeltünk.

Valamikor este kilenc körül írtam egy sms-t Jake-nek, hogy ez a számom, helló, írhat nekem mostantól ő is. Azóta is beszélgetünk, mázli, hogy ingyen írok, meg fogadok üzeneteket. 

Persze, mivel Bebeországban élünk, hamarosan valami úgyis el fog romolni, de addig is, július negyedike az új kedvenc ünnepemmé lépett elő!

Madárlesen az ifjúsággal

Hétfőn délután visszatért az áram. Épp a ház előtt ücsörögtem egy közepes méretű sziklán, mikor hallottam, hogy a szomszédok generátorai szépen leállnak. Az első gondolatom az volt, hogy oké, akkor már tényleg nagy a baj, ha az áramgenerátorok sem működnek. Pár perccel később viszont, mikor leellenőriztem az időt a telefonomon, megpillantottam rajta a wi-fi vételt jelző vonalkákat is. Pár másodperc után esett csak le, hogy pontosan mit is jelent ez, rohantam be a házba, ahol rögtön hallottam a légkondit zümmögni, és a sütő digitális órája is villogni kezdett, jelezve, hogy szeretné, ha valaki beállítaná rajta az aktuális időt. (Azóta is villog, én nem értek hozzá, a többieket meg nem igazán érdekli, így nagyjából jó négy órával és húsz perccel el van rajta tolódva az idő.) Azonnal telefonáltam anyukát, belesikítottam a telefonba, hogy van áram, majd a gyerekek érkezése előtt ugráltam egy sort az immáron árammal teli házban. Igen, izgatott voltam amiatt, hogy az éjszakát, vagy talán éjszakákat egy csilli-villi hotelben tölthetem, de örültem annak is, hogy végre a szobámban tölthetem fel a telefonom, iPodom, laptopom, kivasalhatom a hajam, vagy éppen bedobhatok egy corndogot a hűtőbe. (Abban a párhuzamos univerzumban persze, ahol a corndogok három napnyi fagyasztás nélküli állapot után még ehetőek. Ennyi mesterséges dolog azért az amerikai kajákban sincs.)

Hála az áramszünetnek egy új köszönésforma is érkezett. Eddig, ugye a Hi, how are you?-val indítottunk, most ehhez hozzácsapódott a Do you have power in your house? is. Illetve, mióta visszatért az áram, a When did you guys get your power back?. Pár nap múlva, biztos minden visszatér a normális kerékvágásba, túl sok kérdés ez, amit meg kéne jegyeznem, ha udvarias társalgást akarok kezdeményezni valakivel.

Most megint vihar készülődik odakint. Szeretem a viharokat, félre értés ne essék, ilyenkor vannak csúcson a kreatív energiáim. A pénteki, azaz az elmúlt tizenvalahány év legnagyobb vihara közben például majd megőrültem, amiért nem ülhettem le a számítógép, vagy egy notesz elé, és írhattam valamit, annyi zseniális ötletem támadt hirtelen. Azokban a pillanatokban, persze, mikor nem a takaró alatt reszkettem, kezemben Macival és féltettem az életem.

De a három napnyi áramszünet azért kicsit elveszi az ember kedvét a viharoktól, hát na.

Ennyi legyen is elég egyelőre a viharokról, térjünk át a mai témánkra, azaz a Madármegfigyelésekre. Így hívom azokat a pillanatokat, mikor Ifjabb Madarat nézegetem a ház biztos rejtekéből, mert nem hangzik olyan csúnyán és szánalmasan, mintha azt mondanám, kémkedek utána. 

A gyerekek, természetesen, tudnak a dologról, a kisasszony mindenki elújságolja, hogy szerelmes vagyok a szomszéd fiúba, a kisöreg pedig borzasztóan lelkes, mikor kémkedésről van szó. Csütörtökön például az addigi legviccesebb, ám egyben legkínosabb Madárlesen vehettem részt. Azóta aztán megtörtént a mai, ami után azt hiszem, nagyon-nagyon hosszú ideig fogok azon ügyködni, hogy lehetőleg elkerüljük egymást Ifjabb Madárral.

Csütörtök. Péntek reggel viszik el a szemetet, így csütörtök esténként én szépen kiviszem az utcára az összes kukánkat. Általában négyet, valamint a két újrahasznosítós dobozt, múlt héten hatot, három újrahasznosítós dobozt, és vagy egy tucatnyi papírdobozt a garázstakarítás után. (Mert Lisával kitakarítottuk a garázst, ez a beszámoló is kimaradt, a viharnak a hála, upsz.) Hála sikeres madármegfigyeléseimnek, tudom, hogy Ifjabb Madár valamikor hat óra után ér haza mindennap. Tudom, ez így nagyon rosszul hangzik, de ha azt mondom,  tudom, hogy az utca kutyásai minden kedden reggel nyolckor találkoznak egy össznépi kutya playdate-re, vagy, hogy a cseh diplomatamuki minden nap négy óra körül viszi sétáltatni a kutyáját, akkor lehet látni, hogy én minden embert szívesen figyelek meg, nem csak azokat, akiket szeretnék minél többször látni. Úristen, ha már most ilyen vagyok, mi lesz velem pletykás vénasszony koromra?

Mivel kicsit elszámoltam magam, amint az utolsó kuka is a helyére került, én meg bevonultam a házba, majd nekiálltam falatozni a pizzámat, amit aznap vacsorára a sütőbe dobtunk, Ifjabb Madár autója leparkolt a ház előtt. Lisa osztotta meg velem eme nagyon fontos információt, aki épp a gyerekek tábori hátizsákjait készítette be másnapra. Persze, mindannyian az ablakhoz rohantunk, én is, meg a gyerekek is, kisöregem lelkesen felkiáltott, hogy elérkezett a kémkedés ideje, majd mielőtt megállíthattuk volna őket, már rohantak is a bejárati ajtó felé. Kisöreg elbújt Dínó mögött, a kisasszony viszont közel sem volt ennyire diszkrét, azonnal Ifjabb Madarat vette célba. Gyorsan Lisára pillantottam, majd a gyerekek után rohantam, és lehetőleg úgy, hogy ne hallatszódjon a kétségbeesés a hangomon, rájuk kiáltottam, hogy azonnal fussanak vissza a házba mindketten. Persze, egyikük sem hallgatott rám, kisasszony, igencsak hangosan elrikkantotta magát, hogy:

- Too late!

Azaz túl későn érkeztünk, Ifjabb Madár már bevonult a házba. 

Nem tudtam eldönteni, hogy sírva fakadjak, nekiálljam ásni a saját sírom a kertben, vagy inkább nevessek. Végül aztán utóbbi mellett döntöttem, mert rajtam kívül mindenki így tett. Lisa például alig kapott levegőt, annyira kacagott az eseten.

És ha azt hiszitek, ez kínos volt, akkor tessék, íme a mai kora este beszámolója:

Valamiért abban reménykedtem, hogy kisöreg elfelejtette, mennyire odáig meg vissza vagyok a szomszéd fiúért, mert... mert ő kisöreg, és néha még arra sem emlékszik, mint mondtam neki öt másodperccel azelőtt, nemhogy olyasmire, ami az áramszünet alatti nagy izgalmak előtt történt. A kisasszonynak pedig megmondtam, hogy nem szeretném, ha hozzászólna, ránézne, vagy akár Ifjabb Madárra gondolna. Vacsora után ugyanis kiadtam a parancsot, hogy irány az utca, mindenki gyűjtse be a rollerét, triciklijét, játszani megyünk. Bíztam a gyerekeimben, maximálisan. Hogy majd figyelmen kívül hagyják Ifjabb Madarat, mikor megérkezik. Hogy a verseny, aminek épp a közepén voltunk, fontosabb, mint az, hogy "Berta pasija" éppen hazaérkezik. 

Kisöreg épp az utca közepén száguldozott a triciklijével, mikor befordult a sarkon a kék Madár-mobil. Gyorsan megragadtam kisöreget, meg a járgányát is, és a út széléhez húztam, pár Ifjabb Madár szépen lelassított, ahogy kell, mikor az ember autóval közlekedik az utcában, mert sosem lehet tudni, mikor rohan ki az útra egy kósza gyerek, vagy kutya.

Kisasszonyom figyelmét viszont, sajnos, semmi nem terelte el, látta az autót, látta az arcomra automatikusan felkúszó őrült vigyort, majd ismét elrikkantotta magát, édes, harsány, kis mókushangján:

- Miért vigyorogsz? Csak nem az autó miatt?

Ifjabb Madár ablakai le voltak engedve.

Én már itt azon a ponton voltam, hogy egy égből lehulló fegyverért fohászkodtam, amivel fejbe lőhetném magam, pedig ez még csak a kezdetet jelentette. 

A kisasszony kijelentésére a kisöreg is hirtelen emlékezni kezdett ,hogy ez az a fiú, aki után kémkednünk kéne. Kiszabadította magát, meg a triciklijét szorításomból, és megindult Ifjabb Madár felé. Ahogy a kisasszony is. Mikor rájuk kiáltottam, hogy térjenek vissza hozzám, folytassuk a versenyt, a kisasszony ismét elrikkantotta magát: (Nem tudom, hogy tudnám jól lefordítani magyarra, szóval nem teszem.)

- No, I have to tell him how awesome you are!

Azt hiszem, ezen a ponton fehéredtem el, és amennyiben egy kissé túldramatizált filmben lettem volna, talán még el is ájulok. Megragadtam a kisasszony rollerét, és a Dínó mögé húztam, ahol előadtam neki, hogy köszönöm, nagyon kedves tőle, hogy ilyen dolgokat csinálna értem, de inkább ne tegye. Nem hiszem, hogy megértette, én meg nem tudtam tovább magyarázni, miért is nem szeretném, ha bármi olyasmiről szeretne csevegni Ifjabb Madárral, ami hozzám kapcsolódik, ugyanis meghallottam kisöreg kiáltását:

- Kutyusok!

Bevallom, csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy eggyel kevesebb gyerek van az oldalamon. 

- Én is látni akarom a kutyusokat! - kiáltotta el magát a kisasszony, ledobta rollerét, és megindult a Madárlak kertje felé, ahol időközben felbukkant Madárné is, illetve a két corgi, akik már tudom, hogy a Sparky és Maggie névre hallgatnak. 

Ifjabb Madár addigra már majdnem teljesen beért a házba, mielőtt eltűnt volna, az anyja válla felett vetett rám egy vigyort, ami pár másodperc erejéig tökéletesen elfeledtette velem, hogy én éppen készülök belehalni a szégyenbe. Bár nyilván azért vigyorgott, mert nagyon szórakoztatónak találta a szituációt, nem pedig azért, mert ezzel fejezte ki, hogyha nem lenne az anyja, a két kutya, meg a gyerekek, éppen elmélyült társalgást folytatnánk a politikáról. Vagy nem annyira elmélyült társalgást arról, merre menjünk randizni.

Ehelyett kicsit csevegtem Madárnéval, a gyerekek játszottak a kutyákkal, simogatták, meg nyúzták őket, és közben még azt is megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogom többet kivinni a gyerekeket az utcára játszani, amennyiben van esély arra, hogy Ifjabb Madár felbukkanhat a színen.

Soha.

Holnap július negyedike, a Függetlenség Napja, Amerika születésnapja. Parádézni megyünk, valószínűleg majd jönnek képek is. 

Hogy mit várok az ünneptől? Will Smith-t, meg néhány űrlényt, természetesen.

Tornado without warning

Először kezdeném azzal, hogy ma nem lesz új Bebe TV-rész, majd valamikor a hét folyamán talán. Mire a bejegyzés végére ér mindenki, majd az is nyilvánvalóvá válik, hogy miért döntöttem így. Technikai okai vannak. Meg ehhez hasonlók. Jelen pillanatban sokkal egyszerűbb az életem nélküle.

Péntek este tizenegy óra körül kezdődött minden. Békésen feküdtem az ágyamban, ölemben a laptoppal, mikor észrevettem, hogy elkezdenek pislákolni a fények. Tudjátok, olyan horrorfilmbe illő módon. A Supernatural-kiképzésnek hála, még azon is gondolkodni kezdtem, hogy gyorsan előkapok egy doboz sót valahonnan és elbarikádozom magam egy szép só-körben. Pár pillanatra elment az áram, aztán visszajött. Aztán megint elment, kicsit már több ideig tartott, mire visszaért, aztán megint elment. És nem jött vissza. Pár percig vártam, egészen addig, amíg meg nem hallottam az első, igencsak furcsa zajokat az udvar felől. Amennyiben egyszer, idén decemberben, vagy bármikor máskor, eljön a világvége, valahogy úgy képzelem a hangjait, mint amit péntek este hallottam. Süvített a szél, de olyan erővel, mint amit még sosem hallottam, nagyjából fél percenként borították szinte nappali világosságba az eget óriási villámok, és természetesen nem hiányozhatott a mennydörgés sem, ami szinte folyamatos, megszakítatlan zajként volt jelen. 

A legrosszabb az volt, hogy a vihar bármiféle jelzés nélkül érkezett. Senki nem mondta, hogy be kéne vinni a medencéből a felfújható cuccokat, becsukni a napernyőket, a pincébe vonulni mindenkinek. Senki nem figyelmeztett, vagy éppen készült fel arra, ami másnap reggel a városra, illetve az állam nyugati felére köszöntött. 

(Ha most könyvet írnék, itt következne az újabb fejezet, mert egy ilyen drámai befejezés után biztos mindenki tovább olvasna. 94%-os záróvizsgát írtam a írói kurzusomon, tessék, tudom is használni, amit tanultam.)

Kicsivel hét óra előtt nyíltak ki a szemeim, az ébreszőórám számlapja továbbra is feketén állt, a légkondi sem zümmögött kitartóan, továbbra sem volt áram. Nem baj, gondoltam, visszafekszek, majd pár óra múlva felébredek, addigra biztos lesz. Talán két percre hunyhattam be a szemem, mikor a kisasszony beviharzott a szobámba, és szinte köszönés nélkül rögtön azt közölte velem:

- A hátsó kert romokban hever!

Kinevettem, mert azt hittem, viccel. Mire megragadta a karom, és elkezdett húzni az ágyamból, hogy nézzem meg a saját szememmel, ha nem hiszem el. Követtem, mert reménykedtem benne, hogy utána hagyni fog még aludni. Persze, ahogy megpillantottam az udvart, kiröppent mindenféle álom a szememből. Mindkét napernyőnk tartója kettétört, a kerti bútorok nagyjából másfél méterre repültek eredeti helyükről, a medencét levelek, ágak, meg egyéb hasonló dolgok tömege borította. Az utcán sem volt jobb a helyzet, szinte látni sem lehetett az utat az aprócska gallyaktól és levelektől, amik ráhullottak. Addigra már hangosan berregett az utcán két ház áramgenerátora is. 

ez elmúlt pár napban megszokottnak számító tájkép

Miután valahogy ismét elaludtam, elhatároztam, hogy bemegyek D.C.-be. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire súlyos a helyzet, azt hittem, csak a környező pár utcában ment el az áram, mert mégsem sikerült elég távolra költöztetni a vezetékeket a fáktól, de maximum délutánra minden megjavul. A buszon, a város felé, ismét világvégéről szóló filmbe illő jelenetek fogadtak. A boltok előtt táblák hírdették, hogy zárva tartanak áramszünet miatt. A benzinkutakon hosszú sorokban álltak az autók, ugyanúgy, ahogy az alkoholmentes üdítőitalokat árusító boltok előtt is. Először azt hittem, talán azért, mert úgy érzik az emberek, háborgó idegeiket csak pár doboznyi Budweiser nyugtathatja meg, később rájöttem, hogy nem, ezekben a boltokban lehet óriási jégkockatömböket kapni, azt próbált gyorsan beszerezni mindenki. A metrón és a Múzeumban, Amit Nem Nevezünk Nevén, mindenki arról beszélt, hogy az áramszünet, akár egy hétig is tarthat.

Most hétfő van. Az egy hét még nem telt le, szóval áram nincs. Mármint létfontosságú helyeken, mint plázákban, hotelekben, vagy könyvtárakban van, de az ember szerencsés, ha talál egy működő közlekedési lámpát magának, és nem kell élet-halál harcot vívnia a többi autóssal. Bárhol, ahol működő konnektort lehet találni, az emberek hosszabbítókkal töltik telefonjaikat, laptopjaikat, iPodjaikat. A szerencsések hotelbe menekülnek. Khmm mi khhm is khmm. 

Láthatjátok tehát, nem azért nem jelentkeztek az elmúlt napokban, mert lusta voltam, vagy mert megfeledkeztem a blogról. Kicsit komplikáltak errefelé a dolgok. Bevallom, azért a Comic-Con előtti utolsó napokat némileg békésebben, meg árammal telibben képzeltem el. 

Holnaphoz egy hétre utazom! Áramkimaradás ide, vagy oda, ennek a gondolatára azért továbbra is ugrálhatnékom támad.