"Berta's on a roll today!'

A hetem egészen a mai napig egész nyugodtan telt. Legalábbis ha a Demoklész-kardjaként fejem felett lógó aprócska kérdést nem számítjuk, miszerint: mit vegyek anyukának a születésnapjára? Ma ünnepeltük, nekem egészen az utolsó utáni pillanatig, még csak ötletem sem volt, mivel lephetném meg. Mindenkinek elmondtam ezt, akivel az elmúlt hetekben találkoztam, szerintem még egy Safeway-es eladónénivel is megosztottam aggodalmam, tavaly ilyenkor, mármint szülinap meg karácsony környékén beszereztem az összes tökéletes ajándékot, mert még nem voltam ezerszázalékig biztos benne, hogy hosszabbítani fogok.

Szerencsére aztán, abban a bizonyos utolsó utáni pillanatban, megvilágosodtam. Van egy könyv, amivel már hónapok óta szemezgetek az egyik belvárosi papírboltban. Egy könyv, ami ordít, valahányszor meglátom, hogy vegyem meg, ajándékozzam oda valakinek, akárkinek, aki csak egy kicsit is értékelné.

Sajnos csak azután jöttem rá, hogy esetleg le kéne fényképeznem a példányt, amit anyukának vettem, miután gondosan becsomagoltam, de nincs olyan probléma, amit pár percnyi Google-keresés ne oldana meg.

Eleinte a könyvet az idei karácsonyi au paires összeröffenésre szerettem volna megvenni valakinek, de idén nem lesz karácsonyi au pair buli, én meg mélységes mély depresszióba is zuhantam emiatt, mert ha van valami, amit jónéhány au pair megfogadhatna, az pár feminista jótanács. Vagy poén. Vagy szexi képek Ryan Goslingról.

Szerencsére, azt tudtam, hogy anyuka biztos értékelné az olyan képeket mint

vagy

Persze, miután megvettem a könyvet, és a kocsiban ülve percekig nevettem a vicceken, elgondolkodtam azon, hogy vajon illik-e au paireknek ilyesmit venni a host anyukáknak. De mivel meghátrálni már tényleg nem tudtam, hála annak a bizonyos utolsó utáni pillanatnak, abban reménykedtem, hogy anyuka is olyan viccesnek találja majd, mint én, és esetleg nem tartozik a (szerintem nem létező) kisebbségbe, akik szerint Ryan Gosling nem szexis. 

Ugyan anyuka szülinapja holnap lesz, ma tartottuk az ünnepi vacsorát. A kisasszony éppen csak hazahoztam a buszmegállóból, ő rögtön, lélegzetvétel nélkül elkezdte mondani, milyen tortát kell csinálnunk és hogyan, és a többi. Szerencsére, sikerült megnyugtatnom, elküldtem leckét írni, én meg nekiálltam tortát sütni. Na nem a semmiből, hanem a világ legcsodálatosabb találmányából, a torta mixből, de az mindegy. Kis víz, olaj, három tojás, meg a por, be a sütőbe, és kész a torta. Kisasszony magára vállalta volna a díszítést, de végül annak is én csináltam felét, mert ő lusta volt hozzá. Valahogy a torta nem igazán szeretett volna együttműködni a krémmel, amit rá akartam kenni, de akadt a közelben pár eper, amivel el tudtuk rejteni a csúnya részeket. Közben Lisával gyorsan még vacsorát is csináltunk, asztalt terítettünk, és ebédet pakoltunk holnapra a gyerekeknek. (Mindketten kapnak ebédet a suliban, de most kitalálták, hogy ők azt tulajdonképpen nem szeretik...)

Óriási volt tehát a bolondokháza, szerencsére a kisasszony azért segített valamennyit, a kisöreget pedig le tudtuk kötni a tévével. 

Anyuka és apuka is hazaérkeztek, a gyerekek persze rögtön azt szerették volna, hogy anyuka kibontsa az ajándékait, de az ünnepelt, és vele együtt minden felnőtt sokkal szívesebben evett volna először. Azt hiszem, az ajándékok kibontásának későbbre halasztása egyike azoknak a dolgoknak, amikből az ember rájön, hogy bizony felnőtt. Megnyugtattam magam, hogy az én születésnapi partim októberben még az ajándékok kibontásával kezdődött.

A torta elfogyasztása előtt azonban már tényleg az ajándékok jöttek. Én csak abban reménykedtem, hogyha anyukának nem is tetszik a könyv, majd valami politikusos mosollyal az arcán udvariasan megköszöni. Nos, nem ez történt. Ahogy meglátta, rögtön elkacagta magát, és mikor a kisasszony kérdezte tőle, mi tetszik neki ennyire, rögtön magyarázni kezdte, hogy miért olyan fantasztikus az ajándék, ki az a Ryan Gosling, és melyik feminista szöveg mire utal. A kisasszonyt annyira nem hatotta meg a dolog, de apuka elismerően bólintott. Anyuka aztán kijelentette, sűrű elnézéseket kérve mindenkitől, hogy a könyvecske a legjobb születésnapi ajándék, amit valaha kapott, és természetesen díszhelyet kap majd az irodája egyik polcán, hogy mindig kéznél legyen.

Lisától egy nyakmasszírózós párnát kapott, amit a világ legjobb találmányának nevezett, szóval mi ketten az asztal alatt elégedetten összepacsiztunk. Az ajándékszerző akció sikeresnek bizonyult.

Utána még a tortám is meg lett dicsérve, pedig azt elrontani aztán tényleg nem lehet, és akkor hagyta el anyuka száját a címadó mondat is. Nem is tudom, hogy lehetne magyarra lefordítani, talán valami olyasmiként, hogy nagyon elememben voltam. Vagy valami ehhez hasonló. Mindenesetre, nagyon jól esett, az biztos. 

Az meg főleg, hogy ennyire eltaláltam az ajándékot. 

Hiába, Ryan Goslinggal nagyon nem tévedhet az ember. (Amúgy is jön a karácsony, vehetitek ezt a bejegyzést akár egy ajándék-tippnek is. Szívesen.)

Így kerülj be az FBI nyilvántartásába...

Ma délelőtt Csillával találkoztam, és igazából eleinte fogalmam sem volt róla, mit fogunk csinálni. Mármint beszélgettük, hogy kéne erre menni, meg arra, ezt venni, meg azt, és ehhez hasonlók, de azt nem tudtam, hogy végül miben egyeztünk meg. Abban azonban biztos voltam, hogy Csilla tudja. Ez nem egészen így történt, nagyjából az első kérdése az volt, mikor bevágódtam a kocsijába, hogy mi a programunk, mert ő nem tudja.

Pár percnyi tanakodás után végül eldöntöttük, hogy D.C.-be megyünk, szépen megnézzük a karácsonyi vásárt, amit tegnap láttam A Múzeumból, és ki tudja még mennyi mókás dolgot csinálunk majd. A vásár érdekes volt, olyan, mint bármelyik, amit otthon lehet látni, mindenféle kézműves dologgal, meg kis kajával és innivalóval (bár sajnos nem forralt borral, vagy kürtös kaláccsal), és jól eltátottuk a szánkat, anélkül, hogy bármit vettünk volna, pacsi érte mindkettőnknek. 

A nagy sétában (összesen nagyjából húsz perc lehetett...) alaposan megéheztünk, és mindkettőnk szeretett volna valamiféle forró italt legurítani a torkán. Így felmerült a kérdés, hogy na jó, menjünk ebédelni, de hová, én pedig rögtön fel is ajánlottam, hogy van a szomszédban egy remek hely, remek konyhával, kedves kiszolgálással, Csilla engedett unszolásomnak, és elindultunk enni A Múzeumba. 

Jó sokat gondolkodtunk, mit együnk, én rögtön ajánlottam a szendvicset, amit tegnap ettem. Csillának tetszett leírás alapján, szóval mindketten gyorsan meg is rendeltük, és izgatottak voltunk, hogy juhúú, finom szendvicset fogunk enni, mikor jött a szomorú hír: nincs Cuban szendvics, mert a Bebe előző nap megette az utolsót. (Oké, ezt talán nem mondták, de mindannyian tudjuk, hogy ez volt a helyzet...) Gyorsan kértünk is inkább egy másik fajta szendvicset magunknak, aztán leültünk az egyik asztalkához. A törzshelyem elfoglalta két idősebb fazon, akik nyilván nincsenek tisztában a Kém Múzeum íratlan szabályaival, miszerint a bejárat felőli első asztal minden körülmények között engem illet meg. 

Amíg vártunk a kajánkra, fényképeztünk.

Csilla első kém múzeumi kávéjának első kortya. Történelmi pillanat.

Mikor megérkezett a kaja, még többet fényképeztünk.

Aztán beütött a Csilla kávéjába, és az én Dr. Pepperes pohárkámba rejtett drog, vagy valamiféle titkos, kémek által kifejlesztett hiperaktivitást elősegítő szer, és elszabadult a pokol. Nem tudom, hogy kezdtük el a játékot, miszerint körülöttünk mindenki kém, aki egy titkos kémtalálkozóra érkezett, talán valami olyasmivel, hogy az igazi kémek látogatják-e a múzeumot.

Innen indult minden. Hamarosan az étterem békés látogatói már közel sem tűntek annyira békés látogatóknak.

Ott volt Igor: a kopasz, szakállas, orosz kém, aki két nővel érkezett. Bizonyára a társaival. Az egyikük a feleségének adhatta ki magát, mert néha megcsókolták egymást. Jó álca.

Szergej: a másik orosz, egy női táskával a vállán. A táska, természetesen, titkos dokumentumokat tartalmazott. Egyszer leellenőrizte, mindenki megjelent-e a színen, és nyilánvalóan nem volt elégedett a látvánnyal, mert gyorsan ott is hagyta az éttermet.

Szergej és Igor egyszer cinkosan összekacsintott.

A magát múzeumi dolgozónak kiadó egyén: ő a telefonján titokzatosan sms-ezett valakivel végig. Biztos azokkal, akik késtek a találkozóról.

Másik dolgozó: a pincér-konyhában segítő srác, aki valószínűleg a világ minden nyelvén tudott, mert feltűnően vigyorgott, vagy éppen maga elé nevetett, miközben Csillával a kémekről beszélgettünk.

És persze, ott voltunk mi, a két kínai nyelvhez valami hasonlót beszélő lány, akik attól tartottak (vagy inkább azt remélték) őket is kémnek nézik, és nem ússzák meg a találkozón való részvételt. Ezek lettünk volna mi.

Mielőtt azonban bárki elcsábíthatott volna minket valami hátsó helyiségbe, gyorsan végeztünk a kajával, végigtapogattuk az ajándékboltot (Csillának kétszer is az orra alá nyomtam egy Skyfall forgatásáról készült könyvet, mikor Q-ról találtam benne képeket... nagyon örült neki), aztán tovább álltunk. Mindenképpen útba kellett ejtenünk az FBI-épületét, mert Csillának fontos fényképezkedni valója akadt ott, én meg gondoltam megszegek néhány szabályt, például bedugom a lábam egy lánc alatt, amire egy igencsak feltűnő ha ezt a pontot átléped az FBI gondoskodik rólad-táblácskát is biggyesztettek. Csilla szerint a mozdulatot a lehető összes biztonsági kamera látta, odabent rögtön futatták az arcfelismerő programokat, ki lehetek, és mit akarok, és mivel Csilla társaságában voltam, akit már régóta köröznek (lásd a régebbi képeslapos történetet...), azonnal felkerültem a fekete listára. Gyorsan megcsináltuk a képet, amit kellett, aztán eltűntünk a helyszínről, mielőtt valami cseppet sem Vin Diesel-kinézetű ügynök megkaparinthatott, és kihallgathatott volna minket.

Jött a Ford-színház, a hely, ahol lelőtték Lincolnt, annak is egészen konkrétan egy igen érdekes része: az ajándékboltja.

A hipster Lincoln pólót csak azért hagytam ott, mert 25 dollárba került, és a legkisebb méret is óriási lett volna rám. 25 dollárt nem fizetek egy pizsama-pólóért. *szomorú sóhaj*

Utána, a szokásosnál kissé korábban, és nem is a megszokott helyen jött egy fro-yo kör, meg egy kis kávézás, és egy Forever 21 végigtapogatása, olyan dolgok, amik annyira nem érdekesek, bár mi igen jól szórakoztunk.

A beszámolónak azonban még nincs vége, mert volt egy késő délutáni/kora esti programunk, az állatkert megtekintése. Most jöhet a jogos kérdés, hogy de Bebe, az állatkertet nem napközben szokás megnézni, mikor látni is lehet valamit? De, kedves blogolvasó, pontosan ezt szokás csinálni olyankor, mikor nincs ünnepi szezon, és nem rakják tele az állatkeret ünnepi fényekkel, meg minden ilyesmivel. Mi pedig pont ezeket a fényeket szerettük volna látni.

Elvonszoltuk magunkat a metróállomástól az állatkertig, aztán szánkat tátva figyeltük csak a sok szép kivilágított fát, meg mindenféle egyéb dolgot. Sajnos az állatok nyakába pont nem tekertek égősorokat, így pár zebrán és gorillán kívül semmit nem láttunk. Ráadásul a fényképezőgépem félúton lemerült. Szerencsére Steve kisegített a bajban, de tudjuk, hogy a két képminőség azért nem teljesen ugyanolyan. Főleg sötétben nem.

Ez még nem az állatkerthez tartozott, de nem mindennap lát az ember Mikulás sapkás lámát...

Élőben sosem láttam még olyan karácsonyi kivilígást, amit zenére ütemeztek, itt szerencsére ilyen is volt, és pont azelőtt értünk oda, hogy elkezdett volna szakadni az eső, szóval meg tudtuk csodálni, és egyben videófelvételt is készíteni róla. 

Az eső aztán kicsit elvette a kedvünk az egésztől, meg egyébként is, alig bírtunk már mozogni, és ha arra gondoltunk, hogy ismét vissza kell sétálnunk a metróállomáshoz... brr. Azért szerencsére megtettük a távot, ne aggódjon senki, és aztán ügyesen haza is értünk, másképp nem is tudnám idepötyögni ezt a bejegyzést most. 

Valamiről biztos tudnék még írni, de azt hiszem a bejegyzés összecsapott vége is tökéletesen mutatja, hogy kimerültek a kreatív energiáim, alvásra van szükségem a hosszú nap után. Ó, és mindenképp ki kell találnom a kémes sztorim... nos, sztoriját, mert igen, a kis Múzeumos ebédelés a világ minden tájáról összegyűlő kémek, természetesen, jól megihlettek.

Megjött decembrrrr

Az év legjobb időszaka. A karácsonyi zenék, fények, vásárok, gingerbread latték, vastag kabátok, kesztyűk, áruházi egymást taposások időszaka. Azok, akiknek az utcánkban, csodával határos módon, működnek a kültéri konnektoraik, elkezdték ezerrel kivilágítani a házaikat. Madáréké már múlt hét óta úgy fest, mint egy speciális karácsonyi leszállópálya, csakúgy, mint a velük szomszédos ház. Mármint nem a miénk. A másik szomszéd. A többiek ma kapták csak elő az égősorokkal, felfújható hóemberekkel és műanyag cukorkákkal teli dobozaikat, és nekiálltak feldíszíteni a házat. Anyukák dirigáltak, apukák létrákon egyensúlyoztak, kezükben a több méternyi égővel, és bajszuk alatt küldték el a fenébe azokat a bizonyos dirigáló anyukákat. Miközben D.C.-be utaztam a buszon három olyan autót is láttam, aminek a tetejére fenyőfát erősítettek. Mivel a karácsonyfa-szállításnak csak az az elfogadott módja. Sok helyen láttam már karácsonyfát a nappaliban állni, és mindig elgondolkodok, milyen állapotban lesz az a fa december végére? Aztán ki tudja, lehetséges valami speciális amerikai génkezelt fák ezek, amik soha nem hullatják le tűleveleiket, és össze sem száradnak. 

Be kéne szereznem anyunak egyet, és elküldeni valami gyorspostával, mert akkor aztán semmi nem állhatna az útjába annak, hogy jövő nyáron karácsonyi hangulatban várjanak haza. A FedEx biztos örömmel vállalna egy ilyen küldeményt.

December tehát itt van, élvezzük ki Advent nyújtotta örömöket, amíg lehet. (Rád nézek most, gingerbread latte!)

Mint egy korábban mondatban már utaltam rá, D.C.-be látogattam ma, egészen pontosan azért, hogy... miért szoktam egyedül D.C.-be menni? Naná, hogy hazatérjek A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. A legutóbbi pár alkalommal, mikor ott jártam, éppen csak villámlátogatni (csúnyábban szólva pisilni) ugrottam csak be, gondoltam, épp itt az ideje annak, hogy megnézzem, mi változott, mi nem, és különben is, nincs is jobb dolog annál, mint húsz dollárt, amit ajándékra is költhetnék, magamra elszórni. Háháhá. Rossz ember vagyok.

Annak ellenére, hogy szombat van, egyáltalán nem voltak sokan a múzeumban, szereztem egy jegyet magamnak (csak a kiállításra, könyvtárból beszerzett könyvekkel a táskámban nem igazán volt kedvem OpSpy-ozni), valami újonc lehetett a pénztáraknál, ugyanis nagy lelkesen magyarázta nekem, hogy tudok bejutni a múzeumba, meg kinek kell odaadnom a jegyem, meg ilyenek, én meg legszívesebben a mondanivalója közepén leállítottam volna, hogy fiam, többet tudok a helyről mint te, inkább ne is tört magad. A kajáldában is új kajáldás bácsi volt, akit a régi kajáldás bácsihoz hasonlóan próbáltam elbűvölni bájos mosollyal, hogy hamarosan ismét ingyen innivalókat kaphassak. Ismét: rossz ember vagyok. Úgy tűnt, küldetésem azt hiszem, sikerrel járt, mert alaposan kikérdezett, honnan jöttem, mit csinálok itt, és természetesen megdicsérte, az a bizonyos bűbájos mosolyom. Aztán elmondta, hol találom az innivalókat, meg késeket, meg villákat, meg minden ilyesmit, én meg ha nem lennék udvarias kislány, biztos megmondom neki, hogy tudom, nagyon jól, hol lehet evőeszközt szerezni, és még azt is, hány villa van a villás dobozban.

Betömtem a szendvicsem, meg a sült krumplim, közben az utca túloldalán lévő karácsonyi vásár sátrait figyeltem, és próbáltam kitalálni, lehet-e valamiféle karácsonyi italt, esetleg helyes kis bögréket kapni ott, mint az európai vásárokban szokás.

Közben a szemem sarkából észrevettem, hogy megjelent a múzeumban egy kisebb csapat igencsak egyetemistának kinéző fiú. Tudjátok, olyan tipikus testvériségekhez tartozó fajták, akiket a filmekben látni. Egyikük különösen édes volt, fekete hajjal, sötétkék baseball-sapkában, és miközben társai a jegyeket szerezték be, ő nekiállt beszélgetni a biztonsági őrökkel arról, mennyi ideje dolgoznak a múzeumban, és szeretik-e a munkájukat, meg ilyenek.

Szerencsére, mikor végeztem a kajával, és mentem fel a múzeumba, akkor álltak ők is a liftben. Ő látta, hogy közeledek, kezeivel gyorsan meg is tartotta a lift ajtaját, nehogy becsukódjon előttem, pedig az ajtó nem csukódik addig, amíg a dolgozók meg nem nyomják a gombot, de ezt csak az olyan bennfentesek tudják, mint én, szóval igazám értékeltem a gesztust. Hogy hogy éreztem magam a sötét liftben egy udvarias és kedves félisten társaságában, azt Csillának leírtam egy sms-ben, rögtön azután, hogy kiszálltam a liftből, de inkább nem ismételném meg. Még az álcám részleteit is alig sikerült csak megjegyeznem (Greta Schmidt, 33 éves, német, Londonba utazik négy napra, üzleti célból...). Mikor beértünk a múzeumba, aztán kicsit végre tudtam szórakozni. A baseball-sapkás srác meg egy haverja azzal a játékkal játszott, ahol különféle veszélyeket kell felismerni, és megnyomni a megfelelő gombot. Aki a leggyorsabb, az nyer. Pont új kört kezdtek, mikor arra jártam, és az egyik pult pont szabad is volt. Két másodperc alatt, mielőtt ők egyáltalán feleszmélhettek volna, megnyomtam a megfelelő gombot, vetettem rájuk egy bájos mosolyt, aztán szépen elpárologtam a helyszínről. Párszor még láttuk egymást, például a lehallgató szobában, de aztán, mivel odaben már sokkal nagyobb volt a tömeg, mint kint, elvesztettem őket a szemeim elől. *szomorú fejecske*

Na nem baj, nem kell aggódni. A Múzeumban nyílt egy új, James Bonddal foglalkozó kiállítás. Ami a világ legjobb kiállítása, nyilván, már csak az lenne jobb, ha következő egy Chuck-kiállítás lenne. Minden van ott, ami Bond-rajongóknak, vagy nem rajongóknak érdekes lehet, tárgyak, ruhák, videók, és igen, interaktív részek is. A James Bondot bemutató videónál futottam bele két srácba, akik valami nagyon orosznak hangzó nyelvet beszéltek. Egyikük sem érte el a baseball-sapkás idegen szintjét kinézetileg, de cserébe jól öltöztek, ami legalább ugyanolyan sokat jelent.

A mocskok nagyon csúnyán vigyorogtak rám, mikor nagyjából ötvenezredik alkalommal sem sikerült hatástalanítanom egy bombát, cserébe én nagyon kiszúrtam velük egy másik feladatnál. Be kellett kúszni egy kis útvesztőbe, megtalálni a kódot, és beütni egy széfbe, hogy sikeresen teljesítsd a küldetést. Igen ám, de odakintről az ellenséges kémek nehezíthették a munkát azzal, hogy különféle gombokat nyomkodnak és ezzel lehetetlenné teszik, hogy észrevedd a számokat. Na, láttam is, hogy a két srác bemászott, én meg azonnal rohantam, hogy nyomkodhassam a gombokat. A dolgot még szebbé tette, hogy mi kintről beláttunk, de ők nem láttak ki onnan, szóval ők értetlenül csóválták fejüket, én meg jókat nevettem, akár egy óvodás. Rossz ember vagyok. Csalódottan másztak ki az útvesztőből. Hasonló gonoszan vigyorogtam rájuk, mint ők, mikor a bombával szerencsétlenkedtem.

Az igazi győzelem azonban akkor érkezett el, mikor én másztam be az útvesztőbe és találtam meg a kódot, nagyjából öt perc alatt (6-5-2-7) és a szemük láttára ütöttem be a széfbe. Aztán próbálkoztam még párszor a bombával, de továbbra sem sikerült.

A cyber-terrorizmusos részt kicsit átalakították, természetesen ott kapott helyet a legújabb Bond-film főgonosza, és az egyik számítógép alatt megemlítették egy mondatban az én drága Q-mat is. Nem írták oda, hogy a számítógép csupán másolat, szóval én azt mondom, az volt az a laptop, amit Ben Whishaw ujjai megérintettek, és mikor senki nem nézett oda, szeretteljesen megsimogattam a számítógépet védő üveget. És ebben nincs semmi rossz, vagy nem normális.

A múzeumban továbbra sem lehet fényképezni, ezért nem is tudok semmiféle bizonyítékkal szolgálni azt illetően, mennyire fantasztikus a James Bond-kiállítás, de azért szerencsére volt valami, amit az előcsarnokba tettek ki, szóval egy képem azért mégis van:

Régen éreztem magam ennyire jól A Múzeumban, mint ma. Biztos az új, ismeretlen kiállítás okozta, de olyan érzésem volt végig, mint mikor az első pár alkalommal látogattam meg. Tudjátok, melyik alkalmakra gondolok. Ha nem, a tavaly szeptemberi és októberi archívum mindenkinek a jó barátja, én nem fogom leírni A Nevet.

Köszönöm James Bond, és helyes, ismeretlen fiúkák! Rátok mindig lehet számítani, ha az ember lánya kikapcsolódásra vágyik!

Words remaining: 0

Nem tudom, ki pillantott rá az elmúlt pár órában a jobb szélső kis táblácskákra, de aki megtette, annak talán feltűnt, hogy némileg másképp néznek ki, mint az elmúlt pár héten. 

Igen, igen, mai idő szerint, valamikor este hét körül begépeltem a NaNoWriMo keretein belül készülő regényem 50 ezredik szavát. Hogy mi volt az a bizonyos szó? Biztos valami nagyon különleges, esetleg érdekes, vicces, megdöbbentő... vagy... vagy. Igen, ez volt a végső szavam: vagy. Ebből azt hiszem, ki lehet találni, hogy a szószámot sikeresen elértem, de a regényem nem sikerült befejezni. Még. Be fogom majd, persze, mindenképp, de most azt hiszem, pihenésre van szükségem írásilag.

A blogban nem nagyon írtam róla, mert miért írtam volna, de voltak napok, mikor nagyon sokat stresszeltem miatta. Egy olyan regény miatt, amit senki nem lát, egy olyan "versenyen", ami senkit nem érdekel. De én mindenképp szerettem volna bizonyítani magamnak, hogy igenis, meg tudom csinálni, képes vagyok rá, mert én olyan faszagyerek vagyok. Valahol a 25 ezredik szó tájékán jöttem rá, hogy nem szeretem a sztorit. Mármint, szeretném, de legépeltem már egy csomó szót, és nem történik benne semmi, és blöeee, egy nagy kaki az egész. Összeszorítottam a fogam, pötyögtem be az ostobábbnál ostobább párbeszédeket és felesleges leírásokat, töltelékjeleneteket, hogy nőjjön a sorszám, aztán hirtelen mintegy varázsütésre, ez nagyjából a 30 ezredik szó környékén megváltozott (talán lehet látni a kis diagramból is), jött egy csomó ötletem, és onnantól sokkal gyorsabban ment az írás.

Büszke vagyok magamra. 

Ahogy anyu mondaná, persze, jobb lenne, ha más területeken is ennyire kitartó lennék, például, mikor egyetemekre való jelentkezésről van szó, de az is jön majd. Egyelőre csendesen ünneplem magamban az első NaNoWriMo győzelmem.

És alszok egy óriásit, mert nem igazán sikerült novemberben éjfél előtt lefeküdnöm, hogy maximálisan kihasználjam az írásra fordítható óráimat. 

A héten egyelőre még nem történt semmi különös. Amennyiben ez változni fog, majd írok róla. Már nincs semmi, amit kifogásként hozhatnék fel ellene.

Hálaadás, meg ami utána jött

Igazából a Hálaadásom első fele pontosan ugyanúgy nézett ki, mint tavaly. Tényleg kontrolcé kontrolvé, reggel Macy's parádé a tévében, irány Virginia, a rokonok, sok kedves mosolygós ember, sülő pulyka illata, nagy evészet, helyes kis ültetőtáblák, hamar unatkozó, és mások agyára menő gyerekek. Az egyetlen, ami különleges volt idén, az a foci, a Redskins játszott ugyanis a Cowboys ellen. Nagy rivális a két csapat, nagyjából már a dinoszauruszok idejétől kezdve, mikor még óriási T-Rex tojásokkal játszottak az ősemberek, és jobb esetben hárman túlélték a játékot, miután rájuk támadt a kissé morcos dínómama.

Oké, a fenti kisebb történelemleckét talán kitaláltam, de az igaz, hogy a Redskins meg a Cowboys (lehet tippelni, melyik állam melyik városának csapata) nagy riválisok. Ment az izgulás ezerrel, életemben először még én is azon kaptam magam, hogy a kanapé karfáját szorítva drukkolok a Redskinsnek. Azt hiszem, megértettem végre, mi is történik egy játék folyamán. Elmagyarázni nem tudnám, ne is kérjétek, de az biztos, hogy a mi vörös indiánjaink csúnyán elverték a kék cowboyokat. Ennek örömére kisöregem vagy háromszor előadta nekünk a Redskins-himnuszt.

Annyi már nekem is megy tökéletesen belőle, hogy Hail to the Redskins! tádádádáá. 

Csináltam pár képet is a vacsiról, de azt leszámítva, hogy máshol ültem mint tavaly, tényleg ugyanazokat a képet kattintottam, szerintem még ugyanazokat a kajákat is ettem. Háh, kit akarok becsapni, nyilván mindenből bőségesen pakoltam a tányéromra. Aztán párszor majdnem sírva is fakadtam, ha arra gondoltam, jövőre már egy teljesen idegen lány fogja megtömni a hasát Florrie néni isteni főztjével.

Pénteken aztán jött a nagy kérdés: shopping vagy nem shopping? Spontán Éhezők Viadala-játék a boltokban, vagy kényelmes döglés otthon az ágyamban? Nem olyan gyorsan, de eldöntöttem, hogy inkább az utóbbit választom, és jött a következő dilemma: meglepjem-e magam egy táblagéppel Black Friday alkalmából vagy ne? Melyik lenne a legjobb választás? iPad mini vagy Kindle Fire HD? Szilvi a blogjában majdnem teljesen meggyőzött arról, hogy a Kindle lenne a tökéletes választás, de múltkor az Apple boltban teljesen beleszerettem az iPad minibe, és apuka is ódákat zengett róla. (Nem mintha az ő véleménye olyan sokat számítana. A Mac számítógépe előtt ücsül, kezében iPaddel, fülében az iPone fülhallgatójával, valószínűleg azt fogja mondani, csakis az Apple, az Apple, az Apple.) Szóval egyelőre még nincs tabletem. Amint lesz, nyilván értesültök róla, ne aggódjatok.

Viszont, lehet a tabletvásárlást kicsit el kell majd csúsztatnom, ugyanis valami másban viszont sikerült döntenem pénteken, Miguellel megbeszéltük, hogy az újévet New Yorkban töltjük. Mármint harmincadikán megyünk, várostnézünk, újévkor, fene tudja, mit csinálunk, aztán elsején meg visszajövünk. Sikerült jó olcsón hostelt találnunk, Brooklynban (és nem, Csilla, még bedbugok sincsenek, háhá). A honlapjukon azzal hirdették magukat, hogy náluk dolgozik a világ legbarátságosabb hipster személyzete, és különben is, az egész hely annyira hipster, hogy ajjaj. Miguel emiatt majdnem kijelentette, hogy köszöni, inkább szeretni menni valami reptér melletti hostelbe, de sikeresen rábeszéltem, hogy ez bent van a városban, és hé, tök hangulatos az egész. Egyelőre még nem reklámozom őket, majd ha beválik, és tényleg jó a hely. 

Na jó, szóval erre spórolnom kéne, ha olyan nagyon fontos és világhírű látványosságokat szeretnénk megtekinteni, mint a One Direction Store. (Nem, nem, tényleg létezik ilyen, de csak december 30-ig van nyitva.) Ott mondjuk, azt hiszem, az én pénztárcámnak nem kell majd félnie, de létezik Marvel Store is, hoppá, hoppá.

Szombaton, a tavalyi évhez hasonlóan megint nálunk volt egy óriási családi összeröffenés, és újabb evészet. Fényképet itt nem készítettem, sajnálom, tényleg, de folyton a gyerekekkel lógtam. Eredetileg a kisöreggel azért, mert senki nem akart játszani vele, szóval én kötöttem le. Aztán, mikor valami elfoglaltságot mégis talált magának, a kisasszonnyal, meg egy unokatesójával játszottam az X-boxon, meg filmeztem, mert nem igazán tudtam senki mással beszélgetni. Az idősebb generáció arról beszélt, amiről az öregek beszélni szoktak, gyógyszerek, régi szép idők, közös ismerősök lassú elhalálozása, minden ilyesmi. A fiatalabb unokatesók, meg ki tudja miről beszélgettek. Nem igazán tudtam volna becsatlakozni hozzájuk, azt hiszem. Így kerültem a két kislányhoz. Ők unatkoztak, én is, együtt annyira már nem.

Még a nagy hálaadási mizéria előtt megbeszéltük Csillával, hogy vasárnap találkozunk, és elmegyünk shoppingolni, mert minden bizonnyal mindkettőnknek szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, és a családtól való távollétre. Ráadásul, a Black Friday-akciók egész hétvégén tartanak mindenhol. Ugyanazokat a cuccokat találják meg az emberek a boltokban, mint pénteken, és még agyon sem tapossa őket senki, miközben az akciós kockás ingekért nyúl. Csatlakozott hozzánk Csilla spanyol barátnője, Sarah is, akiről igen hamar kiderült, hogy a vásárolgatás nem éppen legnagyobb rajongója. Legalábbis annak a fajta vásárolgatásnak nem, amit mi Csillával űzünk. Eltöltünk fél órát egy boltba, aztán vagy sikeresen lebeszéljük egymást, hogy megvegyünk bármit is, vagy nem. Vasárnap szerencsére, többnyire sikeresen vettük az akadályokat, én például csak egy inget és egy pólót szereztem be magamnak az American Eagle-ben, ahol a tavalyi évhez hasonlóan 40%-os akció volt mindenre. A boltban olyan jófejek voltak, hogy még egy táblázatot is kiratak, mi mennyibe kerül akciós áron. Csilla elmondása alapján otthon is léteznek ilyenek. Mikor én otthon voltam, nem láttam egyet sem, szóval le is fényképeztem gyorsan magamnak. Nagy segítség volt a tábla, a Hollisterben például igencsak sokat tanakodtunk azon, mennyi 40 dollár 30%-a, mert ott persze nem voltak súgótáblák.

A vásárolgatás után, igaz már csak Csillával kettesben, de elugrottunk egyet fro-yozni is. Csak mi ültünk odabent. Rejtély, hogy miért, de az igencsak télies kinti hőmérsékletnek köze lehetett a dologhoz. Mi megbeszéltük, ha bárki kérdezné, Szibériából származunk, és otthon ez még nyárias időnenk számít, azért tömjük magunkba a fagyasztott joghurtot. 

A Macy's hálaadási parádéján felbukkanó Mikulás hivatalosan "megnyitotta" a karácsonyi szezont, amit azt jelenti, hogy számomra is megkezdődött az év legjobb időszaka. Karácsonyi zenék minden boltban, gingerbread latte, ráadásul idén minderre felteszi a pontot egy karácsonyi vacsora Csillánál, aztán a New Yorkozás Miguellel. Úgy néz ki, idén is hasonlóan kellemesen búcsúztatom majd az évet, mint tavaly, de ennyire azért még ne szaladjunk előre. Addig túl kell élni egy világvégét is.

Ja, és idén mindenki ilyen karácsonyi lapot kap tőlem:

Na jó, nem. De szerintem nagyon vicces lenne.