2011. szeptember 18., vasárnap

A világ leglustább blogtulajdonosa nem más miiiiint...

Bebe. Ez az eredmény gondolom senkit nem ért meglepetesként. Lógok nektek egy komplett beszámolóval az orientáció nagyobbik feléről. A New York-ba való kiruccanás részleteivel. (New York gyönyörű, olyan meleg volt, mintha valami trópusi tengerparton sétálgattam volna és ráadásul ingyen volt, mert a drága host családom kifizette nekem az utat. Az egyetlen esemény, ami beárnyékolta a gyönyörű estét, az az volt, hogy az NBC boltja bezárult azelőtt, hogy Lizzel beszabadulhattunk volna, így nem tudtunk venni magunknak Chuckos, Doctor Who-s, satöbbis ketyeréket, csupán kívülről tapadtunk rá az üvegekre, miközben az eladók bentről röhögtek ki minket.)Plusz azzal is, hogy igen, megérkeztem sikeresen, és nincs egy szabad percem sem, illetve amikor van, akkor se erőm, se kedvem, se kreativitásom nincs blogolni. Ezt persze nem negatív dologként mondom, egyelőre még imádok a gyerekeimmel lenni, meg a családdal is, akik folyamatosan visznek magukkal mindenfelé. Mivel semmi konkrétat nem írhatok, bár nem tudom ennyiből, hogy jöhetne rá bárki is, kiknél vagyok, meg kell elégednetek ilyen ködös megfogalmazással. Annyit elmondok, hogy a tegnapi program végül shoppingolás lett. Csak egy egészen rövidke, mert nyilván a kisfiúval nem lehet fél napokat eltölteni egy bevásárlóközpontban, de azért mókás nagyon. Mivel kilenc perc múlva ismét indulunk, most sem tudok semmi hosszabbat hozni, de igyekezni fogok ígérem. Komolyan. Amint meglesz a pontosabb napirend, meg mit hogyan és mikor miért, kivel hol, nem lesz ennyire nagy a bolondokháza. Vagy igen. De én állok elébe.

2011. szeptember 14., szerda

Orientésön-fesztivál: Nulladik nap

Ebben a pillanatban éppen egy másik szobában döglök, három másik lánnyal, mindannyiunk ölében laptop, és mindenki alkot valamit. Szóval lehet csak rövidet fogok alkotni, hogy aztán visszatérhessünk a mókásabb dolgokhoz, és valamikor meg majd folytatom a firkálást is. Ez csak életjel. Ami idővel bővülni fog. Szóval. Tegnap reggel, azaz a vezetős oktatás első napján, mint talán már említettem, reggel hat után keltem. Yudith-tal meglepetten vettük észre, hogy az éjszaka folyamán megérkezett harmadik szobatársunk is. Én sem hallottam, pedig elég éber alvó vagyok általában, ami azt jelentette, hogy nagyon csúnyán kiütődtem az időeltolódástól, meg ilyesmik. A nevét sajnos még mindig nem sikerült megjegyeznem, csak azt, hogy Kolumbiából jött. Ami kicsit rossz, mármint az én szempontomból, mert sokszor előfordul, hogy mikor Yudith meg ő nem tudják magukat kifejezni angolul, nekiállnak spanyolul beszélgetni, aztán egyszercsak átfelejtenek már átváltani angolra. Gyors zuhanyzás, meg hajmosás után (sajnos a szárítást és vasalást nem tudtam belepréselni az időbe) megindultunk reggelizni. Találkoztunk már a többiekkel is, akik később érkeztek, szintén a vezetős oktatásra, igaz, nagyon leültek egy csoportba, és úgy tűnt, nem igazán akarnak maguk közé engedni senkit. Köztük volt három lány is, akik leginkább a Bajos Csajok triójára emlékeztetett. Két szöszi, az egyikük olyan igazi vezértipus, a másik, akinek a szépsége tűnt a legelőnyösebb tulajdonságnak, és egy kedvesnek látszó barna hajú lány. Köszöntünk egymásnak, aztán ebben ki is merült a kommunikáció. Yudith-tal leültünk egy asztalhoz, majd megrohamoztuk a svédasztalt, amit a kedves pincérbácsi mutatott nekünk. Kellemes meglepetésként ért, mikor az egyik nagy fedő alatt egy nagy kupac bacont találtam, utána nem is igazán kerestem tovább a kaját, jól megpakoltam vele a tányérom. Illetve, még egy szem kolbászt is a kupac mellé helyeztem. Meg az elmaradhatatlan bagelt.
Szép lassan megérkezett mindenki, akikkel előző délután együtt utaztam a hotelbe, megbeszéltük, hogy senki nem ment le este nyolckor vacsorázni, annyira nem bírtunk felkelni a délutáni alvásból. Miközben alaposan kitárgyaltuk, kinek milyen családja, hány gyereke lesz, meg hányadik családdal matchelt, szépen végeztünk is a kajával, aminek a végén én azért bevágtam pár gyümölcsöt is, hogy valami egészséges is kerüljön belém a baconkupac után. Szinte rögtön azután, hogy végeztünk, már kezdődött is az óra. Összesen tizenhárman voltunk, szóval tök jó, családias volt a hangulat, a nőci pedig aki az oktatást tartotta, hihetetlenül jófej volt. Arról nem igazán ő tehetett, hogy a legtöbb anyag, amit átvettünk borzalmasan unalmas volt, igaz, ugyanakkor hasznos is. Ő megpróbálta érdekesebbé tenni a foglalkozást, egyszer kimentünk az utcára is, ahol különféle táblákat, jelzéseket, meg kocsifajtákat kellett keresnünk. A teremben, ahol az óra volt, ragasztószalagokból tett le záróvonalakat meg ilyesmiket a szőnyegre, az autópályát szimbolizálni, meg hasonlók, és voltak kis táblái is, például olyan, ami az iskola zónát jelenti, meg elsőbbségadás kötelező, és a többi, és a többi. Nem sokban különböznek az otthoniaktól. Az egyetlen különbség, ami feltűnt a magyarországi közlekedés, meg az amerikai között, hogy itt a kereszteződés túloldalán vannak a jelzőlámpák, illetve az amerikai autósok egyszerűen őrülten vezetnek. Ebédnél egy nagyobb asztalhoz ültünk, szinte mindenki annál volt, kivéve a már reggelinél is elkülönülő hármast. Valahogy úgy alakult, hogy a csoport háromnegyede spanyol-anyanyelvű országból érkezett, így az asztalnál szinte csak spanyolul ment a beszélgetés, de néha szerencsére azért feleszméltek, hogy a thai lány és én is az asztalnál ülünk, és átváltottak angolra. Ebéd után volt egy kis időnk az óra folytatásáig, így azt tettük, amit minden olyan fiatal lány tesz, aki egy teljesen idegen országba kerül, és úgy érzi, mintha vakációzna. Nekiálltunk fényképeket készíteni. A hotelben, a hotel előtt, a környező utcákban, mindenről ami érdekes lehet, meg arról is, ami annyira nem, de mindenképp meg szerettük volna örökíteni, mert amerikai. Ja, nem. Ezt csak én csináltam.
A kisebb fotóalbum után folytatjuk műsorunkat. A délután hátralévő részében megtanultuk, mit kell tenni vészhelyzet esetén, hogyan kell rendesen beleültetni a gyerekeket az ülésbe, és hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad vezetnünk ivás után. Nyilván, ezzel mindenki tökéletesen tisztában volt. Akármennyire is volt unalmas az egész napos autósoktatás, azért nagyon hasznos volt, mert a mai orientáción, mikor a kérdések ideje érkezett el, nagyon sokan, akik nem voltak tegnap közöttünk, ezzel kapcsolatos kérdéseket tettek fel. Olyanokat, amiket mi már tudtunk, hála az órának. Valamint, az autós néni azt is mondta, hogy mi, akik részt vettünk az ő óráján, megnyugodhatunk, a host családunk törődik velünk, mert másképp nem fizettek volna be minket erre az egészre. Miután szabadjára lettünk engedve, a csoport nagy része, mondhatni engem, meg a hármast leszámítva, kitalálta, hogy elruccanak New Yorkba. Én, mondtam nekik, hogy ezt passzolom, mert szerdán úgyis megyek a csoportos túrára, és egészen biztos voltam benne, hogy ők is ugyanarra mennek, mint mi megyünk majd akkor. Így aztán, miután kicsit élveztem a csendet a szobában, vettem egy mély levegőt, és megindultam a városba, a híres nevezetes bevásárlóközpont felé. Mindössze két háztömbnyire van a hoteltől, nekem mégis sikerült eltévednem. Büszke vagyok a tájékozódási képességeimre, szóval ezt személyes kudarcként éltem meg. Szerencsére, végül találtam egy házat, ami ismerős volt az útról a hotel felé, onnan meg már tudtam, merre kell keresnem a plázát, és meg is találtam. Gyorsan beszabadultam az első könyvesboltba, ami szembe jött velem, de nem vettem semmit, legyen büszke rám mindenki. Mert tudtam volna pénzt költeni. Mászkáltam össze-vissza a plázában, a legjobb megoldás az lett volna, ha tudok osztódni, és egyszerre több boltba is bemehetek. Sajnos, nem tudtam, így szépen sorban jártam körbe, és tapogattam végig mindent. Éppen a H&M-ben jártam, amikor is belefutottam a trió két tagjába. A vezérnek tűnő szőke lány pont nem volt velük, aminek egyrészt örültem, mert egyik részem félt tőle, másrészt viszont szomorú voltam, mert tudjátok hogy van ez. Az olyan lányoknak mint ő, mindenki a barátja szeretne lenni, és gondoltam, mi lehetne jobb alkalom arra, hogy beszélgessünk, mint a shoppingolás. Legnagyobb meglepetésemre, miután mondtam, hogy egyedül jöttem, a lányok mondták, hogy tartsak velük. Időközben aztán előkerült a főszöszi is, és meglepően kedves volt velem, szóval, hirtelen én lettem Lindsay Lohan, aki a menő csajok világába kerül. Mivel három különféle nemzetiségűek (svéd, dán, belga) még annak a veszélye sem állt fent, hogy valami olyan nyelven kezdenek el beszélni, amit én nem értek majd. Együtt folytattuk hát a boltjáró túrát, majd miután visszatértünk a hotelbe, azt is megbeszéltük, hogy vacsoránál majd találkoztunk. Féltem, hogy ezt nagyjából öt perc múlva el is felejtik, de nem, mikor lementem az étterembe, szinte rögtön hevesen integetni kezdtek, menjek oda, üljek hozzájuk. Kibeszéltük ismét a host családjainkat, azt, ki merre szeretne utazni, ki milyen filmeket szeret, szóval nagyon sok mindent. Bármilyen aranyos is Yudith, meg a többi lány, akivel addig beszéltem, valahogy mégis ők állnak hozzám közelebb, szőkeség ide vagy oda. Ezzel igazából csak egy bibi van, mégpedig az, hogy mindhárman a New York-New Jersey területen maradnak. Ettől függetlenül a belga lánnyal, Lizzel már megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd nyaralni valamerre. Jó, ebből lehet nem lesz semmi, de azért remélem igen, mert ha az eddigi két nap eseményeit nézzük, vele lettem a legjobban mindenki közül. Totál egyformák vagyunk. (Ő az, aki most hozzám hasonlóan szorgalmasan írja a blogot az ágyon fekve.) Vacsora után mindenki felmászott a szobájába, én az egyik kábeltévén How I Met Your Mother ismétléseket néztem, közben írtam a tegnapi bejegyzést, és közben továbbra is élveztem, hogy senki nem beszél mellettem folyamatosan spanyolul. A lányok valamikor éjfél körül érkeztek meg a Városból, jó hangosan, bár azt hiszem, az időeltolódás továbbra is dolgozott rendesen, mivel éppen csak felkaptam a fejem arra, hogy valaki mászkál a szobában, aztán gyorsan vissza is aludtam. Bár igazából lehet, hogy nem is az időeltolódás, hanem a szuper kis ágyam az oka annak, hogy ilyen jókat alszok. Éjszaka még arra sem szoktam felkelni, mikor bekapcsol a légkondi, ami igencsak nagy ritkaságnak számít. Mikor azt mondom, én vagyok a világ legrosszabb alvója, teljesen komolyan gondolom. Mint a mellékelt ábra, jelen esetben a blog, is mutatja, nem igazán sikerült rövidet alkotnom. Lusta vagyok visszaolvasni mindent, szóval ha esetleg néhol angol szavak keveredtek volna a beszámolóba, vagy némelyik mondatnak nincs értelme, esetleg a szavakat nem a magyar helyesírás szabályainak megfelelően ragozom, annak az időeltolódás, a leszívott agyam, illetve az az oka, hogy a bejegyzés írása közben folyamatosan jártattam a számat. Angolul. Miközben mások folyamatosan jártatták mellettem a szájukat. Szintén angolul. Valami díjat érdemelnék, vagy ilyesmi, amiért egyáltalán sikerül magyar szavakat leírnom. Nem tudom mikor jelentkezek legközelebb, holnap a New York túra miatt egy szusszanásnyi időm sem lesz az orientáció után, csütörtökön meg már utazunk a családhoz, de próbálok minél előbb jelentkezni, cserkész becsületszóra.

2011. szeptember 13., kedd

Welcome to the USA!

Igen, ezt azt jelenti, megérkeztem. Sikeresen, anélkül, hogy felrobbantottak volna a géppel, vagy bármi ilyesmi. Kicsit ugyan még kómás vagyok, ilyen ez a fránya időeltolódás, de ezt leszámítva semmi gondom, élek és virulok, lehet örvendezni. Na, de nézzük is inkább hogyan történtek milyen dolgok. Remélhetőleg még azelőtt sikerül leírnom minden fontosat, hogy lecsukódna a szemem. Ahogy ma a vezető-oktatós néni is mondta, a legjobban úgy lehet leküzdeni a jet lag-et, hogy küzdünk ellene, vagyis akkor megyünk ágyba, mikor kell, meg minden ilyesmi. Az elfogadható ágyba menési időig még kb van egy órám, vagy másfél, amit tökéletesen el tudok verni írással, bár azt nem garantálom, hogy lesz értelme azoknak a szavaknak, illetve mondatoknak, amiket egymás után hányok majd most gyorsan. Az egész kaland tegnap kezdődött, ami hihetetlen, mert kicsit olyan, mintha már évekkel ezelőtt lett volna, mikor valamikor reggel fél hat körül elindultunk otthonról a bécsi repülőtér felé. Nyilván, mindenki teljesen és totálisan halálideges volt, ami azért érthető. Pláne, mivel fogalmunk sem volt róla, hogy a repülőtéren belül merre is kell menni, hogyan is működik egészen konkrétan az az elektronikus jegy, biztos megvan-e minden papírom, és a többi. Az elektronikus jegyem, valószínűleg azért, mert az univerzum csúnyán összeesküdött ellenem, nem éppen akart működni. Illetve, egészen pontosan maga a regisztráció, meg becsekkolás működött, de magát a beszállókártyát sehogy sem akarta odaadni a gép, úgysem, hogy egy kedves néni is megpróbálta nekem a légitársaságtól. Nem volt más hátra, azt mondta mondjam azt a kollégaknak, akiknek a bőröndöt kellett leadni, hogy be vagyok csekkolva, csak papírom nincs róla. Beálltam a sorba, Tökivel együtt, hogy ő legyen a férfi, aki segít a nehéz pakkom feltenni a szalagra. A mérleg 25 kilót mutatott, ami ciki, mert a maximum megengedett súly 23 kiló. Eleinte azt hittem, nem lesz baj, mert a csajszi már tette is fel rá a matricát, összepacsiztam Tökivel, hogy ez az, elfogadják a cuccom, majd végül a csaj, azután, hogy ellenőrizta az útlevelem, meg ilyesmi, benyögte, hogy jajj túl nehéz a bőröndöm, vagy fizessem ki egy másik teljes bőrönd árát, vagy vegyek ki belőle valamit. Szerencsére csak két kilónyi akármitől kellett megszabadulnom, és ott voltak anyuék, hogy segítsenek nekem, nem jártam úgy mint Londonban, hogy a reptér közepén kellett kidobálni a különféle ruháim, meg egyéb dolgaim, hogy egyáltalán felrakhassák a repülőre a bőröndöm. Plusz, a csaj még azt is megkérdezte, kitöltöttem-e az ESTA-t. Mivel még soha életemben még csak nem is hallottam róla, mi a jó édes az az ESTA, csak pislogtam rá. Ezt megosztottam vele is, mármint, hogy fogalmam sincs róla, mégis miről magyarázik nekem. Erre aztán közölte velem, hogyha nem töltöttem ki online ezt az akármit, akkor sajnálja, de nem engednek fel a gépre. Itt kezdtem el borzalmasan, rettenetesen parázni, és egymás után kapni a nagyobbnál nagyobb agyfaszokat. Hála ennek, meg annak, hogy nem csak én voltam ideges, sikeresen összevesztünk párszor anyuékkal. Nyilván, nem ugyanazokat a cuccokat akartuk kivenni, meg anyu elkezdte magyarázni, miután megoszottam vele az egész ESTA dolgot, hogy tudta ő, hogy túl kevés a papírom egy Amerikába való kiruccanáshoz. Végül, szinte már sírva megkérdeztem egy másik munkatársnőjét a légitársaságnak, hogy megvan minden papírom, csak az az ESTA dolog nem, ilyenkor mégis mi a teendő, ja, meg amúgy még a bőröndöm is túl nehéz. Erre nagyon kedvesen elirányított egy pulthoz, ahol a nagy méretű csomagokat teszik fel, és egy újabb kolléganő, miután megnézte a vízumom, meg minden papírom, már kezembe is nyomta a beszállókártyám. Kérdeztem, hogy akkor mi van az ESTA-val, mire mondta, hogy ja, az semmi, kicsit összekavarta a dolgokat a másik csaj a pult mögött, arra csak azoknak van szüksége, akiknek nincs vízumuk. Ami azt jelentette, hogy az első liba még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy belelapozzon az útlevelembe és leellenőrizze lapul-e benne vízumka. Az ember azt hinné ez az első, mikor egy utas Amerikába készül. Az idiótasága teljesen feleslegesen húzott fel engem, meg anyuékat is. Még volt egy kis idő a gép indulásáig, szóval leültünk kávézni, meg ilyenek. Utána végül útnak lettem eresztve. A biztonsági ellenőrzések még hátra voltak, szóval nem lélegezhettem még fel a sok idegeskedés után. Természetesen a kapu becsipogott nálam, mert miért is ne, a tapizós néni, talán szeptember 11 miatt, vagy talán azért meg szimplán túl gonosz a fejem, úgy vetette rám magát a motozós kellékeivel, mintha legalábbis valami ketrecharcban vennénk részt. Jó alaposan végigtaperolt, még a bugyim szegélye alá is belenyúlt, végül meggyőződött róla, hogy nincs nálam semmi veszélyes dolog, utamra eresztett. Nem kellett sokat várni, hogy megkezdhessük a beszállást, szép lassan mindenki feltömörült a gépre. Először a business class, aztán utánuk mindenki más. A kis alagút után, amin be lehetett menni a gépbe, először mindenki a business classra jutott. Én, mint a fapados járatok törzsutasa életemben nem láttam még ilyet, bevallom egy fél pillanatra azt hittem, hogy ez már az a rész, ahol én is ülök majd. Szép lett volna, az óriási székekkel, meg a pihe-puha párnákkal és plédekkel, de a kedves légiutaskísérő bácsi mondta, miután megnézte a jegyem, hogy jólvan menjek csak tovább. Jóval tovább. Nem mintha a többi hely olyan rossz lett volna, takaró és párna mindenkinek járt, igaz, közel sem annyira puhák meg nagyok, mint a business classnak, de azért örültem nekik. Elfoglaltam a helyem egy kedves, idős házaspár mellett, akiket eleinte franciának tippeltem, de később kiderült, hogy Macedóniából jöttek. Beszéltünk pár szót, megtudtam, hogy ők a fiukat mennek meglátogatni. A gép felszállásánál a néni halkan imádkozott, meg keresztet vetett, meg ilyesmi, amúgy is háborgó idegeimnek nagyon jót tett vele, megköszöntem szépen. Az ebédet nagyon hamar hozták, illetve előtte egy csomag rágcsálnivalót. A repülős kajával az a helyzet, hogy nem valami szép látvány. Mármint nem is olyan rossz mint mondjuk egy általános iskola menzáján, de nehezemre esett elhinni, hogy amit elém letettek csirke névvel, az tényleg csirke. Viszont, amit megkóstoltam, hihetetlenül fincsi volt a hús is, bármi is volt az, a krumplipüré is, a saláta, meg a joghurt is.
A gond csak azzal volt, hogy a repülést már nagyjából a három és feledik meguntam. Másfélszer megnéztem a Thort, a Sitcom csatornán mindent kétszer, illetve a How I Met Your Mother részt háromszor, olvastam a könyvem, néztem ki a fejemből, aludtam körülbelül fél órát, de az idő sehogy sem akart repülni. Végül kiosztották az utolsó papírokat, amikre szükségem volt az Amerikába lépéshez. Jótanács mindenkinek: a fehérre és a kékre is szükség van, ha valamelyiket nem kapnátok meg, azonnal reklamáljatok, mert sok agyfasztól mentitek meg magatokat később a reptéren. Tapasztalat. Ebből talán kiderült, hogy én csak a kék színű papírost kaptam a kezembe. Mivel körülöttem mindenki csak azt töltögette ki szorgalmasan, olyan emberek, akik szintén nem amerikai állampolgárok voltak, és gyakorlottabb utazóknak tűntek nálam, azt gondoltam, oké, ennek biztos így is kell lennie. Kitöltöttem a sajátomat, meg a kedves öreg házaspárét is (remélem, azóta nem csukták le őket azért, mert valamit rosszul írtam nekik), aztán visszatértem a vegetáláshoz. Még egy adag kaját kaptunk, uzsonnát, vacsorát... nevezhetjük akárminek, ezt is befaltam, a krumplisalátát leszámítva, ami túl savanyúra volt készítve az én ízlésemnek. A szalámi, a még meleg buci, és a barackos süti viszont nagyon finom volt. Szép lassan végül elérkezett a leszállás ideje is, hiába próbáltam tekintgetni mindkét oldalra, ki az ablakon (a középső sorban ültem) nem láttam semmit a városból. New Yorkban ködös, esős, 20 fokos idő fogadott minket.Miután leszerencsétlenkedtem az utazós bőröndöm a felső tartókból, megindultam kifelé a repülőből. Magabiztosan vonultam végig a reptéren, örömködtem magamban, amiért élve megúsztam az utat, és szinte rohanni kezdtem, mikor végre megláttam az útlevél/vízum miegymás vizsgáló ablakokat, és az előttük tolongó hosszú sorokat. Be is álltam a sor végére, közben nézegettem a táblákat, amikre ki volt írva, milyen papírok kellenek, és hopp, feltűnt, hogy nekem eggyel kevesebb van, mint amiket azokon látni. Na, gyorsan kifutottam a sorból, ahhoz az asztalkához mentem, ahol ennek a papírnak lennie kellett volna azok számára, akik hozzám hasonlóan elbaltázták a dolgot, de az ott csoportosuló tömeg láttán már tudtam, ez bizony nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Papír ugyanis nem volt ott. Körülbelül öt percnyi várakozás után jelent meg egy hapsi kezében egy nagy halom papírkával, amire rögtön rá is vetette magát mindenki. Gyors kitöltés, majd ismét sorbaállás. Időközben pont befutott az Air China egyik gépe, igen, tele kínaival. Semmi bajom a kínaiakkal, biztos nagyon rendes emberek, de az is biztos, hogy azok, akik velem álltak sorba, igencsak idióták voltak. Az istenért nem sikerült megérteniük, hogy a gyorsabb haladás érdekében megnyitották nekünk azokat a fülkéket is, ahová máshol csak az amerikai állampolgárok mehettek volna. Aztán, természetesen pont nekem volt akkora szerencsém, hogy az erélyes hangú fekete nő abba a sorba állított, ahol valami család papírjaival gondok voltak, így amíg a mellettünk lévő fülkéknél már öt ember is átszabadult az ellenőrzésen én még mindig csak vártam és vártam és vártam. Ráadásul, valami azt súgta, hogy a bácsi, aki a papírokat nézi, ezek után biztos pocsék kedvében lesz és rendesen meg fog szivatni a kérdéseivel. Szerencsére ez nem így történt, miután elmondtam neki, hogy au pairnek jöttem ki, halkan énekelgetve rendezte a papírjaim, majd útnak eresztett. Talán megkönnyebbült, hogy én végre nem kínai voltam, és utánam már a sorban sem álltak többen abból a bandából. A bőröndöm sem veszett el, és az Au Pair in America táblás csajt is elsőre kiszúrtam a tömegből. Összesen négyen voltunk lányok a repülőtéren, gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd már rohantunk is ki az utcára, hogy szóljunk a kisbusznak, ami majd értünk jön és elvisz a hotelhez. Ekkor láttam meg az első sárga taxit. Majd még egyet. És még egyet. Majd egy óriási autót. És egy újabb sárga taxit. Aztán hirtelen egy rendőr elkezdett ordibálni, próbálom hitelesen lefordítani magyarra, amit mondott: - Hé, ember, mi a fenét csinálsz? Az a taxi sáv, nem látsz a szemedtől? Igen, hozzád beszélek, idióta! Elmosolyodtam. Igen, tényleg New Yorkban vagyok. Kis várakozás után megérkezett a kisbuszunk is, a sofőr bedobálta a csomagjainkat hátulra, közben persze folyamatosan viccelődött, hogy hú, úgy látszik mindenki becsomagolta a pasiját is, olyan nehezek a bőröndök, majd megindultunk Stamford felé. Kapkodtam össze-vissza a fejem, nem tudtam, egyszerűen merre nézhetnék. Nem mintha láttam volna bármi érdekeset is, Manhattan sziluettjét leszámítva tábolban, mikor áthaladtunk egy hídon, de minden annyira új volt, és álomszerű meg amerikai, hogy fel sem fogtam, hogy tényleg itt vagyok, ez tényleg velem történik meg. Szeptember 11. alkalmából minden amerikai zászló félárbócra volt eresztve, és hadd jegyezzem meg, nincs belőlük kevés. Mármint zászlókból. Nem mintha ez akkora gond lenne, legalább mindig emlékeztetnek rá, hogy igen, tényleg itt vagyok. Másfél órát utazhattunk Stamfordba, de a repülőút után nagyjából húsz percnek tűnt a kocsikázás. A hotelhez érve egy recepciós muki rögtön ki is szaladt üdvözölni minket, majd megragadta a bőröndöm, és mondta, hogy kövessük be a hotelbe.
Hamarosan megérkezett a csajszi is, aki nagyon röviden elmondott nekünk pár tudnivalót. Biztos látta, mennyire kómás az ábrázatunk, és igyekezett tőmondatokban, az információ összesűritve beszélni. Vacsora hattól tízig. Óra fél kilenctől. Csomagokat felviszik nektek. Most pihenjetek. Nem kellett kétszer mondani, mindenki azonnal sprintelt fel a szobájába, mintha legalábbis egy zombihorda üldözné. Azt még megtudtuk, hogy rajtunk kívül még egy au pair érkezett meg eddig, de összesen tizenhárman leszünk a vezetős oktatáson. Az az egy au pair, Yudith, pont az én szobatársam lett, amíg a csomagomra vártam beszélgettünk egy sort, meg tévéztünk kicsit, meg ilyenek. Bolíviából jött, Silver Springben fog lakni, ami egyáltalán nincs messze tőlünk, ami tök jó. Aranyos lány nagyon. Amint megérkezett a már jól ismert recepciós bácsi a bőröndjeimmel, a tusfürdőmmel, meg a pizsimmel és a Dögeimmel, meg mindennel, ami az alváshoz kell, már vetettem is be magam a zuhany alá. Mire kiértem, Yudith már aludt, nem csodálom, szegénynek tizenhét órát kellett repülnie, aztán én is bezuhantam az ágyba. Ami, meg kell mondjam hatalmas. Nem szélességre, hanem magasságra. Ha megállok mellette, kicsivel körülbelül a derakam alá ér. És imádom! Ráadásul jó amerikai szokáshoz híven tele van pakolva párnával meg takaróval. Mostantól másmilyen ágyban nem is vagyok hajlandó aludni, annyira megszerettem, szóval lehet az óriási bőröndöm mellett ezt is cipelni fogom magammal a családhoz. Dékután négy után tehát kidőltem. Az ébresztőm ugyan beállítottam este háromnegyed nyolcra, hogy akkor majd lemászok vacsorázni, de ebből a dologból végül annyi lett, hogy miután meghallottam a telefonom berregését magam mellett, mindössze annyira tellett, hogy gyorsan kikapcsoltam a riasztást, majd a másik oldalamra fordultam, kezemben Macival, és békésen aludtam tovább egészen körülbelül reggel hatig. Most már tényleg elérkezett a lefekvés ideje, bármilyen szívesen is írnék a mai napról, az orientáció nulladik napjáról, meg minden ilyesmiről, de ez a bejegyzés szerintem már így is épp elég hosszúra sikeredett, ráadásul vár rám a jól megérdemelt szépítő alvásom is. Csók mindenkinek!

2011. szeptember 10., szombat

Tomorrow, tomorrow


Az utolsó bejegyzés az utazás előtt. Jujj. Rettenetesen furcsa ebbe belegondolni, hát na.
Pakolnom kéne, de sokkal több kedvem van firkálgatni, szerintem teljesen érthető módon, szóval boldogítalak titeket pár sorocskával.
A helyzet az, hogy még mindig nem fogtam fel ezt az egész Amerikás dolgot. Pedig tudom, ideje lenne már, holnap ilyenkorra már majdnem New Yorkban leszek, felkészülve az ötmillió reptéri vizsgálatra, arra, hogy még a Supernatural DVD-gyűjteményemre (amit a világért sem hagynék itthon) is azt hihetik bomba lehet, meg hogy talán bugyira is le kell vetkőznöm. Egyelőre itt ülök a szobámban, egy félig bepakolt bőrönddel és mindez még olyan távolinak tűnik, mint mikor a középiskolában tervezgettük legjobb barátnőmmel, hogyan tudnánk egy nyelvviskolával elruccanni Los Angelesbe azon a nyáron. Tudtam, hogy nem fog összejönni, de tervezgetni, álmodozni azért jó volt.
Kicsit hasonlóan érzem magam most is. Hiába tudom már elég régóta, hogy megyek. Hiába figyel az útlevelemben egy amerikai vízum, hiába tartottam már búcsúbulit (nagyon csúnya vodka-pezsgő-energiaital mennyiséget elfogyasztva), hiába van bepakolva szinte már majdnem minden cuccom, a saját kis kuckómban üldögélve nehéz elhinni, hogy holnap már nagyon-nagyon messze leszek innen.
Nem az furcsa, hogy messze leszek a családtól, a barátnőimtől, meg úgy mindentől, ami megszokott. Egy évet már lehúztam Angliában, tudom, milyen érzés az, ha sokáig nem látsz senkit itthonról, bár oké, az tény, hogy az öt hét alatt, amit Magyarországon töltöttem, hihetetlen könnyű volt elfeledkezni arról, milyen érzés máshol lenni. Nem baj, most majd ismét megtudom milyen, és csak abban reménykedek, hogy sokkal de sokkal jobban fogom érezni magam, mint az előző családnál, a világ vége után kettővel, ahol volt idő, hogy egyedül a Supernatural DVD-k tudtak felvidítani. Ezért viszem őket most is magammal. Szeretném, ha csak azért lenne rájuk szükségem, mert épp kedvem támad egy kis szellemesdis, démonölősdis kalandra, de lehet nem. Erre viszont gondolni sem akarok. Tiszta lap. Új család. Új kezdetek, minden ami kell.
Teljesen pozitívan állok hozzá a dologhoz. Hogy a fenébe ne állnék pozitívan, mikor Amerikába repülök, a kedvenc sorozataim, és az olcsó gyorséttermi kaja hazájába? Láthatom a rengeteg nevezetességet. Édes, tök egyforma dollárokkal fizethetek mindenütt. A fura brit-magyar akcentusom átképzhetem még furább brit-magyar-amerikai akcentussá. Beszerezhetek egy újabb halom DVD-t, könyvet az Angliában bezsákmányoltak mellé, amitől drága anyám előbb-utóbb beutaltatja vagy magát, vagy engem egy diliházba. Hát kell ennél több?
Na jó, hogy egy kicsit szó legyen konkrét dolgokról is, még nem osztottam meg veletek, mit vettem kinek ajándékba. Az ilyesmit mindig szokás leírni a blogokon, hogy ezzel segítsük a leendő au pair lánykák életét. Jótét lélek vagyok, én sem maradok ki a buliból. Ó, egy jótanács: ha azt tervezed, hogy az elkövetkezendő két évben au pairként munkát keresel, vagy úgy egyébként szeretnél egy kisgyereknek ajándékzacsiban ajándékot adni, vásárold fel az összes mesefigurás táskát, ha látsz valahol, mert úgy tűnik, mintha hiánycikkek lennének. Én már csak tudom, a tegnapi egész délutánom ráment arra, hogy a kislányomnak keressek hercegnős mintás zacskót. A küldetés végül sikeres lett, miután ma teljesen véletlenül megláttam egy darabot a Praktikerben, mikor áramátalakítóért szambáztam be oda.
Íme a képek. Kattintásra nagyobbak lesznek. Szerintem elég egyértelmű, melyik ajándék kinek lesz, de amennyiben lennének olyanok, akik azt hinnék, olyan elvetemült vagyok, hogy Tokajit viszek a négy éves kisfiúnak ajándékba, elmondom, hogy a sorrend: kislány, kisfiú, anyuka, apuka. Apukának eleinte egy üveg barackpálinkát készültünk venni, a neve miatt, nem, nem Barack Obamának hívják, lehet politikus-családhoz megyek, de ennyire azért nem híreshez, végül aztán anyu azért döntött a bor mellett, mert megtetszett neki a doboza. A sztori szerint az anyukának szánt kalocsai izé, meg a nagymamám keze munkája, azokból az idökből, mikor még bájos fiatal lányka volt, és unalmas perceiben ilyenekkel foglalkozott. Ez sajna kamu, bár az izé, tényleg családi dolog, maminak semmi köze hozzá.
Na, azt hiszem, mindenféle igényt kielégítettem, visszamegyek a cuccaim, mert van egy olyan érzésem, hogy valamit itthon fogok hagyni. Nem tudom még mit, és nem is szeretnék semmit, ezért inkább leellenőrzöm még ötvenszer, mit pakoltam be eddig és mit nem. Még annyit, aztán tényleg abbahagyom, és legközelebb már Amerikából jelentkezek újra, szerintem mindenkinek van egy olyan száma, amit kismilliószor meghallgat a repülőn New York felé menet. A legtöbbeknek szerintem ez Frank Sinatra New York, New York-ja, vagy az Empire State of Mind. Előbbit szeretem, utóbbitól kiütést kapok, de én valami másra szavaznék. New Yorkhoz semmi köze ugyan, de tessék a szövegre figyelni.

2011. szeptember 5., hétfő

Ejnye, Bebe

Megint régen írtam már. Hjajj. Szánom-bánom a dolgot, de azok, akik már kint vannak au pairként, esetleg készülnek ki au pairként, voltak már távolabb az otthontól hosszabb ideig, esetleg Gyűrűt vittek Mordorba, tudják, hogy az indulás előtti napokban valahogy mindig mindenki velünk akar lenni. Ami érthető. Ahogy egyik barátnőm, Lillus fogalmazott, én most egy évig meghalok, aztán majd ha hazaértem feltámadok. Nem zombiként, hanem mint mikor a Simsben fel lehet hívni a Kaszást, hogy adja vissza az elhunyt embereket, és ha elég pénzt fizetsz tényleg rendes emberként térnek vissza. A lényeg, hogy egy majdnem teljes heti balatoni mulatság után az én lányáimmal ismét itt vagyok, és írok a... fogalmam sincs miről, mert alig történik valami. Egyelőre. Az útlevelem már réges-rég megérkezett a Nagykövetségről benne a csilli-villi vízumommal. Most már biztos helyen van, hogy véletlenül se felejtsem itthon, mert Bécsből azért kissé macerás lenne visszafordulni érte, de amíg csak a konyhában hánykolódott az asztalon, férfiasan bevallom, valahányszor elsétáltam mellette, muszáj volt belenéznem. Mikor a közelben tartózkodott valaki, még nekik is megmutogattam, hogy nézzétek, milyen szép vízumom van. Mivel legtöbbször anyu vagy apu mászkált ilyenkor mellettem, szerintem fél nap alatt elegük lehetett az akcióból, szóval, ha jobban belegondolok, talán azért került el onnan szerencsétlen útlevél egy olyan helyre, ahol annyira nincs szem előtt, hogy még véletlenül se idegesítsem őket a hülyeségeimmel. A másik dolog ami történt, és amiről a lustaságom miatt eddig elfelejtettem értesíteni a blogom népes olvasóközönségét: a családom, mármint a host, befizetett az orientációt megelező egy napos autós gyorstalpaló tanfolyamra. Ami azt jelenti, hogy szeptember 12. helyett... dobpergés... szeptember 11-én utazok. Igen. Jól látjátok. New Yorkba. Szeptember 11. napján. Tíz évvel az izé után. Nem, nincs halálfélelem. Nem, nem készültem fel lelkiekben már arra is, hogy a bugyimat is lehúzzák rólam a reptéren ellenőrzés címszóval. Mint ahogy arra sem, hogy ugyanezen a reptéren, valószínűleg még szegény plüssmackóm és farkasom popójába is felnyúlnak majd, hátha ők akarnak csempészni valamit az Államokba. Totál nyugodt vagyok. Ha ennél nyugodtabb lennék már nem is ember, hanem növény lennék. Itt tartunk most. Az ajándékok beszerzése halad rendben. A nemzetközi jogsim is megvan már, csupán az egyetemnek kell búcsút intenem, egy hatalmasat kell őrjöngenem majd a búcsúbulimon, aztán adieu, kedves Bebe, vár New York. Abban az esetben persze, ha nem robbansz fel, mielőtt a gép egyáltalán földet érhetne, de mint mondtam, ilyenek eszembe sem jutnak.