Mozgalmas első vakációs hét

Hihetetlen, hogy a hét eleje óta most van először időm, kedvem, lelki erőm, energiám, meg minden ilyesmim ahhoz, hogy írjak ide valamit. Szerdától kezdve már este tízkor ágyban voltam mindennap, és mielőtt az agyam súghatott volna bármi olyasmit, hogy gondolj vissza életed eddigi összes kínos élményére vagy nem gondolod, hogy pisilned kell vagy most jó sokáig merengjünk el azon, miért fogunk egyedül meghalni, ezzel ébren tartva még pár óráig, már békésen aludtam is, és fel sem keltem, egészen az ébresztőóra berregéséig.

Hogy miért?

Íme:

Szerdán, az első olyan vakációs napon, amikor egyik gyerekem sem ment már iskolába, Lisa kitalálta, hogy elviszi őket strandolni. Mivel hétfőn és kedden nem beszéltünk egymással, fene tudja miért, kivételesen tényleg halvány lila fogalmam sem volt róla, mi rosszat csinálhattam, amiért megérdemlem a silent treatment-et, én úgy gondoltam, ebből a buliból majd kimaradok. Aztán nem ez történt, szerdán Lisa megint kedves meg mosolygós volt, rögtön kérdezte, nem lenne-e kedvem nekem is velük tartani. Bár gondolom nyilván azért is történt ez, mert időközben elgondolkozott azon, mekkora munkával jár két gyereket felügyelni egy emberekkel teli strandon, főleg akkor, ha az egyik ezek közül a kisöreg, aki egy szuperrakéta sebességével képes egyik helyről a másikra teremtődni.

A strand, ahová mentünk egy egészen icike-picike víziparknak is beillett, mármint volt gyerekmedence, mindenféle játékkal, meg pár csúszda, és szép műpálmafák adtak árnyékot egy kisebb szigetecskén. Csatlakozott hozzánk Lisa nővére is, két újabb gyerekekkel, akikre ő vigyáz, az egyikük nagyjából kisöreg korabeli, a másikuk pedig egy ennivaló, óriási husis lábakkal megáldott kisbaba. 

Fogalmam sincs, honnan gyűjtik a gyerekek az energiáikat, de az biztos, hogy estére Lisával már mindketten alig bírtunk állni a lábunkon, én ténylegesen elaludtam a kisöreg mellett, mikor bekucorodtam mellé a lefekvésnél, hogy segítsek neki aludni, ő pedig vidáman ugrált mellettem, masszírozta a hátam, vagy éppen játszott Transformers-est, ahol a kezei és lábai helyettesítették a robotokat. 

Csütörtökön elvileg az egyik ugrálós helyre mentünk volna, oda, ahol a kisöreg születésnapi buliját is tartottuk pár hónapja, de kiderült, hogy pont csütörtökön vannak zárva, így gyorsan szükségünk volt egy B-tervre. Szerencsére, Lisa tesójának volt pár kuponja egy bowling-pályára, ami két ingyen menetre jogosította fel a büszke tulajdonost, csupán a cipőkért kellett fizetni. Eredetileg úgy terveztük, minden gyerek kap magának egy pályát, mert akkor biztos nem lesz veszekedés, sértődés, harcolás azért, hogy ki menjen először, de valószínűleg minden hely, ahol szórakozni lehet, csukva volt aznap, ugyanis szinte az összes pályán játszott valaki, így nekünk csak egy jutott, és előzetes félelmeink valóra váltak, tényleg elkezdett veszekedni, sírni, rugdosni az összes gyerek. Eleinte úgy terveztük, a cipőbérlésből maradt pénzből veszünk majd nekik fagyit, vagy ilyesmit, de tudtuk, hosszú napnak nézünk elébe, és mint az Év Bébiszittere díj várományosai inkább meghívtuk magunkat ebédelni, miközben a gyerekeket próbáltuk távol tartani egymástól, vagy éppen a többi játékostól. Közben a foci EB Olaszország-Horvátország meccsét néztük a bárpult felett lógó tévékben, és magyaráztam a lányoknak, hol is találhatóak ezek az országok, és mit kell tudni róluk. Valami nagyon izgalmasat mondhattam, mert mindketten fellelkesültek, hogy jajj, mennyire nagyon fantasztikus helyek lehetnek.

Bowlingozás után célba vettük azt a házat, ahol Lisa nővére bébiszittel, átvedlettünk fürdőruhába, majd irány A Klub, ahol mindenféle izgalmas dolgot lehet csinálni, például könyvklubba, meg fitneszórára járni, és történetesen medencéjük is van. 

Lisával aznap mostunk hajat, és vasaltuk ki szépen, szóval mi a medence partjáról vizimentősködtünk, miközben a napszemüvegeink mögül feltűnésmentesen legeltettük az igazi vizimentőkön a szemeinket. Mikor éppen nem veszekszünk, vagy sértődünk meg egymásra valami miatt, hihetetlen mennyire jóban vagyunk, és tudunk beszélgetni, vagy éppen vihorászni valamin.

Mikor a gyerekek már kiúszkálták magukat, visszamentünk a házhoz, ahol a gyerekek a High School Musival harmadik részét nézték, mi, felnőttek pedig próbáltunk nem elaludni a kanapén. 

A csütörtöki naphoz tartozik még az eseménytelen szemetes-kivitelem is, ami majdnem eseménydúsra sikeredett. Éppen végeztem a nagy kukák kivitelével, már csak a picike, újrahasznosítós dobozt kellett volna kitennem az út mellé, mikor megpillantottam bekanyarodni az utcára A Kocsit. Az Ifjabb Madár Mobilt. Igaz, láttam már a család többi tagját is vezetni az autót, de gondoltam, oké, ez az esélyem arra, hogy végre, végre valahára köszönhessek egyáltalán neki. Az összes erőm összegyűjtve hátrarohantam a kukákhoz, felkaroltam a kék dobozt, és sokkal lassabban, és amennyire egy kukával lehet, nőiesen elkezdtem vele vonulni. Időközben a kocsi már annyira közel ért, hogy láttam, tényleg az Ifjabb Madár ül benne. Sajnos, mire én a szépen egymás mellé állított kukáinkhoz értem, Ifjabb Madár még éppen csak leállított a motort. Nem baj, gondoltam, majd kipattan a kocsiból, én meg még pont itt leszek, mintha azon gondolkoznék, mi legyen a következő lépésem az összes kuka kivitele után, vagy ilyesmi. Ifjabb Madár kiszállt a kocsiból, és úgy, hogy még véletlenül se nézzen felém a csomagtartóhoz sétált, ahol aztán nekiállt matatni valamit. Én lustán az egyik, nagy, szürke kukára támaszkodtam egyik karommal, de körülbelül fél másodperc múlva rájöttem, hogy ez nem laza, hanem inkább kínos, és visszaindultam a ház felé. Pontosan abban a pillanatban tűntem el a ház fala mögött, mikor Ifjabb Madár lecsapta a csomagtartó tetejét és megindult a saját házuk felé. Amint biztos voltam benne, hogy sem ő, senki sem lát, szépen elszavaltam az összes szitokszót, amit ismerek, majd előadtam Lisának és a kisasszonynak is a történetet, és az este folyamán párszor még belevertem a fejem is bármibe, ami éppen kéznél volt. Főleg, mikor utólag eszembe jutott, hogy az iPodom végig a nadrágom zsebében volt, szóval simán matathattam volna azon valamit, amíg Ifjabb Madár feje elő nem bukkan a csomagtartójából.

Pénteken már tényleg megcéloztuk az ugrálós helyet, igaz, sajnos Lisával nem vehettünk részt a mókában, mert túl sok felnőtt nézett volna ránk túl fura tekintettel, de a gyerekek jól érezték magukat. A kisöreg legalábbis biztosan, a kisasszony nagyjából két percenként jött hozzánk könnyes szemekkel, hogy valaki meglökte, elé állt a sorban, a kelletténél tovább nézett rá, meg minden ilyesmi. Szerintem már csak simán fáradt volt ő is. Mikor már mindkét gyerek inkább az ölünkben szeretett volna kucorogni, mint ugrálni, elhatároztuk, hogy célba vesszük a Cabin John parkot, ahol van egy szép nagy játszótér, az erdő szívében, a gyerekek kirohangálhatják, és lehetőleg jól le is fáraszthatják magukat.

A terv persze nem sikerült, a gyerekek még mindig élénkek voltak, igaz, a kisasszony este tíz körül már elbóbiskolt a film előtt, amit a tévében nézett, és jött hozzám, hogy menjek fel vele a szobájába, takargassam be, és kicsit aludjak vele. Kisöreget akkor anyuka még kergette fel-alá a házban. Én, miután visszamásztam szobámba a kissaszonytól, gyorsan be is bújtam a saját ágyamba, megnéztem kettő Arrested Development részt, bár a másodikat már igencsak félálomban, aztán nagyjából tizenegy órát aludtam. 

Jövő héttől mindkét gyerek táborban lesz napközben, szóval némivel, vagyis oké, sokkal nyugalmasabban fognak telni a napok. Némiképp unalmasabban is, persze, de jelenleg négy könyv vár arra, hogy kiolvassam, aggodalomra semmi ok.

Kilenc

Ma vagyok kilenc hónapja Amerikában. Juhú. A bejegyzésnek ehhez igazából nem sok köze lesz, de semmi más nem jutott eszembe. Hogy megünnepeljem eme csodásan kerek számot, meghívtam magam vacsorázni a Panda Express-be. Ahol nem, nem panda húst lehet enni.

Az elmúlt pár napban mindössze két dátum járt egyfolytában a fejemben:

június 20. és július 10.

Előbbi a hosszabbításos papírok beküldésének határideje, utóbbi pedig a vakációs hetem kezdete. Előbbinek már a gondolatától is kivert a víz, éjszaka alig bírtam aludni, ha csak rá gondoltam, az egész már-már kísértetiesen kezdett hasonlítani a pár évvel ezelőtti jogi terminológia vizsga előtti állapotokra kezdett hasonlítani. Hogy miért? Mert továbbra sem tudtam, mi a helyzet  a családdal, meg a hosszabbítással. Csütörtök este aztán, miközben nagyban pakolásztunk a pénteki születésnapi zsúr előtt, anyuka hirtelen elkiáltotta magát:

- Június 20! Úristen, mindjárt június huszadika van!

Én meg nagyokat pislogtam rá, főleg azért, mert azt hittem, a hosszabbításról szóló papírjaim (ha ugyanannál a családnál maradok nekik kell foglalkozniuk a kitöltésükkel, amiket nekem küldött az ügynökség mehetnek tüzelőnek), valamelyik levélkupac alján tengődik pár katalógussal meg fűnyírás-hírdetéssel együtt. Aztán nem is ez történt. A papírok már ki vannak töltve, csupán nekem kellett elrohannom a főnénihez, és odaadnom neki a bizonyítékokat, hogy letanultam a 72 órámat. Emiatt is féltem rendesen, főleg azért, mert ha összeadjuk a spanyolóráim meg a mostani írói kurzust, hát... igencsak messze vagyok attól a bűvös hetvenkettestől. Én meg azt hittem, hogy a néninek CIA-s méreteket öltő feljegyzései vannak minden egyes választható kurzusról, az összes óra anyagáról, házi feladatokról, minden ilyesmiről, és mikor ellátogatok hozzá a papírjaimmal, majd leültet egy székbe, elővesz valami ostort, és alaposan kikérdez az órák történéseiről. Ehhez képest, a beszélgetésünk ma délelőtt valahogy így nézett ki, miután kezébe nyomtam a borítékokat:

- Tíz hét? - kérdezte, kezében a spanyol órát igazoló papirommal. - Az hány óra?

- Nem tudom - vontam vállat. - Huszon... - kérdő tekintettel nézett rám. - Mármint harminc. Valamennyi.

- Harminchat?

- Annyi - bólintottam.

- Remek, holnap elküldöm a központi irodába.

És már végeztünk is. Talán öt percet sem vett igénybe az egész beszélgetés, udvarias társalgással együtt.

Azt meg, hogy július tizedike miért is jár a fejemben olyan sokat, szerintem senkinek nem kell magyaráznom. Tegnaphoz egy hónapra utazok, mához egy hónapra pedig már azt tervezgetem majd, mit fogok másnap, a Comic-Con első napjára felvenni. Mióta kiderült, hogy a Supernatural panel vasárnap lesz, amikorra van jegyem még sokkal inkább izgatott vagyok. Mert ha nem is találkozok Mishával, vagy Jensennel és Jareddel, de látni fogom őket, élőben, saját szemeimmel. Csak azért nem ugrálok fel-alá egész nap, mert felnőtt emberek nem csinálnak ilyesmit.

Ma amúgy borzalmasan sokat gondoltam talán meleg-Ericre. A papíron, amit kaptam, rajta van a teljes neve, szóval ha esetleg bátrabb lennék, megkereshetném Facebookon, vagy valahol, és írhatnék neki, hogy akár egy ligában játszunk, akár nem, ő az életem szerelme, és jó lenne, ha ezt elfogadná. Miközben a dugóban araszolgattam ma délután, egymás után újra meg újra lejátszottam magamban beszélgetésünk minden egyes mozzanatát, meg azt, hogy pontosan melyik sátornál álldogált. Emberi jogok. És azt mondta, minden, ami a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos az emberi jogokhoz tartozik, épp azért volt ő is ott. Szóval, egy icike-picikét talán nagyobb rá az esély, hogy a lányokat szereti. Aztán, miközben ezen gondolkoztam elsuhant mellettem egy autó, annak a szervezetnek a matricájával, ahol Eric is önkénteskedik, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez egy jel. A jele annak, hogy meg kell keresnem, ha kell, akár úgy, hogy én is jelentkezek önkéntesnek (hé, azt szabad, csak dolgozni nem). Miután letelt az a megközelítőleg egy perc, rájöttem, hogy ehhez sosem leszek elég tökös, keserűen nevette megyet, és inkább tovább szórakoztattam a hozzám hasonlóan dugóban állókat egy Coldplay-szerenáddal.

Hétfő van. Video time! Szokásos helyeken, meg itt megtekinthető. (Előre szólok, halvány lila gőzöm sincs arról, mit mondok nagyjából a 37. másodperctől a negyvenedikig. Valamit a bejegyzésről, meg képekről. Elnézést mindenkitől, ezért.)

Happy pride!

Jajj, mennyi mindenről szerettem volna írni a hétvége folyamán. Kezdve például  kisasszony születésnapi ittalvós bulijával, folytatva a tegnapi szorgalmasan dolgozós nappal, amit ismét a Barnes & Noble-ban töltöttünk, de én nem vettem magamnak semmit, és erre nagyon büszke vagyok. Tegnap este aztán túlságosan hullafáradt voltam ahhoz, hogy mindezt bepötyögjem, ráadásul valahogy élvezhetően is tálaljam, de gondoltam sebaj, majd ma bepótoljuk ezt. Ma aztán mikor délelőtt tizenegykor kinyílt a szemem, az volt az első gondolatom, hogy ki kell szabadulnom a házból, mielőtt megtalálnának a gyerekek. Igen, tudom, nem túl kedves gondolatok ezek, de ti sem éreznétek másképp, ha két napot szinte folyamatosn velük töltöttetek volna. Fogalmam sem volt róla, merre is szeretnék menni, annyi ötletem volt, hogy D.C.-be, azon belül meg majd amerre visz a lábam. 

Mikor kiléptem az ajtón és megéreztem, hogy nagyjából harmincöt fok lehet odakint, már azt is tudtam, hogy lehetőleg valami légkondícionált helyet veszek majd célba.

Miközben metróztam, aztán kitaláltam, hogy beugrok az egyetlen vasárnap is nyitva tartó könyvtárba, kiveszek valami könyvet, leülök a fűbe, valahol a Kapitólium és a Monument között, lehetőleg valami árnyékos helyre, hogy ne csúnyán, ujjatlan pólóban barnuljak le, és pihengetek kicsit. Vagyis a félig kész tervem  légkondis helyiségeket illetően rögtön ugrott is.

Találtam magamnak két könyvet, aztán elkezdtem sétálni a Mall felé. Lehetőleg úgy, hogy csakis árnyékos helyen maradjak, mert a gatyarohasztó meleg és a megközelítőleg kilencven százalékos páratartalom kombó csakis akkor kellemes, ha az ember egy medence, vagy egy óceán partján időzik éppen.

Félúton a könyvtár és a Mall között megláttam aztán, hogy valami buli miatt lezárták az utca igencsak nagy részét. Én meg gondoltam, teszek egy kis kitérőt, és megnézem mi folyik arrafelé, hátha némileg feldobhatom a napom. Furcsa, de az első gondolatom az volt, hogy talán valamiféle melegfelvonulás lehet. Nem tudom, honnan jött az ötlet.

Szép lassan aztán elérkeztem a rendezvény bejáratához, ahol egy óriási felirat hírdette, hogy:

Az én szám pedig óriási vigyorra húzodott. Jó dolog, mikor rájövünk, hogy a megérzéseink nem hagynak cserben minket.

Így aztán egy kellemes, múzeumjárással, vagy fűben fekvéssel és olvasással töltött délután helyett kikötöttem egy melegfelvonuláson. A következő bejegyzés egy szép mese arról, mit csináltam, miket láttam, és hogyan estem szerelembe egy sráccal, aki nagy valószínűséggel meleg, mert önkéntesként dolgozott egy izé... melegfelvonuláson.

(Figyelem! A következő sorok egyes emberek számára olyan információkat, véleményeket tartalmaznak, amik esetleg zavaróak lehetnek. Szóval, ha esetleg különféle vallási, vagy személyes, vagy akármilyen okokból úgy gondolod, hogy a melegek a terrorizmus, a globális felmelegés és az emelkedő tejárak okozói, hagyd abba az olvasást. Komolyan. Nincs harag, találkozunk a legközelebbi bejegyzésnél. Köszönöm.)

Sosem jártam még hasonló rendezvényen. Talán azért, mert nem vagyok homoszexuális. Meg azért is, mert nem igazán jártam még olyan helyen, ahol ilyesmi dolgokat szerveztek volna. Valahogy mégis úgy gondoltam, hála a magyarországi helyzetnek, hogy az összes melegfelvonulás, parádé vagy bármiféle ünnep része egy anti-meleg csoport. Legyen szó valamiféle templomi gyülekezetről, vagy sima homofób emberekről. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor egyrészt semmi ilyesmivel nem találkoztam a környéken, ráadásul az első standok, amikkel szembesétáltam, nem mások, mint különféle egyházi szervezetek standjai voltak. Katolikus, baptisták, zsidók, mindegyikük osztogatott Isten szeret téged vagy Szeretem a zsidó fiúkat/lányokat meg Mindannyian Isten teremtményei vagyunk feliratú kitűzőket, matricákat, hasonlókat. Én mindig nagyon szívesen elfogadtam őket, bár azért mikor a zsidó-sátornál készültek a kezembe nyomni egy Szeretem a zsidó lányokat feliratú matricát, azért mondtam, hogy inkább olyat kérnék, ami fiúkra vonatkozik.

Minden sátornál gyűjtöttem magamnak valami kis apróságot, közben pedig tátottam nagyra szám, bár azért annyira nem feltűnően. Senkit nem láttam egy szál semmiben rohangálni, de még csupa bőrszerkóban sem. Senki nem rángatta maga mögött pórázon a párját, és természetesen senki sem rohangált óriási injekciós tűkkel a kezében, amikben szupertitkos szérum lötyögött, csak azért, hogy az arra járó hetero embereket gonosz módon meleggé varázsolják.

Mikor már kellőképpen sok matricát viseltem arra vonatkozóan mit támogatok, mit nem, és mennyire faszagyerek vagyok, megállított egy fiú, mappával a kezében, hogy lenne-e pár percem. Mivel lehetséges melegség ide vagy oda, hihetetlenül aranyos volt, azt mondtam, hogy naná, ha kell neki szentelem életem összes hátralévő percét. Kellemesen elcseverésztünk, többek között például arról, hogy Magyarországon még csak esély sincs egy ehhez hasonló, békés meleg-rendezvényre, mert túl sok az idióta ember. A beszélgetésünk közben én végig totál rákvörös voltam, bár szerencsémre ezt akár a melegre is lehetett fogni, nem csak arra, hogy kis híján összeestem, valahányszor Eric, mert így hívták, rám mosolygott. Legszívesebben megragadtam volna a vállát, és elkezdtem volna hadarni, hogy kérlek, mondd, hogy nem vagy meleg, mondd, hogy te is ugyanúgy belém szerettél, mikor megpillantottál, mint én beléd. Mondd, hogy velem akarsz megöregedni, hogy együtt az emberi jogokért harcoljunk, és tökéletes gyerekeink legyenek, akik szintén az emberi jogokért harcolnak majd, és éljünk boldogan egy helyes kis házikóban, ahol a kertben saját zöldéseket termesztünk, és hibrid autóval járunk mindenfelé. Még azt is megkérdezte, Magyarországról, egész pontosan honnan származok, bár mikor reményeim szerint huncut mosollyal megkérdeztem tőle, ismeri-e egyáltalán Magyarországot, bevallotta, hogy nem, de akkor is érdekli. Beszélgettünk kicsit arról, mit is csinálok itt éppen, meg minden ilyesmi.

Aztán elbúcsúztunk egymástól, és tovább botorkáltam, továbbra is az álomvilágomban járva. 

Ami feltűnő volt, hogy rengeteg nagy, meg híres cég is kivonult. A Wells Fargo, vagy a Capital One bank, vagy éppen az Amtrak. Magyarországon ezt megint csak nem tudnám elképzelni. Sok helyen például különféle állásokra is lehetett jelentkezni, például az FBI vagy a... felkészültetek... CIA sátránál. Utóbbihoz rögtön odaverekedtem magam, de kábé meg sem tudtam szólalni, csupán szépen mosolyogtam az előttem álló leszbikus kémnénikre, és elfogadtam a mágnest, meg mobiltelefon kütyüt, amit a kezembe nyomtak.

Még egy csupa melegekből álló rendőrcsapat is kivonult:

Nem tudnám megmondani miért, de fantasztikus volt az egész rendezvény hangulata. Hangosan szólt a zene, az emberek énekeltek, egyfolytában "Happy pride!"-ot kiabáltak oda egymásnak, és úgy viselkedtek mintha mindenki egy óriási család tagja lenne.

Ráadásul talán életemben először kívántam, bárcsak fiú lehetnék, nem csak talán meleg-Eric miatt, hanem az összes többi, egészen tutibiztosan meleg fiú miatt is. Úgy értem, hú, mamám egyikük másikuk mennyire nagyon dögös volt. Ráadásul a nagy meleg miatt igencsak sokan megszabadultak a pólóiktól is, ami még tökéletesebbé tette az egészet.

Valamikor délután négy óra körül gondoltam úgy, hogy eleget mászkáltam már a melegben, elég ingyen cuccot gyűjtöttem be (például egy egész életre elegendő óvszeradagot), és ideje lenne hazametróznom, de szinte az egész hazafelé tartó utat végigvigyorogtam. Sosem fogok többet találkozni azzal a pár fantasztikus emberrel, akiket itt láttam (az utolsó képen mosolygó, ingyen öleléseket osztogató nénivel, többek között), de hihetetlenül feldobták a napom. Sőt, azt hiszem, ez a délután egyike lesz azoknak, amikre még sokáig emlékezni fogok.

Végezetül pedig itt egy videó. Egy fekete papról, amint egy melegparádén karaoke-zik. Ráadásul fantasztikusan.

Ne engedj Bebét könyvesboltba!

Mi is történt velem a hétvégén?

Nyilván semmi érdekes, ha nem jut eszembe semmi. Vasárnap például intenzíven döglöttem a szabadban és olvastam a könyvtári könyveim, miközben a szomszédban vígan kalapáló... kopácsoló... fene tudja mit csináló Ifjabb Madarat hallgattam. Tudom, hogy ő volt, és nem az Idősebb Madár, mert néha hallottam beszélgetni Madárnéval. Mivel elég meleg volt vasárnap, ő meg valamin nagyon ügyködött, valószínűleg nem túl rétegesen volt felöltözve. Mármint, az Ifjabb Madár. Nem az anyja. 

Néha sajnálom, hogy egy igencsak magas fakerítés, meg pár nagyra nőtt bokor is elválasztja az udvarjainkat egymástól.

Szombaton sem történt semmi érdekes, mert dolgoztam. Bár a jobbik munkanapok közé tartozott a szombati, mert nem engedtem sem magamnak, sem a gyerekeknek, hogy a házban punnyadjunk. A pénteki vihar után, még nem igazán volt medencézésre alkalmas idő, szóval gondoltam vegyük célba a belvárost. Szépen megebédelünk, aztán, ha mindenki jógyerek, vehetünk fánkokat is. Vagy fagyit. Vagy bármi ilyesmit. Mindenki jól érzi magát, és gyorsan eltelik két óra. Tökéletes.

Arra nem gondoltam, hogy mint már említettem egy korábbi bejegyzésben, mióta bezárt a két parkoló közül az egyik, képtelenség szombaton, főleg ebédidőben, parkolóhelyet találni a városban. Talán még egy Loki-képes Dr. Pepper dobozt is könnyebb lenne találni a boltban. A parkolóház, a kijelzője szerint, FULL volt, de én gondoltam, nem fogom ilyen könnyen feladni, már csak azért sem, mert amennyiben egy parkolóórában még nem járt le az idő, de a helyen nem áll senki, azt is foglaltnak veszi a szerkezet. Igaz, hogy a legfelső, azaz ötödik emeletre kellett mennem, mire találtam egyetlen egy helyet, de még hét percnyi pénz volt az automatában, így még jól is jártam. 

A kisasszonnyal itthon már megbeszéltük, hogy a Five Guysba ülünk be, mert ő imádja a grilled cheese-üket, én a baconös sajtburgereiket (extra ketchuppal, mustárral és uborkával), a kisöreg meg boldog, amíg kap kólát, és játszhat az iPodomon. 

Mint láthatni,  a hamburgereik inkább a ronda, de úristen, mi ez a mennyei íz a számban, ezt a hamburgert angyalok kezei készítették- kategóriába tartoznak. Sajnos, egy leheletnyivel drágább is, mint a Meki, vagy Burger King, vagy bármi más hamburgezősdi, és olyannyira zsírban tocsognak a kajáik, hogy egészen szombatig mindig megfeküdte a hasam a hamburgerük. Nem tudom, örüljek-e, amiért már hozzászokott a pocakom ezekhez a kajákhoz is.

Miután mindenki bepuszilta az ebédjét, célba vettük volna a Donkin Donuts-ot, de útközben belénk sétált a Barnes & Noble, és muszáj volt bemennünk. Nem én szerettem volna, főleg a gyerekek. Mondjak nemet két csillogó szempárnak, amiért a világ legcsodálatosabb, legfantasztikusabb építményébe szeretnének betérni, hogy engedelmeskedjenek a könyvek hívó szavának? Nyilván nem fogok.

Sajnos, ezt a tettem szinte már rögtön meg is bántam, mikor rögtön a kezembe ugrott egy Avengers-műanyagpohár. Nem, nem sima műanyagpohár. Olyan, amit a gyorsétteremes papírpoharak mintájára terveztek, rengetegfélét lehet kapni, és elvileg véded vele a környezeted, bár fogalmam sincs hogyan, hiszen az étteremben nem fogom a pultosok orra alá nyomni, és abba kérni a kólám, otthon, vagy a kocsiban meg sosem szoktam papírpohárból inni. Szerintem senki nem csinálja ezt. Mindegy, menő és kész.

Gyorsan le is rohantunk a gyerekrészlegre, ahol kisöreg megtalálta a vonatokat, a kisasszony meg gyorsan kiválasztott egy könyvet, amit szeretne a születésnapjára. Aztán meggondolta magát. Aztán megint meggondolta magát. És ismét. Meg aztán megint. Ha nem lenne tökéletesen jó a memóriám, azt hiszem, óriási bajban lennék, mikor az ajándékait veszem majd, pár nap múlva, annyiszor változtatott a döntésén.

Én azt hittem, a gyerekrészlegen biztonságban leszek. Nem tud meghatni sem Dora, sem a cuki kutyás könyvek, de akármilyen hihetetlen még a foglalkoztatókönyvek sem. Ennyire azért nem vagyok éretlen. Aztán megláttam A Polcot, a számat pedig elhagyta egy egészen halk, gyerekfülek számára hallhatatlan:

- Fuuuuuuuuuck.

Ugyanis, 13 éven felülieknek besorolás ide, vagy oda, rengeteg Avengers-gyerekkönyvet lehet kapni. Képeskönyveket a film képeivel. Szuperhősös történeteket, csúnyára rajzolt Lokival, amik mindig rádöbbentenek, hogy Tom Hiddleston nélkül valószínűleg nem lennék Loki-rajongó. És matricáskönyvet.

Próbáltam meggyőzni magam, olyan észérvekkel, hogy idén ünneplem a huszadik születésnapom második évfordulóját, felnőtt ember vagyok, teljességel elfogadhatatlan, hogy én abból a boltból egy Avengers-matricásalbummal távozzak. Aztán egy hang megszólalt a fejemben:

- Comic-Con. Képzeld mennyire menő leszel egy Avengers-matricákkal borított laptoppal.

Így megvettem a könyvet. Nagyon remélem, hogy a csinos, új külsőbe öltöztett laptopom majd sok új barátot fog szerezni nekem a kockák találkozóján.

A könyvesbolt után, természetesen még fánkozni is elugrottunk, bár ott semmi érdekes nem történt, azt leszámítva, hogy nagyjából tíz percbe telt, mire mindenkinek sikerült eldönteni, milyen fánkot szeretnénk. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem mi voltunk a kedvenc vásárlóik a kiszolgálóknak aznap.

Mivel hétfő van, természetesen van valami más is a számotokra. Új Bebe-tévé. Meg lehet tekinteni itt is, meg persze, a szokásos helyeken is.

Tornado Warning

 Valamikor délután fél négy körül érkezett a hívás Lisától.

- Nagyon esik az eső? - kérdezte, egy gyors köszönés, meg miújság-miújság, semmi-semmi után.

Kinéztem az ablakon. Az eső, ami egész nap szakadt, mintha kicsit elállt volna, de az ég folyamatosan morgott és pár villámcsapás jelezte Thor jelenlétét a közelben.

- Nem, annyira nem - válaszoltam. - Ki kell mennem?

- Igen, ha nem nagy gond, össze tudnád szedni a medence körül a felfújható izéket? Nem akarom, hogy a szél elfújja őket.

Jót mosolyogtam magamban, miközben kirohantam az udvarra, ahol időközben szinte már a nap is kisütött. Ugyan, a medencét nagyjából velem egymagas kerítés veszi körül, itt meg csupán egy kis viharról van szó, ha ez a kis szellő felkapja akármelyik matracot olyan magasra, hogy átrepüljön a kerítésen, akkor megérdemli, hogy elkallódjon. Hulljon a férgese, vagy mi. Mondjuk abban azért reménykedtem, hogy az a bizonyos férges nem a kedvenc világoszöld, fehér pöttyös óriási úszógumim lesz. Ami igazából nem az enyém, de értitek.

A biztonság kedvéért összegyűjtöttem a játékokat is, és bedobáltam a kint hagyott törülközőket meg fürdőruhákat a szárítógépbe, mert én ilyen szorgalmas kislány vagyok.

Szinte még le sem tettem a popóm a számítógép elé, hogy folytassam az Captain America nézését, mikor hallottam, hogy hazaérkezett Lisa a gyerekekkel. Kicsit furcsálltam, hogy szinte azonnal lefutottak a pincébe, mert elég régen játszottunk már idelenn. Igaz, elég régen volt már olyan rossz idő, hogy ne ugrottak volna a gyerekek abban a pillanatban a medencébe, mikor hazaértek, és persze átvedlettek fürdőruhába.

Fél perc múlva megjelent kisasszony a szobámban, hogy azonnal menjek hozzájuk, ki a szobámból, mert jön egy tornádó és ablaktalan helyen kell lennünk. Az én szobámnak meg igencsak nagy ablakai vannak, mindkét oldalon. Szegényt kicsit kinevettem, hogy ugyanmár, ha tornádó közelegne, arról azért csak tudnék, nem?

- Néztél ma híreket, voltál az interneten, vagy jártál egyáltalán emberek között? - kérdezte szemrehányóan a kisasszony. Mire bevallottam, hogy híreket nem néztem, az interneten meg tökéletesen elvoltam azzal, hogy Tom Hiddleston képekre csorgassam a nyálam, de rádiót hallgattam és ott egy szó sem esett tornádóról. Gyorsan elővettem az iPodom, hogy leellenőrizzem az időjárás-alkalmazást, és láttam, hogy igen, a hőmérséklet meg ilyesmik mellett ott villog a nagy piros felkiáltójel, ami azt jelenti, valamiféle gubancra lehet számítani időjárásilag. Rákattintottam, és gyorsan végiggörgettem a jelentést.

TORNADO WARNING

VERY DANGEROUS STORM

TAKE COVER

AVOID WINDOWS

Ezek voltak azok a szavak, amik rögtön megragadták a figyelmem. Tudtam, hogy a kisasszony addig nem fog magamra hagyni, amíg át nem vonulok a biztonságot jelentő pincébe, de közben már azt is tudtam, hogy lesz még egy utam az udvarra, hiszen azokat a felfújható cuccokat tényleg el kell mozdítanom egy biztonságos helyre. Például a kerti faházba. 

Már közel sem volt annyira barátságos odakint a helyzet, mint nagyjából fél órával azelőtt. Sűrű, szinte már-már fekete felhők gyülekeztek, a szél már kezdte jelezni, hogy hamarosan el fog szabadulni a pokol odakint, miközben belekapott a hajamba. Közben folyamatosan villámlott, és még valami sziréna is megszólalt a távolban. Egy világvégéről szóló filmben is megállta volna helyét a jelenet. Hősiesen összegyűjtöttem a cuccokat, bevágtam őket a sufniba, aztán bemenekültem a házba, pont abban a pillanatban, hogy elkezdett ömleni az eső.

A kisasszony rögtön elém állt, könnyes szemekkel, hogy a medence partján hagyta tegnap a barátságkarkötőket, amit magának meg a legjobb barátnőjének készített, és egész biztos elmossa őket a vihar, ha nem megyek ki értük. Nyeltem egy hatalmasat, majd kinéztem az ablakon. Egyetlen porcikám sem kívánt ismét az udvarra rohanni. 

Egy valahogy mindenkinek meg kell halni-felkiáltás mellett ismét odafutottam a medencéhez, és sikeresen meg is találtam a két világoskék fonott karkötőcskét.

Ezek után egy viszonylag nyugalmas két óra következett a pincében, amit játékkal töltöttünk. Hála a légkondi hangosabb dübörgésének, ami elnyomott mindenféle hangot odakintről. Legalábbis azok számára, akiknek normális hallás jutott. Én, a már-már szuperhősökére emlékeztető hallásommal, természetesen, nagyon jól hallottam mindent.

Anyuka hat óra után érkezett meg kicsivel egy kis sajtos makarónival, amit a pincében meg is eszegettünk szépen, miközben a viharjelentést hallgattuk a tévében, és mintha csak valaki megnyerte volna közölünk a lottó főnyereményét, kezdtünk örülni, mikor bemondták, hogy a megyénkben már visszavonták a tornádóveszélyt. Visszajöhettem én is a szobámba, és a gyerekek is felmehettek aludni a saját ágyukba, bár ők ennek annyira nem örültek, mert már kezdtek lelkiekben felkészülni egy pizsipartira a pincében.

Legalább az áram egyszer sem ment el, ami nagy ritkaság ilyen esetekben, legalábbis az anyuka szerint. Majd legközelebb.