Királyok, királynék, Hámánok, Mordechájok

Hat nap után, ma először sikerült az orromon keresztül lélegeznem. Apró örömök az életben, ugye. Azt hiszem egy pár napig igencsak meg fogom becsülni az orrlyukaimon békésen ki-be áramló levegő felhőcskéket. Idővel aztán elfeledkezek arról, milyen pocsék érzés az éjszaka közepén arra kelni, hogy fulladozok, és majd csak a következő nátha után döbbenek rá ismét arra, mekkora ajándék is az orron keresztül való légzés.

Úgy tűnik tehát, nem halálos náthát kaptam el, megmaradok, egyelőre.

Purim van.

Azok kedvéért, akik erre a mondatra egy "Kedves egészségedre, Bebe!" kijelentéssel válaszoltak, szépen elregélem, mi a cickafarok is az a Purim. 

Zsidó ünnep, nyilván. A többi zsidó ünnephez hasonlóan ennek is nagyon érdekes története van. Egyszer volt, hol nem volt, élt egy király. Ahasvérus. Számomra ő a történet negatív főszereplője, már csak azért is, mert angolul még kimondhatatlanabb neve van, és valahányszor elolvasom a kislánynak a sztorit, jókat nevet azon, mennyire képtelen vagyok megjegyezni magamnak, hogy kell kiejteni. Ahasvérusnak egy nap partit tartott a palotában, és gondolom jópár pohár bor legurítása után úgy döntött, eldicsekedik gyönyörű feleségével, Vashtival, a különféle főuraknak. Vashti viszont azt mondta neki, hogy hagyjál már engem az ökörségeiddel, Vérus, részeg vagy, én meg különben sem egy tárgy vagyok, akit csak úgy mutogatni lehet. No, erre Ahasvérus bedühödött, meg mindenki más is, mert akkoriban nem igazán volt szerencsés nőként ellent mondani a férjünknek, Vashti tehát engedetlensége miatt el lett zavarva a palotából. Ahasvérus így aztán új feleség után nézett, így kerül a képbe Mordecháj, meg az ő nevelt lánya/unokahúga Eszter, aki nagyon csinos leányzó. Ezt Ahasvérus is így gondolja, rögtön feleségül is veszi. Esztert, nyilván, nem Mordechájt. Mordecháj azt parancsolja Eszternek, ne mondja el újdonsült férjének, hogy ő zsidó. Akkoriban gondolom még nem tudták, hogy a jó kapcsolatok alapja a bizalom.

Mordecháj időközben megtudja, hogy valakik meg akarják ölni a királyt. Ezt tudatja is vele, jutalmat is kap.

Itt van aztán Hámán, az igazi rosszarc a történetben, aki kitalálja, hogy ő bizony megöli a zsidókat, mert ő egy fasza gyerek, miniszter, Mordecháj meg nem hajlandó meghajolni előtte, szóval ő aztán majd jól elintézi ezt az egész ügyet, érett felnőttek módjára. Mivel Ahasvérus nem tudja, hogy a kedves felesége is zsidó, engedélyt ad Hámánnak a terve végrehajtásához.

Eszter azt javasolja, mindenki imádkozzon és böjtöljön, hátha valami csoda folytán megmenekülnek. Közben ő saját maga lakomát szervez a királynak meg Hámánnak. Ahasvérus, aztán megtudja, hogy tulajdonképpen Mordecháj mentette meg az életét, azt is, hogy Hámán rossz arc, meg végül persze azt is, hogy Eszter zsidó. Mivel sajna az engedélyt már nem lehet visszavonni, azt javasolja, írjanak egy újat. Ennek lényege pedig az, hogy a zsidók ellentámadást indíthatnak Hámán emberei ellen. Mindenki boldogan él tehát, kivéve Hámánt, aki sajnálatos módon felakasztódik.

Ennyi lenne Eszter története, amit magamban csak Vicces Nevek Történetének hívok, mert most komolyan... igaz, a Mordechájjal egészen megbékéltem már, néha el is gondolkozok azon, hogy a leendő fiam macskám majd Mordechai lesz, de aztán megegyezek magammal, hogy inkább maradok a Rhaegar-nál, mert az valahol még pont félúton van a cikis és a különleges között. (Aki tudja, honnan származik a Rhaegar név csokit kap. Tényleg. Kommentekben lehet jelenkezni.*)

A Purim tehát egy igencsak vidám ünnep, én magamban elneveztem Zsidó farsangnak, mert a gyerekek beöltöznek akár valakinek a történetből, akár valami teljesen másnak, móka van, kacagás, meg sütemény. Aminek, ha megszakadok sem fog eszembe jutni a neve, ha valaki nem szeretne tudatlanul élni, a Google jó barát. 

Purim tiszteletére ma a zsinagógában, ahová a kislány jár szombatonként héber-suliba, Purim Fesztivál volt, különféle játékokkal, rengeteg féle jelmezzel, és én azt hittem, ingyen sütivel, de az a rész valahogy elmaradt. Igazából nagyon jó mulatság lett volna, csak én sajnos kisöreggel mászkáltam körbe, és arany szíve még nem igazán érti azt a mondatot, hogy: várd ki a sorod. A rengeteg gyerek pedig hosszú sorokat jelent, így igencsak hamar megunta az egészet, nagyjából fél óra alatt, és haza kellett jönnünk, ahol az iPad már várt minket. (A hihetetlenül hosszú floridai repülőútra felkészülve apuka telepakolta a kisöreg kedvenc meséivel.) Pedig tényleg nagyon mókás játékokat hoztak össze, távirányítós kisautókkal kellett leütni dobozkákat, amikre Hámán képét rajzolták. Akadálypályát hoztak össze. Célbadobást. Szókirakós játékot, vagyis minden olyasmit, amit drága kisöregem egész biztos borzalmasan élvezett volna, ha ő az egyetlen gyerek a teremben, és kedvére játszhat, amerre csak szeretne. 

A Purim összességében egy nagyon mókás ünnep, mindenki szereti, főleg a gyerekek, nyilván a sütemény, meg a jelmez része miatt. A felnőttek meg gondolom azért szeretik, mert egyike azoknak az ünnepeknek, mikor nem kell böjtölniük. 

Szerettem volna sok-sok képet készíteni, de mikor az ember legfőbb kiegészítője egy kisöreg, sajnos ez egy nagyon bonyolult művelet, és inkább fel is adja a próbálkozást egy idő után. Kettő azért még készült, mielőtt megegyeztem volna magammal, hogy hagyom a fenébe a fényképezgetést, inkább koncentrálok arra, nehogy kisöregem kitépje valaki kezéből a kisautó távirányítóját, mikor megunja a várakozást, vagy hirtelen eltűnjön a nagy tömegben.

Plusznak itt van még egy kép a sütikről, amit, időközben megnéztem nektek, hamantash-nak hívnak.

És tudjátok mit, itt van még egy kép, rólam egy kalapban, amit nyilván már a nyaralásra vettem. A kép eredetileg csakis anyu számára készült, ne tessék tehát bántani engem, amiért fura ábrázatom van rajta.

* Anyagi okok miatt az első kettő helyes megfejtő kap csokijutalmat. Hiába na, az embernek gondolnia kell egy nyári ruhatárra, meg egy kisöreg közelgő születésnapjára is.

Lerobbanva. Megint.

Már pont sikeresen kilábaltam az előző betegségből. Nem éreztem semmit a torkomban, az orrom is csak akkor folydogált, mikor a hidegből hirtelen valami dögmeleg helyen találtam magam, és csak annyit tüsszögtem, amennyi egészséges.

Aztán kisöregem megint benyelt valami nyavalyát valamelyik iskolájában, én meg sikeresen elkaptam tőle. A program tehát ismét intenzív ágyban punnyadás, Theraflu, illetve citromos tea iszogatás, szenvedés, alvás, majdnem meghalás.

Mivel az gondolom, senkit nem érdekel hány száz zsebkendőt használtam már el, vagy hány évadnyi Primeval részt néztem meg, lássuk érdekesebb híreinket Bebeföldéről.

Vasárnap ellátogattam A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. Mert megkívántam az ottani kaját, meg megint nem jártam ott már nagyjából egy hónapja, felkészültem, milyen óriási leszidásokat fogok kapni, amiért ilyen sokáig távol maradtam. Ez így is történt, a kajáldás bácsi rögtön azzal fogadott, hogy számolta a heteket, ez a negyedik Bebe-mentes hét volt, kedves tőlem, hogy végre feléjük vonszoltam a popóm. Aztán nem engedte, hogy rántott csirkefalatkákat vegyek magamnak, mondván, van pár új kajájuk, tessék azt kipróbálni. Úgy gondoltam, egy csirkés tortillában talán nincs semmi, amitől ismét csúnya allergiás rohamom támadhatna, szóval azt rendeltem. Innivalót megint ingyen kaptam. 

Gyorsan ledobáltam a cuccaim egy asztalhoz, aztán a pénztárakhoz siettem, mivel fél szemmel láttam, hogy Kelvin éppen ott dolgozik. Vele már január óta nem találkoztam, mikor Kate-tel randevúztunk a múzeumban elkerültük egymást, szóval kiörömködtük magunkat, hogy éljen, éljen, de régóta nem beszéltünk, aztán ő ment vissza dolgozni, én meg láttam, hogy időközben megérkezett az ebédem, szóval visszarohantam az étterembe.

Sosem ettem még zöld tortillát, fogalmam sincs, mi lehet benne, de isteni finom volt. Azt hiszem, ez lesz az új "szokásos" menüm. 

Igazából azért is szerettem volna olyan nagyon ellátogatni a múzeumba, mert mindenképp neki szerettem volna állni az új sztorim írásának, és mi lehetne jobb helyszín egy kémes történet elkezdésének, mint a Kém Múzeum? Ha majd a regényem nagyon híres, én meg még híresebb író leszek, emberek ezrei szeretnének majd a bejárat melletti első asztalnál ülni, mivel egykoron az én nagyon híres popóm is ott foglalt helyet.

Éppen csak kinyitottam a füzetem és kezembe vettem a tollam, mikor Kelvin huppant le a velem szemközti ülésre, és közölte velem, hogy délután háromkor Operation Spy-ra megyek vele, készüljek. Valamint arra is, hogy majd vizsgáztatni fog.

Hihetetlen régen voltam már OpSpy-on, így ezt a hírt nem éppen kitörő örömmel fogadtam, de ingyen túrának ne nézd a fogát alapon, persze, hogy belementem. Nagyjából tizenöt eldumálgatni való percünk volt a játékig, megtudtam, hogy Kelvinnek hamarosan születésnapja lesz, ezzel együtt nyilván bulija is, semmiféle indokkal nem bújhatok ki alóla, mert ha megtenném, majd átteszi az időpontot, és ha az sem jó, akkor ismét. Azt is megtudtam, hogy Chad ismét összejött a barátnőjével.

- Miért, szakítottak? - kérdeztem ennél a pontnál hirtelen Kelvintől. 

- Igen, de mint mondtam, megint összejöttek - válaszolta.

Beszélgettünk aztán a Comic-Conról, Kelvin kisebbfajta dührohamot kapott, mikor megtudta, hogy lezárult a jegyvétel, elmesélte, hogy tavaly az ex-barátnőjével látogatott el, és nagyon nem is élvezte emiatt a dolgot, de szerencsére már túlvan a lányon. Teljesen és totálisan.

Ja, pont úgy, ahogy az én szívesem is teljesen és totálisan normális tempóban ver, valahányszor Chad neve szóba kerül.

Mennyire őrült dolog, hogy azért egy icike-picikét reménykedek benne, hogy Kelvin születésnapi buliján Chad is meg fog jelenni majd? Elvégre haverok. Miért ne hívhatná meg? Én meg talán elbeszélgetnék vele. Teljesen és totálisan csakis azért, mert barátilag érdekel, mi van vele.

Az Operation Spy-on aztán akadt egy kezdő fiúka, Kelvin szerint most vettek fel pár embert, egyikük sem olyan jó, mint én lehetnék, ha egyszer magamra ölteném a fekete Khandar Exports-feliratú Operation Spy egyenruhát, és néha át kellett vennie a vezetést. Szegény, hihetetlenül izgult, ez látszott rajta. A csapat viszont tudta, hogy két profi kém van a csapatban, kettőtől lehet segítséget kérni.

Igen ám, de aztán a lehallgatós, azaz a második feladat után, Kelvin közölte a jónéppel, hogy ha bármi kérdésük lenne a küldetéssel kapcsolatban, vagy segítségre lenne szükségesük a továbbiakban, ahol kissé veszélyessé válnak majd a dolgok, fordulhatnak hozzá, az új sráchoz, illetve hozzám is. Ha nem szegeződött volna rám hirtelen vagy tíz szempár egészen biztos eltátogok Kelvinnek valami olyasmit, hogy ezért még nagyon meg fogom ölni, de sajnos, hirtelen mindenki engem kezdett bámulni, így csupán annyit nyögtem ki a lehető legmagabiztosabb hangomon, hogy:

- Rendben, főnök.

Nem tudom, hogy azért, mert én voltam a legszimpatikusabb, vagy mert nem egyenruhában parádéztam, és ezért kíváncsi lett mindenki, mégis ki a fene lehetek, a lényeg, hogy ügyesen hallgattak Kelvinre, és mindennel engem kezdtek zaklatni. Valamint, mindenki az én csapatomba szeretett volna kerülni, akár biztonsági kamerák kiiktatásáról, akár titkos dokumentumok lemásolásáról volt szó. A finálénál pedig, ahol választani kell, hogy a kormány, vagy a kissé áruló ügynökünk, Nadia, pártjára állunk, az egész csapat, egy nő kivételével az én hátam mögé sorakozott fel.

Három pontot kaptunk végül a küldetésre, eléggé szerencsétlen kis csapat volt, de én, az első sokk után hihetetlenül jót szórakoztam azon, hogy kisfőnöknek lettem kinevezve.

A küldetés után aztán mehettem volna a múzeumba a többiekkel, nyilván, de annyira tömve volt az egész, bennem meg már akkor is bujkálni kezdett valami, hogy megköszöntem Kelvinnek a lehetőséget, de elbúcsúztam tőle is, meg a múzeumtól is, és elindultam a metróállomáshoz. 

Útközben valahogy, szuper mágneses erejével magához vonzott egy Barnes & Noble könyvesbolt, ahol a következő kis apróságra tettem szert:

Sajnos, a fényviszonyoknak, meg az iPod fényképezőgép kis nyomiságának hála nem látszik, milyen szép rikító pink minden felirat, ami a képen inkább pirosasnak látszik. Úgy készülök már erre a San Diego-túrára, mintha legalábbis jövőhéten indulnék, a várost felfedezni pedig nem egy (rosszabb esetben kettő) napom lenne, hanem egy egész hetem. A térképen bejöltem már, merre van a hotelem, a Comic-Con helyszíne, bár utóbbit nem nehéz megtalálni, még ezen a kis képen is látszódik, a picike térképen. (Narancssárga paca a bal sarok tájékán...)

A szombati nap miatt sem szomorkodok, sőt. Azt hiszem, inkább nem is próbálok meg aznapra jegyet szerezni, inkább akkor célzom majd meg Zachary Levi Nerd HQ-ját. Ha esetleg sikerül közös képet készítenem vele az lesz a profilképem életem végéig bármelyik közösségi portálon, de talán még azt is elintéztetem valahogy, hogy a személyigazolványomba az a kép kerüljön.

Ma délután lefoglaltam a repülőjegyeim is, odafelé New Yorkban, visszafelé Atlantában szállok át, a bőröndöm elvesztésére tehát rengeteg alkalom adott. Hurrá.

Megvan a szállás. Repjegy. Comic-Con belépők, minden elő van készítve. Még a vonatjegyeket kell Baltimore-ba lefoglalnom, onnan indul a repülőm, ugyanis, de az már semmiség.

Előtte, persze, még vár rám egy nagyon mókásnak ígérkező floridai út, valamit még ezt a betegséget is túl kell élnem. Megyek, ájulok is be az ágyba, hátha megmaradok.

Jegyeim története

Ma reggel, nyugati parti idő szerint reggel nyolckor, itteni idő szerint délelőtt tizenegykor nyílt meg a Comic-Con jegyvétel. Azok, akik Facebookos pajtijaim, illetve azok, akik elolvasták a címet, már tudhatják röviden, mi a történet vége, és ha esetleg nem érdekli őket a hosszabb és némileg érdekesebb változat, itt most abba is hagyhatják az olvasást.

Délelőtt pont dolgoztam, szóval én miközben már háromnegyed tizenegykor a jegyvétel linkjére tapasztott tekintettel ültem a számítógép előtt, próbáltam lekötni kisöregem mindenféle csuda dologgal, amit esetleg a szobámban találhat, és amik játszásával még véletlenül sem mászkálna a számítógép közelébe. Végül, természetesen az iPodom nyert, mert annál jobb móka nincs, én meg remegő kezekkel, belső szervekkel, hajszálakkal vártam a délelőtt tizenegyet. Az óra nagyon-nagyon lassan 10:59-ről végül 11:00-ra váltott, én kattintottam a linkre, de az... nem működött. Nagyjából három értékes percet pazaroltam el azzal, hogy próbálkoztam a link újra és újra megnyitásával, és csak ezután mentem fel a Comic-Con honlapjára, ahol egy nagy zöld gomb mutatta: erre gyere jegyet venni.

Mentem, és ez a kép fogadott. Kattintásra megnő.

A lényeg, hogy mindenki, aki jegyet szeretett volna vásárolni, ebbe a várószobába került. A rendszer két percenként frissítette önmagát, és mutatta, hogyan kerültél előbbre és előbbre. Mikor a sor elejére kerültél, megkezdhetted a jegyvételt.

Íme a várakozás részletes krónikája:

11:13: 16534 Úgy érzem magam, mint ahogy az apukák érezhetik magukat a szülőszoba ajtaja előtt.

11:14: 15784 I'm so excited, I just can't hide it énekeljük a kisöreggel.

11:19: 14334 Azt írták, ha negyvenezerről indulsz, biztos nem lesz jegyed. Én tizennyolctól indultam, bizakodó vagyok.

11:22: 12884 A szerencsét hozó majmos sapkám, Supernatural-pólóm és szerencsenyakláncom van rajtam. Ó, és szerencsebugyi. Ennyi szerencsével talán még a lottót is megnyerhetném ma.

11:26: All badge categories are currently available for purchase. (Jelenleg az összes jegytipus elérhető.) Még 11334 emberen keresztül tartsatok ki, kérlek!

11:29: 10584 Lassan tízezer alá kerülünk. Ez jó hír. Asszem.

11:30: 9784 Még mindig elérhető az összes kategória. Remélem ebből a kilencezerből páran véletlenül frissítik a rendszert maguktól, vagy a lefagy a gépük és rögtön a sor végére kerülnek.

11:32: 8934 Visszaszívom. Ha rosszat kívánok nekik, a karma majd jól kicseszik velem. Remélem, mindenki, aki előttem áll sorban, megkapja majd a jegyét, úgy, hogy azért jusson nekem is.

11:35: 8034 Four-day badge inventory is running low. (Négynapos jegyek kezdenek elfogyni.) Hát basszus. Nem baj, arról nem írnak semmit, hogy mi van a 4+1 naposokkal.

11:37: A négynapos jegyek elfogytak. Szuper. Ha négyszer egy napot veszek kicsivel többe kerül, de nem baj. 7284.

11:38: 6434 Még mindig van remény

11:41: 5684 Kisöreg megéhezett. Quesadillát kér, ami annyira nem időigényes, de minden perc számít. Felrohantam a hűtőhöz, téptem az ajtaját őrültek módjára, apuka csak annyit kérdezett: mi a számod? Mondtam, hogy hatezer. Azt válaszolta, ne aggódjak, majd ő elkészíti a kaját, menjek a jegyeimhez. Best. Host family. Ever.

11:47: A szombati jegyek kezdenek elfogyni. Mire sorra kerülök, szerintem két napra tudok majd jegyet venni. 3334.

11:49: 2434 Még mindig vannak szombati jegyek.

11:50: 1484 És még mindig vannak szombati jegyek. Tartsatok ki, kérlek!

11:53: 484 A szombati jegyek elfogytak. De a következő körben már lehet sorra kerülök. Arról még nincs hír, hogy a többi nap elfogyóban lenne.

11:57: HÁROM NAP! Csütörtök, péntek, vasárnap... jövök!

Az összes jegy kicsivel délután egy előtt fogyott el, vagyis kevesebb mint két óra alatt. Lesz még egy kör, mikor azokat a jegyeket lehet majd megvenni, amiket visszamondtak, talán akkor majd sikerül beszereznem egy szombatit is. Ha nem, az sem olyan óriási nagy baj. Három nap is bőven elég ebből az őrületből, ahhoz képest, hogy körülbelül egy éve még azt hittem, sosem lesz alkalmam ellátogatni a világ legnagyobb kockatalálkozójára.

*bocsánatkérés helye*

Jól eltűntem, mi? Ha létezne valamiféle blogger-igazolvány, azt hiszem az enyémet már rég visszavonták volna, ezalatt a két hét alatt, amíg nem írtam egy betűt sem ide. Az angol blogomon is február környékén jött egy ehhez hasonló lassab időszak, ott aztán nem is múlt el egészen júliusig, ne aggódjatok, itt azért próbálok majd odafigyelni arra, hogy ne sűrűn forduljanak elő ilyen eltűnések. 

Csak hát tudjátok, az a nagy harci helyzet, hogy mostanában nem történik velem semmi érdekes. Ha igazán izgalmas és érdekes beszámolót szeretnétek látni, kukkantsatok be Vivi blogjára nemrég tért haza Miamiból, sok-sok szép képpel és útileírással szolgál nektek. Bevallom, miközben olvastam sorait, elfogott valamiféle vágy, hogy összepakolok pár nyárinak is nevezhető ruhát a kis bőröndömbe, hagyok egy cetlit a családnak, hogy pár napig ne számítsanak rám, aztán az utolsó pillanatban elcsípek egy gépet Miamiba, feltöltődök napenergiával, aztán hazaugrok, mintha mi sem történt volna. Aztán rájöttem, hogy egy hónap múlva én is célba veszem Florida államot, igaz, egy teljesen más fajta, nyugisabb részét, Sarasota városkát, plusz a pénzem sem kéne ennyire eszetlenül szórni, mikor továbbra is San Diegóra gyűjtögetek. Marad tehát a szorgalmas visszaszámlálás addig a pillanatig, mikor én is leheveredhetek majd az ócenpartjára egy könyvvel a kezemben, és talán öt percig nyugodtan olvashatok is majd, amíg a gyerekeim nagyszüleiket nyúzzák.

Miről írhatnék még? Ó, persze, sütiosztás. Megérkeztek a cserkészlány-sütemények, illetve egészen pontosan még múlt hét pénteken elgurultam értük Dínóval a cserkész főnéni házához, ahol aztán a cserkész főnéni férje nagyon kedvesen be is szórta az összes dobozt az autómba. Ugyan, én mondtam neki, hogy elbírom őket én is, köszönöm, akkor is, ha többször kell fordulnom, de nem engedett cipekedni. Az az átkozott mosolyom, már megint...

Bár persze az is elképzelhető, hogy csak az udvarias fajtából van.

A tegnapi napot tűztük a sütemények szétszórásának a környéken, persze, Murphy-bácsi szokás szerint akcióba lendült, ugyanis sok-sok napnyi gyönyörű, napsütéses idő után, tegnap szinte egész nap szakadt az eső. Szerencsére délutánra pont elállt, bár a csúnya, barátságtalan felhők továbbra sem hagyták el az eget, és az embernek olyankor csak ahhoz van kedve, hogy bekuckolódjon a kényelmes kis ágyacskájába, a laptopjával, meg az ismételten felfedezett Sailor Moon  200 részével. 

Első lépésként kipakoltam az autóból a sütis dobozokat az előszobába.

Majd fogtam a papírt, amire felírtuk, ki mennyi süteményt rendelt, mi a nevük, és egészen pontosan hol laknak az utcában, és annak segítségével szép, helyes kis tornyokba rendeztek a süteményeket, és még kis cetlit is írkáltam rájuk a családok neveivel. Hogy még véletlenül se keveredjen össze semmi.

Összesen nyolc féle sütemény létezik:

Mint látható, mindegyik dobozról kedves, aranyos cserkészlánykák mosolyognak ránk, mintha azt üzennék: hehe, tudjuk milyen finomak ezek a sütemények, tudjuk, hogy nem fogod tudni megállni, hogy csupán egyet egyél belőlük, tudjuk, hogy óriási malac lesz belőled mire végzel az öt dobozzal, amit rendeltél.

A zöld dobozos, a thin mints, a legtöbb ember kedvence, eddig az enyém is, istenien keveredik a csoki és a menta íze egymással, de szoros második helyen áll a savannah smiles, a sárgadobozos, ami a legsunyibb is az összes közül, mert picikék a sütik, és mire feleszmélsz, már magadba tömtél belőlük vagy tizet.

A süteményeknek az összes házban annyira örültek, mintha legalábbis több tízezert nyomtunk volna a markukba ajándék gyanánt, egy bácsi meg sem várta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, már bontani kezdte a dobozát. Megjegyezte, hogy mire a felesége visszaér a kutyasétáltatásból, egy sem fog maradni neki, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy csupán viccelt.

Miután az egész utca megkapta a süteményadagját, hazaszaladtunk a kislánnyal, és Lisa, valamint az én adagommal bedöglöttünk a tévé elé, és megnéztük a 101 kiskutyát. Anyuka és apuka meg aztán nézett nagyokat, miért nem fogy a vacsora egyikünk tányérjáról sem. Azt hiszem, kiérdemelnénk Lisával valamiféle legrosszabb bébiszitter-címet.

Miről írhatnék még... 

Ó, tudom már. Emlékeztek még a kincsvadászatra, amit Misha Collins szervezett és amire bőszen gyűjtögette a csapatunk a különféle elborult fotókat? És amikből eddig azt hiszem egyet sem mutattam meg nektek, szóval ideje lenne pótolnom?

A csapatunk, nyilván, és nagyon sajnálatos módon nem nyerte meg a főnyereményt, nem fogunk Rómában spagettit eszegetni Misha Collinsszal, de valamit azért mégis kapunk, bár lehet ez csak számomra ilyen óriási dolog.

A kincsvadászat célja a rekorddöntés volt, ami sikerült. Hivatalosan mi voltunk a világ legnagyobb kincsvadászata, a 2013-as könyvben valószínűleg benne is leszünk, ha valaki megvenné, szívesen dedikálom majd. Igazából, azt hittem, ennyi az egész, lesz pár sorunk olyan rekordok mellett, mint a legtöbb epres fagylalt elfogyasztása egy nap alatt, vagy a leghosszabb ideig játsszot kviddics-mérkőzés. A világnak ugyan fogalma sem lett volna arról, ki is az a 6000, főleg leányzó, akik részt vettek ebben az őrültségben, ahogy arról sem, hogy én is közéjük tartozok, de azért valamilyen szinten megdobogtatta volna a szívem, ha megpillantom a könyvben a ránk vonatkozó részt.

Aztán kiderült, hogy ennél sokkal többet kapok, egészen pontosan egy hivatalos Guinness-oklevet. Névreszólót. Ami bizonyítja, hogy igen, bizony egyike vagyok azoknak, akik felállították az új világrekordot. 

Régebben úgy képzeltem, ha egyáltalán valamiért kapok is Guinness-oklevelet, az majd azért lesz, mert részt veszek a Domino Day-en. Aztán rájöttem, hogy túlságosan remegnek a kezeim ahhoz, hogy én dominókkal játsszak, és ha kiválasztanának, hogy élő adásban építsek, valószínűleg elájulnék a több millió tévénéző szeme láttára. Így, azt, hogy én valaha is okleveles Guinness-rekorder legyek, kihúztam a képzeletbeli bakancslistámról. Most, hogy ez az álmom aztán mégis valóra válik, kicsit hihetetlen.

Tudom, tudom, túlreagálom dolgot, egy darabka papírról van csupán szó, de ismertek. Igencsak furcsa dolgokért tudok borzalmasan bezsongani.

Most például, alig két perce megtudtam, mikor is lesz pontosan a Comic-Con jegyregisztráció. Nem mondom meg, bár tudom, közületek senki nem fog gyorsan 5000 jegyet foglalni, hogy én véletlenül se tudjak, de jobb félni, mint megijedni. Majd jelentkezem az ezzel kapcsolatos hírekkel, akkor is ha jók, akkor is, ha rosszak. Azt hiszem, most egy pár napig nem fogok tudni aludni éjszaka.

Akkor most...?

Az előző részek tartalmából: Bebe beleásta magát az amerikai egyetemi továbbtanulás rejtelmeibe. Bebe vért izzadva felkészült, majd letette az SAT-vizsgát. Ami egész jól sikerület Bebének. Főhősünk végül úgy döntött, az egészet a kukába dobja, és inkább másfelé kacsintgat. Hogy miért? A reklám után kiderül.

Valamelyik éjszaka, fogalmam sincs, mikor, a SAT-eredményes nagy para közepette, érkezett anyutól egy Facebook-üzenet, hogy valami régi újságban olvasott arról, mennyire drága a Georgetown Egyetem, és nem lenne-e lehetőség arra, hogy utolsó pillanatban felvételizhessek valahová, ami ennyire azért nem drága. Akkor morogtam magamban egy sort. Drága anyukám, én eddig is tudtam, milyen drága az egyetem, meg úgy egyébként az egész amerikai felsőoktatás, nektek is mondtam, majd talán kapok támogatást és diákhitelt, és ha szerencsés vagyok, tudok majd Amerikában egyetemre járni. Jó éjszakát.

Másnap reggel aztán gondolkodni kezdtem. És gondolkodtam, és gondolkodtam, és még többet gondolkodtam. 

Majd végül arra jutottam, hogy én ezt nem tudom megtenni anyuékkal, vagy éppen saját magammal. Ha kapnék is valamiféle támogatást, vagy hitelt, vagy ki tudja mit, akkor sem az egész tandíjra. Vagy ha mégis, akkor még mindig ott van a kollégium, a kaja, meg még ki tudja mi. Igen, dolgozhatnék a suli mellett, de a vízummal nem lehet túl sokat dolgozni, szóval nagyon nehezen jönne az egész. Mire vége lenne a pár évnek, jópárezer dolláros adósságba vágnám magam, amit aztán életem végéig fizethetnék. 

Tökim is, ha minden igaz, jövőre egyetemre megy, fizetni az otthoni drága iskolát, meg az itteni mocskosul drága iskolát... akárcsak egy kis részét is... képtelenség. A legtöbb szülő már akkor elkezdi gyűjtögetni a pénzt a gyereke felsőoktatására Amerikában, mikor az a gyerek még csupán egy kisbaba. 

A legtöbb magánegyetem a Georgetownhoz hasonlóan drága. Az államiak annyira nem, de ők nem igazán osztogatják a pénzüket, ha nemzetközi diákokról van szó, ami érthető, mégiscsak állami egyetemek, nyilván az amerikai tanulókra koncentrálnak.

Hogy mennyi stressztől és felesleges munkától kíméltem volna meg magam, ha erre korábban is gondolok? Soktól. Én is tudom. Néha, mikor valamit nagyon-nagyon szeretnék, képes vagyok hosszabb megfontolás nélkül belecsapni a dolgokba. Mikor egy kézzel kötött majmos sapka rendeléséről van szó, a kidolgozott terv nélküli cselekedet akár még jónak is nevezhető. Ha a továbbtanulásról Amerikában, nos, annyira már nem.

Ezért hátráltam meg.

Szerencsére, azért még vannak helyek, ahol olcsóbban lehet tanulni, angolul beszélnek és esetleg még a vízummal sem kell szerencsétlenkedni. A juharszirup, a jégkorong, az óriási tavak és Robin Sparkles hazája.

Egy hely, ahol szinte minden mondatod után kötelező az "eh?" kérdőszócska. Ahol te kérsz elnézést, ha valaki belédsétál. Ahol néha óriási jávorszarvasok bénítják meg a közlekedést a hegyi utakon. Ahol pár évnyi ott tartózkodás után alapszintű franciatudásra is szert teszel.

Kanada.

Eddig öt olyan egyetemet találtam, ahol tárt karokkal várják a nemzetközi diákokat, elfogadják az IELTS-vizsgát is, és ami a legjobb, hogy a magyarországi érettségit is, ahol a hármas átlag a minimum. Tudtam én, hogy egyszer még nem fogok amiatt szomorkodni, hogy a magyar és a történelem érettségim is éppencsak ötös lett, mert íme egy ország, ahol a százalék senkit sem érdekel.

Jó, nyilván a tanulás itt sem olcsó. Lassan, kezdem azt hinni, hogy a világon tulajdonképpen a magyar egyetemek a legolcsóbbak, még akkor is, ha otthoni viszonylatban, otthoni fizetésekhez meg mindenféléhez képest, hihetetlenül drágák. De kétmillió forint még mindig nem kilenc, Kanadában, mivel a tanuláshoz nem kell vízum, fél évnyi ott tartózkodás után bármilyen munkát elvállalhatok, szóval, ha napi nyolc órán keresztül szeretnék kávét főzni egy Starbucksban, akár azt is megtehetem. Kétmillió forint fizethető, ahogy apu is fogalmazott. 

Kanada tehát jó hely, olyan, mint Amerika, csak némivel hidegebb. Ami talán kicsit gond lehet egy olyan embernek mint én, aki napenergiával működik, de mindent meg lehet szokni.

És ami a legjobb, a kanadai egyetemekre való jelentkezés, mármint a mostani szeptemberi szakokra is, egészen júniusig tart, szóval még rengeteg időm van, nem késtem le semmiről.

Azért remélem, ez a terv már végleges marad. Egyelőre az elhatározás megvan, azt hiszem a szülői támogatás is, innentől már csak az öt egyetem közül legalább egynek kéne úgy döntenie, hogy kellek neki.