A Youtube egy köcsög

És a Google is az.

Legszívesebben ezt most ki sem fejteném, de muszáj lesz. 

Szóval, elhatároztam, hogy kitörlöm a nyomorult Google+ profilom, mert semmire sem jó. Direkt megnéztem, a kitörlés előtt, volt egy helyes kis tájékoztató arról, mi fog elveszni, és mi nem. Nos, azt írták, a profilom, szépen el fog tűnni, meg a kommentek, amiket írtam (mondjuk ilyesmit nem csináltam, mivel mint már mondtam, az égvilágon ennek a motherfucking oldal felé sem néztem), és a többi. Direkt ki volt emelve, hogy minden, ami nem a Google+-hoz kapcsolódik, meg fog maradni. Gmail, és minden, ami nem Google+-os dolog. Én megnyugodtam, mennék fel Youtube-ra, hogy felvegyem a Bebe TV-m legújabb részét, erre kiírja ez a... sajnálom, nincs elég angol szitokszó arra, hogy kifejezzem mennyire dühös vagyok, szóval anyu, meg mindenki, aki túl kiskorúnak, vagy tiszta lelkűnek érzi magát, ugorja át ezt a pár szavacskát... mocskos kicseszett rohadt húsgolyókból álló kibaszottt tehénokádék (de szép költői káromkodásra sikeredett ez, ilyen, mikor előbújik az emberből a kultúra), hogy nem kapcsolódik egy videó sem a csatornámhoz.

mi

Mi?

MIIIII?????

Ha tudnám, hogy a Youtube, vagy éppen a Google, foglalkozik ilyenekkel, hát most egészen biztos írnék nekik egy párszáz oldalas levelet arról, mennyire szeretném, ha az összes dolgozójuk orálisan kielégítné egymást, aztán szépen rituális öngyilkosságot követnének el, például úgy, hogy egymás kezét fogva, szépen leugranak a Grand Canyon mélyébe. 

A videókat, a legelső kivételével, mert azt közvetlen Youtube-ra töltöttem fel, természetesen visszatöltöm. De pont a legelső volt a kedvencem, szóval ezért ismét jár nekik egy óriási kapdbeanemlétezőfaszom. És amennyiben lenyugszok a következő pár órában, a mai videó sem fog elmaradni.

A szokásos programot pedig hamarosan folytatjuk, remélem ez a kis bejegyzés, senkit nem ingatott meg azon hitében, hogy én nagyon kedves, bájos, csupa mosolygós kislány vagyok.

UPDATE: Időközben már fel is került a legújabb videóblog-epizód, szokás szerint meg lehet tekinteni itt vagy itt. Nyugalom, egy csúnya szó sem hangzik el benne.

Egy újabb tizenegyedike

Szám szerint már a nyolcadik. Atyaég, hogy repül az idő, szinte még tegnap érkeztem bla bla, minden, amit ilyenkor szokás mondani. Ráadásul a nyolc a szerencseszámom, szóval ennek a májusnak nagyon jól kell ám sikerülnie. Bizony.

Ami talán fontosabb, hogy tegnaptól számítva pontosan két hónap maradz hátra a Comic-Conig. Amire igazából mondhatnánk, hogy két hónap, de hát az még olyan messze van kedves Bebe, mit izgulsz, de ha arra gondolok, hogy lassan már két hónapja volt annak, hogy Floridában jártam, és úgy érzem, mintha inkább két hete lett volna, valószínűleg ez a két hónap is nagyon-nagyon gyorsan el fog röppenni, rám pedig vár életem legistenkirályabb pár napja. 

Mi is történt az elmúlt napokban, amíg nem jelentkeztem? Mert lusta voltam, és mert nincs semmiféle írói ihletem. Tényleg. Abszolút nulla. A múzsáim minden bizonnyal éppen szabadságot vettek ki, és minden bizonnyal koktélt kortolygatnak valami kifejezetten múzsák számára fenntartott üdölőhelyen.

Tegnap végre elmentem fodrászhoz. Nyolc hónapja nem látott már semmiféle szakembert a hajam, el lehet képzelni, milyen állapotban volt. Bár, láttatok róla képeket, szóval nagyon jól tudjátok, milyen állapotban volt. Én meg igazán szerettem volna elmenni, tényleg, borzalmasan... csak túl lusta voltam hozzá, meg igazából sajnáltam is rá a pénzt. A hét elején aztán már megelégeltem a saját lustaságom, és megkértem a kisasszonyt, találjon ki valamit, amit meg kell csinálnom, amennyiben nem látogatok el egy fodrászdába csütörtökig. Rögtön rávágta, hogy vennem kell neki egy American Girl-babát. Mivel egy baba megközelítőleg száz dollárb fáj, ez tökéletese motiváció volt arra, hogy elmenjek és kicsit megnyírassam sörényem, megközelítőleg húsz dollárért. Kitaláltam hát, hogy célba veszek egy Supercuts-ot, vagy Hair Cuttery-t, és boldog leszek. Aztán szerda este egyre többet gondolkoztam, olvastam az emberek különféle beszámolóit, és valahogy mindegyiknek az volt a lényege, hogy igen, jók ezek a helyek, meg olcsók, de azért az ember ne számítson valami nagyon jó új frizurára. Én meg úgy voltam vele, hogy mikor sokat kell vágatni a hajamból, meg azért szeretném, ha lenne valamiféle formája is, meg stílusa, lehet nem kéne talán jól sikerül-talán nem alapon fodrászdába mennem. Nekiálltam tehát keresgélni, és miután végignéztem Maryland, Virginia és D.C. nagyjából összes fodrászdáját, az árakat, meg a beszámolókat, kikötöttem a Voilá-szalon mellett D.C.-ben, a Dupont Circle-höz közel. Megközelítőleg hatvan dollárt saccoltam mosásra, vágásra, szárításra, de úgy voltam vele, ha ezért a pénzért aztán elfogadható valamit varázsolnak az én óriási, kezelhetetlen loboncomból, ám legyen.

Nem foglaltam időpontot, gondoltam a vakszerencsére bízom magam, ha lesz egy kis szabad idejük rám, akkor jó, ha nem, akkor irány valamelyik olcsó szalon, és történjen, aminek történnie kell. 

Kis kóválygás után sikeresen meg is találtam a szalont, belibbentem, és megkérdeztem a pultnál ácsorgó, mosolygós lányt, van-e szabad időpontjuk aznapra. Azt válaszolta, természetesen. Felírta a nevem, én meg gondoltam, azt mondja majd, menjek vissza pár óra múlva, de nem, azonnal vezetett is egy székhez, hogy megbeszéljük, pontosan milyen hajat akarok. Igazából, konkrét elképzelésem nekem sem volt, csak annyi, hogy rövidet, megritkítva, Zooey Deschanel-féle frufruval. Persze mindez rögtön ki is esett az agyamból, annyira izgultam. Egész életemben ugyanahhoz a fodrászhoz jártam, akinek tökéletesen el tudtam magyarázni mit akarok, illetve, amennyiben mégsem, anyu magyarázta el neki, hogy ő mit akar. Végül szerencsém volt, vagy azért, mert a lány, Shawanna, vagy gondolatolvasó, vagy simán profi, mindenesetre tökéletesen olyan frizurát varázsolt nekem, mint amilyet megálmodtam magamnak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a legközelebbi, kiigazító hajvágást (Comic-Con előtt, hogy szép legyek az összes, sztárokkal közösen készített fotón), majd már tényleg egy olcsó szalonban fogom megejteni, de elhatároztam, hogy inkább hozzá megyek vissza legközelebb is. 

nem néztek furán rám az emberek a metrón, amiért folyamatosan magam elé vigyorogtam. kicsit sem.

Arról nem is beszélve, hogy az első olyan hajvágásom volt ez már jópár éve, ami után az első reakció, nem az volt, hogy pontosan úgy nézel ki, mint tíz éves korodban, természetesen anyu szájából, hanem nagyjából az egész szalon közönsége azt hangoztatta, mennyire szép vagyok, meg ilyesmi. Aztán itthon is. Főleg pótanyukám, meg a kisasszony. Utóbbi természetesen csak azután, hogy túltette magát azon, hogy nem fog tőlem American Girl-babát kapni.

Az ilyesmi azért tud dobni egy kicsit az ember önbizalmán.

Juanita Perez ünnepel

Megint ellustálkodtam ezt az egész írósdit, pedig azért történtek dolgok. Nem, továbbra sem jártak erre felénk kósza zombik, sajnálatos módon. Viszont ma este összefutottam azzal az öreg nénivel, akit sikeresen élőhalottá változtattam a történetemben, és rövidke kis beszélgetésünk alatt próbáltam megfigyelni, hátha kezd esetleg... tudjátok... zombifikálódni. Néha, előfordul, hogy valóra válik, amit leírok, sose lehet tudni, ez talán pont egy olyan valami lehet.

Csütörtök este, bár inkább már péntek éjszaka, elmentem az Avengers éjféli premierjére. Ez így leírva úgy tűnik, mintha baromira nem hatna meg a dolog, de ha nem egy igényes blogot szeretnék vezetni, most csupa nagy betűt használnék, meg olyan szavakat mint ssdkfdjdfhsfkfhfh de nem teszem. Kicsivel tizenegy óra előtt pattantam Dínóba, bekészítve az iPodomon a frissen letöltött filmzenét, illetve magam mellé egy nagy üveg energiaitalt. Silver Spring belvárosa tele volt emberrel, mintha legalábbis szombat éjszaka lett volna, így az utcán nem is találtam parkolóhelyet, de szerencsére az egyik óriási parkolóház nyitva volt, és teljesen ingyen parkoltam, mert éjszaka már ingyenes az egész cucc. Elrohantam a moziig, útközben már láttam pár embert, akik szintén a moziba igyekeztek, felismertem őket a különféle szuperhősös pólókról, sapkákról, minden ilyesmiről. Magamhoz vettem a jegyem, majd beálltam a világ legesleghosszabb sorába. Szerencsére gyorsan haladtunk, plusz kellemesen elbeszélgettem egy csapat sráccal, akiknek nagyon tetszettek a mellkasomra biggyesztett Avengers-kitűzők. Bár lehet, igazából, szimpán a melleim tetszettek nekik. 

Nagy nehezen bejutottam végül, megkaptam a 3D-s szemüvegem, majd a teremnél a nagyon exkluzíc poszterem is, ami csak azoknak járt, akik IMAX-es éjféli vetítésre váltottak jegyet. Bibibííí.

Vagy negyven perccel a film kezdete előtt érkeztem, de a terem már tömve volt. Szerencsére, egyedül nagyon könnyű helyet találni, így a középső sorok egyikében, igaz, inkább a széle felé, találtam is egy széket magamnak. Két lány ült mellettem, akikkel pár pillanatig kölcsönösen, pislogás nélkül bámultuk egymást, mintha lenne valami közös viccünk. Én először arra tippeltem volna, hogy esetleg Tumblr-en követjük egymást kölcsönösen, vagy valami hasonló, de nem, pár pillanattal később, mikor megkértem őket, őrizzék helyem, amíg elmegyek élelembeszerezni, kiderült, hogy a Cassandra Clare-dedikáláson találkoztunk. Ők azok, akik közül az egyik lányt szintén Bertának hívják. Megörültünk egymásnak, meg nem győztük hangoztatni, milyen kicsi a világ. Mikor visszatértem, popcornnal meg üdítővel, még beszélgettünk kicsit arról, mennyire várjuk a filmet, és hogy a következő húsz perc lesz életünk leghosszabb húsz perce. Hamarosan aztán a másik oldalamon is elfoglalta helyét egy srác, akinek adtam egy keveset a kukoricámból, mert ő kis adagot vett, és már a várakozás közben elfogyasztotta az egészet. Én meg az itteni méretezésből még a közepes felett sem tudok győzedelmeskedni.

Amint lekapcsolódtak a villanyok, az egész terem óriási üdvrivalgásban, sikítozásban, tapsolásban tört ki, és ez így folytatódott, valahányszor olyan előzetest mutattak, amit mindenki nagyon-nagyon várt (Dark Knight Rises, Prometheus, Pókember). A hangulat innen még fokozódott, amint elkezdődött a film. Eleinte én még próbáltam visszafogni magam, de nagyjából a huszadik perctől már én is eleresztettem magam. Sikítoztam, tapsoltam, őrjöngtem. 

Mióta itt vagyok Amerikában, csak jó hangulatú vetítéseken vettem részt, de ez az éjféli premier mindent vitt. Szerencsére még hazafelé is annyira fel voltam töltődve energiával, hogy cseppet sem éreztem fáradtnak magam vezetés közben.

És természetesen a film istenien csodálatosan tökéletes, tessék mindenkinek megnézni, én jövő héten biztos megyek még egy kört, bár nem IMAX-ben, és talán nem is 3D-ben, mert ugyan, kinek van kedve kétszer ilyen úri huncutságokra pénzt költeni.

Ma, azaz szombaton, pedig célba vettem  a Cinco de Mayo ünnepséget D.C.-ben. Wikipedia segítségével mindjárt el is mondom nektek, mi a fene az a Cinco de Mayo. A mexikói függetlenség és büszkeség ünnepe, amiket a polgárháború első évei alatt sikerült kivívniük. Mármint a mexikóiaknak. Így aztán mindenfelé tartanak különféle fesztiválokat, ahol tánc van, meg zene, meg tortilla, meg burrito, meg csivavák, meg sombrerók, meg minden ilyesmi. Én meg mivel félig mexikói vagyok (hola, senorita Juanita Perez) gondoltam ellátogatok oda. Természetesen még véletlenül sem az ingyen mexikói kaja gondolata csábított. Felvettem A Ruhám, és nagyon butuska módon az egyetlen magassarkú szandim, mert úgy gondoltam, nem sokat fogok sétálni napközben. Buszmegálló, metrómegálló, kis túra a Monumenthez, aztán vissza, ez kibírható.

Egész hamar megtaláltam a banzájt, épp egy mariachi együttes játszott a színpadon, nem volt túl nehéz dolgom. 

Nagyon sokan mászkáltak szép, színes sombrerókban, én meg elhatároztam, ha törik, ha szakad, én is szerzek magamnak egyet. Meg is találtam a sátrat, ahol árulták őket, három dollár volt darabja, szóval nem döntött volna nagy anyagi csődbe, de csakis készpénzt fogadtak el, nálam meg csak a kártyám volt. Normális cipőben, a csöpögő eső ellenére is nekiálltam volna egy bankautomatát felkutatni, de hála a magassarkú szandimnak, lemondtam erről a tervről, és ezzel együtt a szép, színes sombreróról is. Azzal nyugtattam magam, hogy amúgy is nehéz lenne magammal cipelni, mikor majd valamikor hazamegyek. Bár az is tény, hogy minden egyes bulit, meg ilyesmit feldobna. 

A csöpögő eső szép lassan aztán zivatarrá alakult, az emberek meg berohantak a legközelebbi sátorba, vagy bárhová, ami kis menedéket nyújtott nekik.

(az elmosódott pacák esőcseppek)

Továbbra is meleg volt, a hajam amúgy sem száradt még meg teljesen a reggeli hajmosás után, szóval én inkább a színpadra lépő táncosokat néztem egy ideig, meg tátottam a szám a kajás sátornál, ahol hosszabb sor állt, mint csütörtökön a moziban, szóval én inkább kihagytam. Amúgy sem osztottak ingyen burritót.

Így inkább fogtam magam, és elhatároztam, hogy elmetrózok a Múzeumig, amit Nem Nevezünk Nevén. A kajáldás bácsi rögtön megörült nekem, annyira, hogy kaptam dolgozóknak kijáró 25%-os kedvezményt, és mivel Cinco de Mayo van, beburkoltam egy szép nagy tortillát. Aztán elmentem Operation Spy-ozni egyet, ahol a csapattal 4 pontot kaptunk az 5-ből, bár ez nyilván nem az ő érdemük volt. Kelvinnel is találkoztam, vele is csevegtem egy sort, megígértem, hogy hamarosan visszalátogatok, aztán elindultam a metró irányába.

Ahol, várakozás közben találkoztam életem 847536. szerelmével. Szőkés-vöröses haja volt, épp annyi kis borostája, meg ilyesmi, hogy szexi legyen, és csupa feketét viselt. Leült egy padra, én meg kitaláltam, hogy feltűnőmentesen leülök a pad másik végébe. Sajnos, mielőtt összeszedhettem volna az összes bátorságom, egy nő már lehuppant oda. Vettem tehát egy mély levegőt, és mielőtt újabb padháborítók jelentek volna meg a helyszínen leültem középre. Elővettem a könyvem, hogy nagyon okosnak tűnjek, és olvasni kezdtem. A fiú ugyanígy tett. A Királyok csatáját olvasta. Sajnos, közben még zenét is hallgatott, szóval véletlenül sem tudtam megkérdezni tőle, nézi-e a Trónok harcát, tetszik-e neki a könyv, és nem gondolja-e, hogy igencsak hasonlít a sorozatbeli Robb Starkra, azaz Richard Maddenre. (Most rá tudtok guglizni, és kaptok egy halvány képet arról, hogy nézett ki a srác).

A kijelző azt mutatta, húsz perc múlva érkezik a következő metró, én meg még sosem örültem ennyire a hétvégi föld alatt uralkodó káosznak.

Pár pillanat múlva a mellettem ülő nő oldalba bökött, hogy csússzak arrébb kicsit, hadd üljön le a pad szélére egy kisgyerekes család. Több sem kellett, azonnal csusszantam oda majdnem szorosan a srác mellé. Felpillantott, de utána rögtön vissza is temetkezett a könyvébe. Így tettem tehát én is. 

Ismét pár perccel később, miközben én próbáltam odafigyelni a könyvem történéseire, nem pedig arra, milyen tökéletes karizmokkal rendelkezik Amcsi Robb Stark, egy közepesen erős ütést éreztem a bokámon. Felpillantottam, és egy öreg nénivel, meg az ő sétapálcájával találtam szemben magam, aki azt kérte... nem, követelte, hogy adjam neki oda a helyem. Morogva felálltam, de nem sétáltam messze, hanem megálltam a pad előtt, és próbáltam szexisen, állva tovább olvasni a könyvem. Hátha, csak hátha...

Nagyjából három perccel a metró érkezése előtt az öreglány felállt a helyemről, én meg ismét azonnal lecsaptam rá. Magamban szinte már ordítottam a srácnak, hogy ennél feltűnőbben nem tudok simulni hozzád, basszus!

Felszálltunk a metróra, a srác leült egy szabad helyre, az ajtó egyik oldalán, én meg egy másik szabad helyre az ajtó másik oldalán. A következő megállóig szabadon gyönyörködhettem benne, de ott aztán feltömörült egy nagy halom ember, komolyan, vagy száz, nekem meg azonnal fel kellett állnom. Nem, nem azért, mert így csupán a sporttáskáját láttam Amcsi Robb Starknak, hanem mert hirtelen úgy éreztem, meg fogok fulladni a tömegben, ott lent ülve. Így viszont, pár megállóval később, már konkrétan előtte álltam, és továbbra is próbáltam szuggerálni, nézzen rám, hadd vethessem rá a világ legelbűvölőbb mosolyát, ő zúgjon rögtön belém és kapjon az ölébe, miközben a metró többi utasa vígan éljenez nekünk.

Friendship Heightsban szálltam le. Ő is. A peronról felfelé tartó mozgólépcsőn egymás mellett álltunk, én meg elképzeltem, hogy együtt vagyunk, ő meg én, és ha akarnám a vállára hajthatnám a fejem, belekarolhatnék, minden ilyesmi. Sajnos az elképzelés túlságosan jóra sikeredett, ugyanis szinte már nyújtottam felé a kezem. Még szerencse, hogy közben megérkeztünk a jegyellenőrző-automatákhoz.

Ő is a buszmegállók felé indult ki.

Az össze-vissza álló hajával, a könyvvel, a csupa fekete felszereléssel, azzal, hogy mellettem állt, ugyanott szálltunk le, ugyanarra mentünk, szinte olyan volt, mintha az Univerzum, a Sors, a Magasságos Melegszendvics, vagy bárki, aki a dolgokat irányítja odafent, szinte az arcomba sikította volna: BEBE AZ ÉG SZERELMÉRE, CSINÁLJ MÁR VALAMIT!

Mikor a buszmegállókhoz mozgólépcsőztünk felfelé, már teljesen nyilvánvaló volt, hogy se ő, sem pedig én nem fogunk semmit csinálni, soha többé nem fogjuk egymást látni, szóval gondoltam egye fene, csináljunk egy kis finálét. Hagytam, hadd menjen kicsit előre, és álljon rá ő elsőként a mozgólépcsőre. Majd mély levegőt vettem, gyorsan felpattantam én is, de nem álltam meg mögötte, hanem egyenesen rohanni kezdtem felfelé, már amennyire magassarkú topánkáim engedték. Mikor mellé értem, teljesen totálisan véletlenül meglöktem a karját, majd visszafordultam, rávetettem azt a bizonyos mosolyt, elnézést kértem, majd reményeim szerint nagyon szexisen és titokzatosan felszívódtam. Ha az eset akár még öt percig is gondolt rám, már megérte a dolog.

A Ruha eddig tehát nem hozott túl sok szerencsét, szóval remélem előbb-utóbb összekapja magát, mert pokoli volt az a pár nap, amíg azon aggódtam, sosem lehet majd az enyém.

Gotcha!

Emelje fel szépen mindenki a kis kacsóját, aki elhitte, hogy a tegnapi bejegyzés tényleg igaz történeteken alapul.  Csak bátran, úgysem látom őket.

Gratulálok, ti vagytok azok, akik áldozatául estetek mesteri tervemnek. 

Sajnos a keddi napot nem töltöttem zombivadászattal, és az Ifjabb Madárnak még továbbra sem sikerült kinyögnöm egy egyszerű Hi, how are you?-t sem. Nem tudom, igazából melyiket bánom jobban.

Több oka is van, hogy tegnap ilyen, szerintem nagyon vicces, bejegyzést kaptatok. Lássuk is őket szépen sorban.

1. Anyu

Kedden, valami oknál fogva, egyszercsak elfelejtettem anyu üzeneteire válaszolni Facebookon. Ilyenkor anyu elkezd aggódni, és olyanokat írni, hogy egész biztos elraboltak az ufók. Én meg, mivel néha szeretem szegény aggódó édesanyám idegeit még tovább húzni, azt válaszoltam, nem, nem ez történt, dühös zombihorda támadta meg a házat. És jött ezzel együtt a megvilágosodás, hogy hé, miért ne írhatnék egy blogbejegyzést, mintha tényleg hadakoztam volna pár élőhalottal? Ha nem rozsdásodtam be azalatt a pár hét alatt, mikor semmiféle kitalált sztorit, csak blogot írtam, talán sikerül hihetően előadnom az egészet.

2. Unalom

Legalábbis a keddi napom unalmassága. A Game of Thrones-nézés, illetve a bőséges ebédelés tényleg megtörtént, de ezek voltak a napom legizgalmasabb pontjai. Azt leszámítva, mikor reggel, a kisöreg iskolája felé menet, hirtelen felbukkant a Dínó mögött egy jelzéseit villogtató rendőrautó. Azt tudni kell, hogy csak akkor állíthatnak meg, ha így jeleznek neked. Nem mentem gyorsabban, mint kellett volna, és kivételesen még az iPodomon sem váltottam titokban számokat az ülés alatt, mert rádiót, meg a kisöreg iPodjának zajait hallgattam. Vigyázzba állt bennem még a... tudjátok mi is, de úgy tűnt, nem csak én éreztem így, hanem az előttem haladók is, hárman egyszerre álltunk meg az út szélén, szinte satufékkel, és vártuk a következményeket.  Szerencsére, a rendőrautó azonnal tovasüvített, pár perccel később pedig kiderült, hogy baleset történt, nagyjából ötszáz méterre onnan, oda sietett. Hárman koccantak egymásnak, még a légzsák sem nyílt ki senkinél, de a biztonság kedvéért kihívták a mentőket, rendőröket, tűzoltókat is. Pedig én már abban reménykedtem, hogy hivatalosan is kiderült a kedvenc házam tulajdonosának mexikói drogbáró kiléte, és érte mentek.

3. Ifjúság Irodalom Írása

Ez a neve annak a kurzusnak, amit tegnap vettem fel, és online fogok járni rá a Montgomery Főiskolán. szóval azzal a bejegyzéssel próbáltam előre sejtetni (köszi, sztaki szótár, amiért megmutattad nekem, mi magyarul a foreshadowing), mi is várható az életemben. Hat hetes lesz a kurzus, minden héten két órával, lesz benne szó arról, hogyan kell ezeket a történeteket megírni, karaktereket kifejleszteni, és, ami talán nekem a legfontoabb: kiadót, meg szerkesztőt találni. A kurzus végén pedig készen kell lennie egy saját történet tervének. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond, mert jópár saját történetem van. Azok, akik már régebb óta követik munkásságom, nagyon jól ismernek párat. 

Mostanában kicsit elhanyagoltam a blogon kívüli írást, szóval legalább kicsit megint belerázódok, mielőtt teljesen kimegyek a formámból, és visszaesek arra a szintre, ahol nagyjából tizenkét éves koromban tartottam. (Máig nem értem, hogy gondolhattam valahai is azt, hogy a Gyulai kolbász elfogadható cím egy történetnek, ami olyan lányokról szól, akik irányítani tudják a különféle elemeket.)

Ez lenne tehát a tegnapi bejegyzés története. Én továbbra is úgy gondolom, hogy nagyon vicces volt. Bárcsak láthatnám az olvasók arcait, miközben olvassák soraim. Nincs is jobb annál, mint látni az emberek arcára kiülő színtiszta zavarodottságot. Gonosz vagyok, de azért szeretlek titeket.

Hiteles krónika keddről*

Bekészítettem a Game of Thrones legfrissebb epizódját. Magam elé húztam egy kis asztalkát, és gondosan rátettem a rántott csirkével, kínai tésztával és csemege uborkával megpakolt tányérom, valamint a jéggel bőségesen feloldott pohár kólám. Az élelmiszer házhozszállítós bácsinak már nyoma sem volt, az összes kaja, amit hozott bekerült a szekrényekbe, hűtőbe, fagyasztókba, így aztán elégedett sóhajjal dobtam le magam a kanapéra, és elsüllyedtem a párnatengerben. Békés keddek - gondoltam magamban. - Hogy én mennyire imádom a békés keddeket.

Talán épp lenyeltem a második falat csirkém, és bekaptam egy uborkát (elismerően bólogatva, amiért olyan íze van, mint amit otthon megszoktam, és nagyon szeretek), felcsendültek a sorozat nyitányának első hangjai, mikor halk kaparászást hallottam a hátam mögül. 

- Mókusok - dünnyögtem halkan, és nagyot húztam a pohár kólámból. A sorozatom folytatódott, én meg eszegettem tovább. Máskor is hallottam már mókusokat, folyamatosan a kertben rohangálnak. Nem zavarnak engem, én sem zavarom őket, bár nagyon szívesen elkapnék néha egyet-egyet, hogy beidomítsam házi mókusnak.

Pár perc múlva aztán ismét meghallottam a zörejt, ezúttal már sokkal hangosabban. Ráadásul, egészen úgy hangzott, mintha valaki be szeretni jönni a házba. Na jó, kezdett elegem lenni ebből, és állatvédés ide, vagy oda, megfordult a fejemben, hogy ennek a szemtelen mókusnak igencsak kijárna egy apró mókuspopóba rúgás.

Letettem az innivalóm, és fél szemmel az ablak felé pillantottam. A következő pillanatban rögtön rájöttem, mennyire jó ötlet volt az asztalra helyezni üvegpoharam, ugyanis egész biztos kiesett volna a kezemből, amennyire megijedtem. Sikítottam már óriásit, párszor, életem során. Hullámvasutakon, csak úgy poénból, vagy mikor egyszer Angliában azt hittem, a sötét chorleywoodi hegyekben fogok egy amúgy békés golden retriever vacsorájává válni. De ilyen hangosan, ilyen velőtrázóan még soha. 

Az udvaron ugyanis egy ember állt. Nem, nem biztos, hogy embernek lehetne nevezni. Hamuszürke bőre, rongyos ruhadarabjai, és néhol kikandikáló csontjai bizony annak a jelei voltak, hogy az előttem álló, minden bizonyára kedves úriember már régóta nincs az élők soraiban. 

Miközben ő ujjai, illetve azok maradványaival kitartóan kaparászta az üvegajtót, én próbáltam túltenni magam az első sokkon, és valamiféle menedék után nézni. Az első ötletem az volt, hogy beugrok a konyhai sziget mögé, és onnan figyelem ennek a... személynek a küzdelmét az ajtóval, ami elválaszt minket egymástól. Agyam egyik fele azt sikította, fussak, rohanjak, a tőlünk pár háztömbnyire lévő tűzoltóságig, kérjek segítséget a dögös tűzoltóktól. Egy másik, kisebb fele, azt suttogta, talán illene értesítenem pótszüleimet arról, mi folyik a házuknál éppen. A harmadik fele... illetve, harmadik harmada, mert felekről már nem beszélhetünk, viszont még magánál a helyzetnél is őrültebben viselkedett. Ugyanis... hihetetlen, hogy ezt mondom, de... örült. Igen, örült annak, hogy egy... hú, még most is nehéz ezt leírni, annyira... annyira... szóval egy zombi áll az udvarunkban. Ezért néztem zombis filmeket, olvastam könyveket. Hiszen mindig abban reménykedtem titkon, hogy a 2012-es világvége, tulajdonképpen egy zombi apokalipszis lesz, én meg  menő szuperhősök módjára apríthatom majd az élőhalottakat. És tessék, álmaim valóra váltak!

Ennek ellenére, persze, továbbra is borzalmasan féltem, de talán egy fokkal kevésbé bántam volna, ha megadja magát az üvegajtó.

Miközben a... az... élőhalott, továbbra is próbált bejutni, én körbenéztem a konyhában, mit tudnék fegyverként használni. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen elhagynom a búvóhelyem, mert a zombi talán meglátna, rögtön ínycsiklandozónak találna, és minden erejét bevetné, hogy közelebb kerülhessen hozzám.

- Az edények! - suttogtam boldogan, és a sziget egyik fiókjához csúsztam, ahol a különféle serpenyőket, meg fazekakat tároljuk. Gyorsan kezembe is vettem egy dögnehéz, leginkább quesadilla készítésre használt lapot, másik karommal pedig tapogatni kezdtem egy másik fiók irányába. Szélesen elvigyorodtam, mikor megéreztem az egyik, óriási kés nyelének tapintását.

Sajnos, túl sok időm nem volt örülni, amint ismét lekucorodtam, ezúttal már alaposan felfegyverkezve, hallottam, ahogy az üvegajtó, milliónyi szilánkra törve megadja magát, a zombi pedig diadalmas kiáltással, üvöltéssel, vagy nem is tudom, minek nevezhetném a hangot, amit kiadott magából, beszabadult a konyhába.

- Menni fog! - suttogatam magamnak behunyt szemekkel, magam elé képzeltem az összes dolgot, amiért nem szabad hagynom, hogy a zombi megöljön (közeldő Avengers-premier, Comic-Con, anyu főztjének evése), majd felugrottam a helyemről.

- NARNIÁÉRT ÉS ASLANÉRT! - ordítottam el magam, mert éppen nem jutott eszembe egy frappánsabb csatakiáltás sem, ezt pedig azóta szerettem volna már mondani, hogy... izé, először láttam a Narniát.

Sajnos, bátorságom rögtön alábbhagyott, mikor láttam, milyen közel is van hozzám ellenfelem, milyen rothadó bűzt áraszt magából, és mennyire elszánt arra, hogy ő most bizony fel fog engem falni. Valamint arról is megfeledkeztem, milyen nagyon nehéz a kezemben tartogatott sütőlap, és milyen gyenge vagyok én, így, amit erőteljes ütésnek szántam a zombi feje felé, végül csak egy halovány kis suhintás lett.

Nyeltem egy óriásit, majd úgy döntöttem, nyert agyam józanabbik fele, és irány a tűzoltóság! Elhajítottam a sütőlapot (a kést, a biztonság kedvéért továbbra is kezemben szorongattam), majd rohanni kezdtem a bejárati ajtó irányába. Az előszobában aztán megpillantottam, hogy két újabb zombi szabadult be a házba, a garázsajtó felől.

- Jajj, ez nagyon nem jó - suttogtam magam elé megsemmisülten, de azért tovább rohantam a bejárati ajtóhoz, ami egyelőre még szabadnak tűnt. Szinte kirántottam a helyéről, olyan sebességgel téptem fel, és zuhantam ki az utcára. Illetve, nem egészen az utcára, hanem valakire. Mégsem voltam tehát eléggé elővigyázatos, és egyenesen egy élőhalott karjaiba estem, méghozzá szó szerint!

Felsikítottam, és az idegen is felkiáltott, de egyáltalán nem a zombik, már jól ismert, hörgő hangján. Azonnal kinyitottam szemeim, és megpillantottam, kin sikerült landolnom.

- Ifjabb Madár... - suttogtam halkan.

- Mi? - kérdezte ő, olyan hangsúllyal, mintha elvesztettem volna az eszem. Vagy ő vesztette volna el a sajátját.

- Semmi - vágtam rá gyorsan.

- Nézd, nagyon kellemes a karácsony óta itt heverő felfújható hóemberetekkel heverni, de nem tudom, észrevetted-e... - kezdte ő, mire én borzalmasan elvörösödtem. Hirtelen rájöttem, ugyanis, hogy igen, azon a fiún fekszek, sajnos egyáltalán nem nőies, vagy csábító pozícióban, akiért már hónapok óta rajongok titokban. És eddig még egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, most meg hirtelen... hányat is?

- Nálatok is? - kérdeztem, miközben talpra álltam, és gyorsan le is poroltam magam. 

- Igen, de... mi a fene folyik itt?

- Nem tudom - kiáltottam kissé idegesen. A zombik a házból valószínűleg megérezték kettőnk friss húsának illatát, a hangok alapján ugyanis egyre közelebb kerültek hozzánk.
- Azt hiszem, sietnünk kéne! - bökött fejével a ház irányába Ifjabb Madár, majd legnagyobb meglepetésemre, és egyben örömömre is, megragadta a karom, és rohanni kezdett. Na nem a saját házuk irányába, hanem egy másik szomszédhoz, egy kedves öreg, nénihez, akivel legutoljára a cserkész-süti árulás közben találkzotam.