Winter Wonderland

Az utóbbi napokban nem igazán sikerült aktívnak lennem. Még az újévi bejegyzés is karácsony környékén született meg, azért található meg benne az az icike-picike javítás.

Ennek, mármint az itt nem létemnek, az az oka, hogy mielőtt kijöttem volna ide, és még csupán társalogtunk a családdal, a blogírás egyik feltétele az volt, hogy nem írom le, mikor nem vagyunk itthon. (A tavaszi szüneti floridai kiruccanás nem számít, mert a szülők maradnak a popójukon.) Ki tudja, ki olvashatja el, és próbálna betörni az üres házba, csak azért, mert én elkotyogtam, hogy éppen üresen áll. Mármint a ház.

Ebből ki lehet következtetni csodás nyomozóérzékek nélkül is, hogy az elmúlt pár napban nem tartózkodtunk itthon. Nem ám, mert egészen pontosan ITT voltunk. Négy nap egy hihetetlenül fantasztikus hotelben, hihetetlenül fantasztikus kajálásokkal és élményekkel. Azt hiszem, nem is egy bejegyzésben fogom hozni az élménybeszámolót, mert túl hosszú lenne. 

Kezdjük az első nappal. Az utazás napjával. Őszintén, fogalmam sem volt, merrefelé megyünk, annyit tudtam, hogy Pennsylvania, Pittsburgh, meg hegyek. Próbálkoztam ez alapján megtalálni a hotelt az interneten, de nem igazán jártam sikerrel. Igazából, arra álmomban sem gondoltam volna, hogy maga a hely ennyire nagyon hűűű lesz. Nyilván a családnak van pénze, másképp nem kaptam volna karácsonyra egy 200 dolláros táskát. De mikor megláttam ezt

kicsit leesett az állam. Pláne, mikor szépen begurultunk Dínóval a hotel bejáratához, és vagy hárman ugrottak oda, segíteni kinyitni az autó ajtaját, kipakolni a csomagokat, meg ki tudja még minek. Megbizonyosodni arról, hogy a másik kettő jól végzi a munkáját.

Az első gondolatom az volt, hogy úristen, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen helyen fogok megszállni. Legalábbis addig biztosan nem, amíg szuperkém, vagy híres író nem leszek. A második meg az, hogy a fenébe is, pakoltam magamnak elég olyan ruhát, ami megfelel a hotel színvonalának?

A londínerek szépen felpakolták bőröndjeinket egy kocsira (amiről kép sajna az iPodomon van, és azokat meg lusta vagyok feltölteni), mi meg bezúdultunk az előcsarnokba, becsekkolás céljából. Legalábbis anyuka becsekkolt, a gyerekek már szerettek volna rohangálni mindenfelé, apuka azt magyarázta a parkolósfiúnak, milyen kevés benzin van szegény Dínóban, próbáljanak közel parkolni vele, én meg továbbra is tátottam a szám.

Megkaptuk a szobakártyákat, aztán szépen fellifteztünk az emeletünkre, ahol egy kedves bácsi beterelt minket a szobáinkba, és ha már ott volt, gyorsan bedobálta a bőrőndjeinket is. Miután eldöntöttük, kinek melyik szoba jár, igaz, teljesen egyformán néztek ki, gyors kupaktanács következett az esti programot illetően. A szülőknek masszázs-időpontjuk volt a spa-ban, aztán vacsorafoglalásuk, ami azt jelentette, hogy én maradtam a gyerekekkel. Plusz, megkaptam a harmadik kártyát is, egy fehér kis lapocskát, amivel fizethettem a boltokban, éttermekben, spa-ban, és a szoba számlájára íródott az összeg, amit elköltöttem. Ennek hála megszámlálhatatlanul sokszor hívtak az elmúlt pár napban az anyuka nevén, mivel a szobák is az ő nevén voltak.

Először kitaláltam a gyerekekkel, hogy menjünk el egy shuttle-busszal körbe a resort területén. (Ennél több angol szót akkor sem tudnék egy mondatba préselni, ha akarnék...) Ehhez egyiküknek sem volt kedve, viszont nagyon szerettek volna lemenni a játéktermes részbe, így a buszozást kihagytuk. A játékteremnél aztán kiderült, hogy ott pont nem lehet használni a Mindenható Fehér Kártyát, így gyorsan leemeltem egy kis pénzt a bankkártyámról, hogy aztán fel tudjuk váltani negyeddollárosokra. Igen ám, de a felváltó automaták nem működtek, a környéken pedig minden pénztár ki volt fogyva a negyeddolláros érmékből, gyanítom azért, mert mindenki játszani akart aznap délután. Szerencsére az egyik boltban végül tudtak nekünk adni öt dollár értékben, amit én elégnek tippeltem, a gyerekek viszont annyira belelkesedtek, hogy még több pénzt kellett váltanunk. Oké, nem teljesen csak ők lelkesedtek be. 

Játéktermezés után leültünk pizzázni.

Elég nehezen bírtam mindkettőjükkel aznap, mindketten túl izgatottak voltak, én túl fáradt voltam, nem hallgattak rám, nekem nem volt türelmem, csak úgy záporoztak az i hate you-k, meg leave me alone-nok, meg ezekhez hasonlók.

Pizzázás után felmentünk a szobába. Illetve, mentünk volna, csakhogy a szobaajtó nem akart kinyílni. Próbáltam mindenféleképp bedugni a kulcsot, betörni a vállammal, rángatni, hátha akkor kinyílik, nem működött semmi. Szerencsétlen próbálkozásaim végül megelégelte egy helyes takarítósrác, és jött az ő mindenható takarítókulcsával, hogy segítsen nekem. Mikor aztán neki sem sikerült bejutni a szobába, elkezdtem én is pánikolni, meg a gyerekek is. A srác végül megnyugtatott, hogy hívja a biztonsági embert, mi meg addig letelepedtünk anyukáék szobájában, amihez szintén volt kulcsom. Körülbelül öt percet várhattunk a biztonsági emberre, aki kikapta kezemből a kártyámat, beillesztette a helyére, és egy kecses mozdulattal kitárta előttem a szobám ajtaját. Elnevette magát, én is idegesen elnevettem magam, és még a takarítósrác is nevetett, aki dolgozás helyett inkább végignézte a jelenetet. 

Betereltem gyerekeim a szobámba, aznap este nálam aludtak, pótágyakon, és már fel is vették a fürdőrucijaikat, hogy akkor megrohamozzuk a gyerekmedencét, mikor észrevettem, hogy az csak hatig van nyitva, és már igencsak fél hét felé járt az idő. Na, a kisasszony itt olyan hisztit lecsapott, hogy ekkorát én még életemben nem láttam. Hibás voltam én is, a pizzások is, kisöreg is, a szülei is, de még a helyes takarítósrác is, nagyjából az egész világ, amiért ő nem jutott el a medencébe, mikor úszni szeretett volna. A kisöreget annyira nem rázta meg a dolog, pláne, mikor felajánlottam neki, hoy fürdőruhástul beleugorhat a fürdőkádba. Ugyanis akkora kád tartozott a szobához, hogy külön fellépőke is volt hozzá, hogy beletudjon mászni az ember. Teljesen megtöltve, még én is majdnem elmerültem benne, ha beleültem, hát akkor még egy négyéves... 

Kisöregem belecsobbant a habokba, bekapcsoltuk a jacuzzi-funkciót, teleöntöttük habfürdővel, hihetetlen jól szórakozott. Természetesen a kisasszony is meghallotta ezt, hamarosan már jött is, kérdezte, hogy csatlakozhat-e ő is. 

Szépen megfürödtek, aztán következett a fektetés ideje. Ami továbbra sem ment zökkenőmentesen, pláne azért, mert a kisasszony fél a sötétben, a kisöreg nem tud fényben aludni, én sem, bár néha én is félek, de akkor sem. Próbáltunk olyan fényforrásokat találni, amik világosságot adtak a kislánynak, de minket sem zavartak. Pocsékul aludtam aznap éjjel, rengetegszer gondoltam rá, hogy lekapcsolom az összes lámpát, de végül nem tettem, inkább forgolódtam tovább.

Reggel hóesésre ébredtünk, örvendeztünk egy sort a gyerekekkel, aztán átfutottunk a szülők szobájába, ahová már megérkezett a szobaszervízzel a reggeli. Kajálás közben meg lett beszélve az aznapi program: ők síoktatásra mennek, én meg azt csinálok amit akarok, egészen este tízig, amikor a gyerekeket össze kell gyűjtenem a gyerekklubból. Anyuka felajánlotta, hogy menjek masszázsoltatni, vagy bármi ahhoz hasonló kényeztető izére, meg persze pihenjek. 

Legelőször is, fel szerettem volna fedezni a hotelt, meg egyáltalán megtalálni a spa-t. Reggeli után útnak is indultam, és ismét ámultam egy sort, vagy kettőt, amiért egy ennyire fantasztikus helyre kerültem.

A spa-t ennek a túrának az alkalmával nem sikerült megtalálnom. Hiába nézegettem a térképet, próbáltam kitalálni, mi merre lehet, egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy tudok eljutni oda. A helyzeten rontott, hogy a hotel óriási volt, jó tíz percbe telt, ha kényelmes tempóban elsétáltam egyik feléből a másikba, és olyan, akár egy labirintus.

Inkább leültem kávézni egyet, figyeltem a körülöttem mászkáló embereket, és erőt gyűjtöttem a következő spa-kereső akcióhoz. Ami előtt gyorsan felrohantam a szobába, felvettem a bikinim, és fölé melegítőszerkót, mert hát miben másban menne az ember lánya wellnesselni? Luxushotel ide, vagy oda, mások is ebben járkáltak.

Gyorsan kirohantam, hátha több sikerrel járok, ha nem a hotelen belül próbálok eljutni a célomhoz, és hopp, szinte már rögtön szembe is sétált velem a Woodlands Spa. A Mindenható Fehér Kártyával befizettem magam, kaptam egy szekrénykulcsot, és mehettem a női öltözők irányába. A melegítőt egy pihe-puha fehér köntösre cseréltem, és az úszás helyett inkább célba vettem a jacuzzit. Mert egy lusta disznó vagyok. Külön volt választva a férfi és női jacuzzi, aminek kivételesen nem örültem, mert nem azért ruháztam be egy Victoria's Secret bikinire, hogy a hozzám hasonlóan lusta disznó ötvenes néniknek mutogassam magam, hát na. Kicsit üldögéltem a jó meleg vízben, aztán beültem szaunázni, aztán megint üldögéltem a vízben, és így folytattam ezt. Nagyjából fél óra múlva teljesen egyedül maradtam, csak azért jelent meg néha egy ott dolgozó néni, hogy egy pohár hideg vízzel kínáljon, így az óriási jacuzziban is tudtam úszkálni, meg hülyéskedni kedvemre.

Mikor már úgy éreztem, eleget áztam, szépen felöltöztem, és beültem ebédelni az egyik étterembe.

A kis szösszenetet, amit a füzetbe írtam, eleinte meg akartam volna osztani veletek, de nem teszem, mert megszegném vele az egyik újévi fogadalmam. Ha nagyon kinagyítjátok a képet, talán látszik.

Nem igazán emlékszek már, mi mást csináltam aznap. Ja, igen, megírtam az egyetemi jelentkezéshez szükséges második esszét, szerintem egész jól sikerült, de ne kiabáljunk el semmit.

Közben folyamatosan tekintgettem ki a folyosóra, a kis kém-ablakon keresztül az ajtón, hátha láthatom az előző napi helyes takarítósrácot, és bájosan odaköszönhetek neki, anélkül, hogy két rángatozó, elégedetlenkedő kisgyerek lenne mellettem kiegészítőként. Óriási szerencsém volt, ő takarította anyukáék szobáját, de a lehetőséget sikeresen el is szalasztottam, mert sajnos mindig túl későn jutnak eszembe az olyan zseniális ötletek, minthogy simán átrohanhattam volna, valamiféle "úristen, itt felejtettem az egyik dögös fehérneműm"- felkiáltással. Aztán pár percnyi keresgélés után a homlokomra csaphattam volna, hogy ja, nem, éppen rajtam van, haha. És mellesleg teljesen egyedül vagyok a szobában.

Ehelyett inkább gyorsan lerohantam egy üveg kóláért, na jó, azért is, mert készültem szomjan halni, és reménykedtem, hogy majd visszafelé összefutunk.

Nem futottunk.

Elindultam a gyerekekért, begyűjtöttem őket, szépen felsétáltunk a szobába, elmesélték, milyen jól érezték magukat, kaptak egy csomó cukorkát, meg ilyesmit, és még szerettek volna tévézni kicsit. Ebből aztán az lett, hogy még valamikor tizenegy körül is ébren voltak, főleg a kisasszony, akit lelőni sem lehetett volna. Szerencsére, a kisöreg, ha egyszer elalszik, nagyon mély alvó, így nem kelt fel, pedig a kislány folyamatosan beszélt, mászkált össze-vissza, és próbált engem is bevonni a mókába. Mivel az egész napos semmittevés borzalmasan elfárasztott, én igazából már csak aludni szerettem volna. Olyan éjfél körül aztán ő is elcsendesedett.

A maradék két nap beszámolója is érkezik majd egy másik bejegyzésben, nyugalom.

Viszlát, 2011!

Lássuk címszavakban az idei évet:

- Anglia

- Pár hét otthon

- Amerika

Azt hiszem már ennyi is elég ahhoz, hogy rájöjjön az ember, igencsak mozgalmasra sikeredett a 2011-es esztendőm. Tavaly ilyenkor ugyan épp otthon voltam, nagyban készültem a szilveszteri bulira Lillusék nyaralójában, most pedig itt vagyok. Amerikában. Abban az országban, ahová mindig is el szerettem volna jutni, de meggyőztem magam arról, hogy ez, mármint az eljutás, valószínűleg csak álom marad.

És tessék. Mégsem. 

Általában óriásit szoktam nézni, mikor valaki bátornak nevez, legutóbb a karácsonyi bulin történt, valamelyik öreglány által, az elköszönésnél:

- Biztos azt hiszed, fogalmam sincs róla ki vagy, de ez nem igaz. És te szerintem egy nagyon bátor nő vagy - mondta mosolyogva.

Hogy azért nevezett-e bátornak, mert nap mint nap kergetem a két kisgyereket, és ehhez bizony sok energia, meg minden ilyesmi kell, vagy azért vagyok bátor, mert egyedül elutaztam a világ egyik feléből a másik felébe, nem tudom. Igazából nem is érdekel. Jól esett, és kész.

Őszintén, hosszú-hosszú oldalakat tudnék írni arról, mennyire hálás vagyok a Sorsnak, vagy akárminek, amiért ide sorolt, de inkább nem teszem meg. Valószínűleg senkit sem érdekel, másrészt meg szerintem teljesen magától értetődő, hogy egy olyan család után mint az angliai volt, szinte naponta megköszönöm magamban, amiért most egy ennyire jó helyen lehetek. 

Lássuk inkább az újévi fogadalmakat. Az eddigi évekhez hasonlóan, nézzük meg először a tavalyiakat, és azt, miket sikerült megtartani belőlük, mert ez mindig annyira mókás. Rájönni, hogy tulajdonképpen semmit nem valósítottam meg belőlük, meg hasonlók.

1.  Nem hanyagolom el ezt a blogot, és az írást sem.

Nos, a blogot, ahová ezt írtam, végül sikerült elhanyagolnom, de az írást nem, befejeztem az egyik sztorim, amit lassan már két éve kezdtem el, közben folyamatosan írtam, az év első felében az angol blogba, most meg ide, szóval ezt lehet fél sikernek venni.

2. Próbálok angolul írni, mert máskülönben elvérzek egy kreatív írás szakon.

Nem megyek kreatív írás szakra, angolul meg nem sokat sikerült írnom, a legnagyobb projekt talán az egyetemi jelentkezéshez szükséges esszé megírása volt. És még ebből is hátra van még egy. Időközben mindkettő megszületett.

3.  Hetente többször meglátogatom a kávézómat. Nem fog eltántorítani semmi sem.

Ez ugyan már nem aktuális, mert már nincs kávézó, ahová látogathatnék, de szintén nem tartottam be.

4. Nem fogok előre ítélkezni emberek felett.

Emlékeztek még az egyik orientációs bejegyzésben a butácskának tűnő lányokra, akik közül az egyikkel, Liesbeth-tel aztán nagyon jóban lettem a pár nap alatt? Hehe.

5. Összegyűjtöm a pénzem egy új fényképezőre, nem pedig hülyeségekre költöm.

Az első fogadalom, amit teljesen sikerült betartanom, éljen! Igaz, hogy némileg olcsóbb fényképezőt vettem, mint eredetileg terveztem, de az most senkit nem érdekel.

6. Kitalálom, melyik egyetemre szeretnék járni, felvételizek is, és nem hagyom, hogy bárki befolyásolja a döntésem.

És íme a második.

7. Önbizalmat növelek.

Hmm... ha azt mondanám ez már nagyjából három éve a listámon van, ki mennyire lepődne meg?

8. Végre megkeresem David Tennantot, megerőszakolás céljából.

Ez, sajnos, nem jött össze, David Tennant időközben ráadásul apuka lett. De tudom, hogy azért még mindig az a legtitkosabb vágya, hogy egyszer találkozhasson velem.

9.  Elmegyek a Doctor Who-kiállításra Londonba.

Ismét csak pipa. Életem egyik legcsodálatosabb délutánja volt. 

Most pedig lássuk az idei listát:

1. Nem fogok semmit az utolsó pillanatra halasztani.

2. Megírom életem első forgatókönyvét (legalábbis nekiállok) a karácsonyra kapott könyv segítségével.

3. Elmegyek a Comic Conra, akkor is, ha ez azt jelenti, semmi mást nem vehetek magamnak júliusig. Kivéve a kocka-pólókat. Azok a Comic Conhoz tartoznak.

4. Havonta legalább egyszer, de lehet többször, el fogok látogatni a Kém Múzeumba, mert nem szép tőlem, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam Kelvint, meg a kajáldás bácsit is.

5. Önbizalmat növelek.

6. Nem fogok nyavalyogni a mocskos férfiak miatt. 

7. Befestetem a hajam (részletekért lásd a karácsonyi bejegyzést). Bár ez még mindig csak amolyan talán-fogadalom.

8. Sokat fogok írni. Nem csak forgatókönyvet, nem csak blogot, bár természetesen utóbbit nem fogom elhanyagolni.

9. Megnézem a The Avengerst, a The Hunger Gamest, és a The Dark Knight Rises-t a moziban, még akkor is, ha egyedül kell elmennem rájuk.

10. A korábbi évekhez hasonlóan több minden már nem jut eszembe, de annyira csúnya lenne kilencnél abbahagyni a listát.

Ezek után már tényleg csak annyi maradt hátra, hogy elköszönjek az idei évre, ne sírjatok, jövőre ugyanitt találkozunk. 

Igyatok sokat, bár azért ne annyit, hogy kórház legyen a vége, érezzétek jól magatokat, ha szilveszteri buliba mentek, ha otthon maradtok kabarét nézni, vagy gyereket pesztrálni, akkor meg főleg, ha New Yorkban várjátok a visszaszámlálást!

Boldog 2012-t mindenkinek!

Kis karácsony, nagy ajándékok

Ó, az a rengeteg gyönyörű ajándék, ami a képzeletbeli fa alatt várta a gyerekeket, pótanyuékat, meg engem is. Persze, főleg a gyerekeket. Ha most egy olyan jó tizenöt évvel fiatalabb lennék, egész biztos bepisilnék az izgatottságtól, amiért ennyi új hihetetlenül szuper kütyü került a házunkba.

Na jó, még most is izgatott vagyok, hiszen az óriási babaház a kisasszonynak, valamint a kisöreg konyhaszette, ami akkora, hogy még én is beleférik, egész egyszerűen szuper! Azt hiszem, majd ha senki nem lesz itthon, eljátszogatok velük szépen. Az örömömet csak a tudat árnyékolja be, hogy egyszer majd nekem kell rendbe tennem az összes új mindenfélét, mielőtt a takarítónők rossz helyre pakolnák őket, és akkor egész biztos nem kerülnének elő évek múlva sem. Ha látnátok, hogy néz ki a játszószobának kikiáltott pince, megértenétek, miért is fáj ez ennyire.

Na, de térjünk vissza karácsonyhoz. Reggel senki nem keltett, amit kicsit furcsállottam, máskor, ha kell, ha nem, már reggel fél nyolckor rohamozza meg mindkét gyerek a szobám, erre elérkezik az évnek az egyetlen olyan napja, mikor ez a viselkedés elfogadható lenne, és fél kilenckor még sehol senki. Mikor feltántorogtam az emeletre, megláttam a konyhaszettet, meg a babaházat, anyukát ücsörögni a kanapén, és hirtelen minden megvilágosodott! A játékok mellett annyira már nem is érdekes engem felébreszteni, plusz, anyuka sem engedte nekik, amiért igencsak hálás voltam. 

A kisöreg megmutatott mindent a konyhájában, a kislány is bemutatta a babaházat (amihez még felvonó is tartozik), aztán egy fánkkal a kezemben letelepedtem az egyik fotelbe, hogy várjuk apukát, aki még nálam is tovább alhatott kivételesen, mert nagyjából hajnali négyig szerelte össze a két nagy játékot. Szerencsétlen pasas.

Amint apuka megjelent a színen, kezdetét vette az igazi móka, azaz az ajándékbontás! Mindenkinek a karácsonyi zoknival kellett kezdeni. Ugyan volt nekem is, de azt hittem, semmit nem tojt bele a Mikulás. A kislány végül csodálkozva a kezembe nyomta, hogy ugyan, miért nem nézem meg, mi van az enyémben, talán nem vagyok kíváncsi?

Így aztán én is nekiálltam őrült módjára kutakodni a zoknimban, amiben a következők voltak:

A kis hajbigyóból, ami csattal felilleszthető toll-szett volt egy rózsaszín is a csomagban, csak a kép készültekor pont a hajamban volt. Praktikus ajándék, mert pont azon gondolkozom, hogy az egyik hajtincsem befestetem rózsaszínre vagy kékre, de fogalmam sem lett volna, hogy állna, ilyen durva változtatást meg azért nem szerettem volna látlatlanul megcsinálni, ennyire nem vagyok bátor. Hála ezeknek a kis tollaknak, már tudom, hogy nagyon jól állna egy pink vagy kék hajtincs, szóval lehet hamarosan majd az extrém hajászati kalandjaimról olvashattak beszámolót.

A könyvnek meg azért örültem hihetetlenül nagyon, mert talán egy fél beszélgetés alkalmával, félszer említettem meg, hogy egyszer szeretnék majd forgatókönyveket írni, és erre tessék, emlékeztek rá. Nem szeretnék az angol családdal jönni példának, de ők még tíz hónap után sem tudták megjegyezni például, hogy nem Berthának, hanem Bertának hívnak. Na.

Szépen sorban bontogatta ki mindenki az ajándékát, nagyjából úgy, hogy egy felnőtt ajándékbontás után jött három gyerek-ajándékbontás.

Én következőnek a gyerekek ajándékát kaptam meg. 

Mert ugye a Kalaposnak öltöztem Halloweenkor, plusz tudják, mennyire Alice Csodaországban, illetve, Kalapos mániás vagyok. Ennek az ajándéknak aztán ismét csak hihetetlenül megörültem. A kisöreg persze rögtön nekiesett a doboznak, hogy majd ő kibontja nekem, és játszhatunk az én babámmal, meg az ő Ken-babájával, amit kapott (mármint a Toy Story-féle Ken-baba, persze), de le kellett állítanom. Olyan szép ez a baba, és biztos egy vagyonba került, nem szerettem volna, ha valami baja esik már rögtön aznap. Sőt, azt szeretném a legjobban, ha soha nem esne semmi baja.

A következő ajándékom egy kis szett volt:

Ezt nem is kell tovább ragoznom, hihetetlenül szép az összes kis bigyó. 

Azt hittem, ezzel vége is az én ajándékaimnak, mert anyuka ugyan mindenen áthúzta az árat, vastag, fekete filctollal, az én szuper kém-tekintetemtől semmi nem menekülhet, láttam milyen drága volt a doboz, meg benne a két kis ékszer is.

Az ajándékoknak még mindig nem volt vége, következett ez:

Nem kellett árcédula ahhoz, hogy tudjam, valami hihetetlenül drágák ezek a kozmetikumok, nemhogy egy egész szett belőlük. Mindegyiknek isteni finom illata van, kicsit sajnálom is használni őket, mert annyira nagyon szépek... és drágák.

Itt már aztán tényleg azt hittem, ennyi volt számomra, de nem. Egy ajándék még mindig hátra volt. Anyuka büszkén nyomta kezembe az addigi legnagyobb csomagot, hogy meglátta a boltban, és egyszerűen muszáj volt megvenni nekem, annyira rám emlékeztette.

Amint előbukkant a táska a papírból, az első kép ami beugrott, az volt, hogy tankönyvekkel megtömve cipelem, a Georgetown Egyetem épületei között, egy napsütéses tavaszi napon, így, természetesen, rögtön bele is szerettem. Akkor meg pláne, mikor megláttam az ő átsatírozott árát. Nem szeretnék konkrétumot mondani, de egy egészen ici-picivel több mint az egy heti zsebpénz-adagom. 

Egész egyszerűen képtelenség felfognom, hogy ilyen sok pénzt költöttek rám. 

A nap további része aztán azzal telt, hogy mindenki az új kütyüjeit, játékait próbálgatta, én karácsonyi-beszélgetést tartottam a családdal Skype-on, plusz vígan masíroztam fel-alá a szobámban a vadiúj táskámmal, csak hogy begyakoroljam, hogy is kell jól tartani egy ennyire drága kiegészítőt. Valamint arra is rájöttem, miért vásárolnak maguknak az emberek drága táskákat. Sokkal több önbizalmat ad mint a húsz dolláros fekete tatyóm, amit eddig viseltem.

Ja, természetesen nem feledkezhetek meg Lisa ajándékáról sem. Ő csütörtökön adta oda az övét, meg én is akkor adtam neki oda az enyémet. Mindkettőnk számára telitalálat volt, ő odáig meg vissza volt a Csingilinges pólóért, meg parfümért, amit tőlem kapott, és én is hihetetlenül örültem az ő ajándékának.

Még akkor is, ha tudom, a fesűszett egy enyhe célzás volt arra, hogy szép és jó, amiért hagyom göndörödni a hajam, de néhanapján azért igazán fésülhetném. Mióta megkaptam a szép, lila fésűimet meg is teszem ezt, minden hajmosás után, szóval Lisa küldetése sikerrel járt.

A táskára meg mit tudnék mondani? Lila, baglyos, ráadásul táska. Azok számára, akik nem ismernek, elárulom, imádom a táskákat, főleg megvásárolni őket, szóval ez a karácsony igencsak jövedelmező volt ebből a szempontból.

Igaz, hogy egy szép nagy, feldíszített karácsonyfa azért hiányzott a nappali közepéről, de összességében azt kell mondjam, nagyon jól sikerült ez az ünnep.

Annyira jól, hogy egészen eddig nem is sikerült írnom róla, annyira lefoglalt a családi mókázás. Csúnyábban nevezhetjük munkának is, de érdekes mód nem érzem annak. Inkább úgy, mintha én lennék a szorgos nagytesó, aki besegít a szülőknek a kicsikkel. Ennek ellenére azért jól fog esni pár napnyi szabadság.

Kellemes húsvéti ünnepeket, mindenki!

Nem, nem ennyire azért nem csiccsentettem be a vacsora mellé elfogyasztott borocskából, hogy megfeledkezzek róla, milyen ünnep is folyik nagyban éppen, de már kifolyik a szemem annyi Kellemes karácsonyi ünnepeket! felirattal találkoztam a bloglistán is, meg Facebookon is, meg úgy egyébként mindenhol máshol, hogy gondoltam, kicsit felhívom magamra a figyelmet valamivel. 

Komolyra fordítva a szót, nagyon boldog, békés, töltött káposztával és bejglivel ( amerikai au pair társaimnak sonkával és pitével) teli karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek. Bontogassátok az ajándékokat, élvezzétek az ünnepet, próbáljátok ne felgyújtani a karácsonyfát a csillagszórókkal, és minden ilyesmi, amit karácsonykor szokás csinálni!

Lehet a kis borocska az oka, de egyáltalán nem szenvedek úgy mint "sorstársaim". Ez egy ilyen Karácsony. Nincs fa, vagy éppen gyönyörűen kivilágított családi ház (bár azért Szentestére a kinti fényeink ismét működőképessé váltak, még szerencsére pont időben), de van helyette meghitt gyertyagyújtás, finom sonka az asztalon, isteni almás-fahéjas pite a sütőben, és megannyi ajándék a kandalló mellett sorakozva. Egész nap játszottunk a gyerekekkel (bár elvileg már délután kettőkör lejárt a munkaidőm).
Délelőtt kifalvi Ki-frizurákat gyártottunk egymásnak. Nyilván különféle biztonsági okokból, mindössze be kell érnetek az én ábrázatommal, meg őrült fejemmel, de a gyerekek frizurája talán még sokkal mókásabban festett. Főleg a kisöregé, a rengeteg kis copffal, meg hajgumival. Ő aztán annyira belelkesedett, hogy felvette az egyik ruhámat is, és abban rohangált fel-alá. Mikor az apuka hazatoppant valahonnan (remélem Dínót vitte olajcserére, mert folyamatosan csipog már miatta az öreglány, mikor beszállok...) nem szólt semmit, csak hangosan nevetni kezdett.

 A különféle mesék és Disney Channeles sorozatos karácsonyi epizódjaiból tartottunk maratont, karácsonyfa formájú mályvacukorral tömtük a fejünket, majd mikor besötétedett, még a kandallóban is meg lett gyújtva a tűz.

Az utca valami mesésen néz ki! Az út mellé, minden család kis papírtasakokban, mécseseket helyezett ki, fogalmam sincs miért, gondolom azért, mert karácsony van, és hátha esetleg nem lett volna épp elég égő a házakon, vagy felállítható Mikulás a kertekben, dobjunk még egy ilyen akcióval is a hangulaton! Bárki is találta ki, óriási pacsi jár neki. Sajnos a képek nem adják vissza az egész hangulatát, mert tényleg olyan érzésem támadt, mikor kiszaladtam pár percre, mintha egy mesebeli erdőbe csöppentem volna.

A vacsora jól telt, bár a kisöregnek meg lett tiltva, hogy egy hétig édességet egyen, mert tegnap, meg ma sem ette meg a kaját, amit elé raktunk. Az elgondolás nagyon szép és jó, de biztos vagyok benne, holnap már ugyanúgy fog a kanapén ugrálni, egyik kezében egy cukorkával, másikban egy falat mézeskaláccsal, mintha mi sem történt volna. Nem mintha hibáztatnám ezért az anyjáékat. Én sem tudok ellenállni azoknak az óriási barna szemeinek. Sokszor Lisa sem. Jobban belegondolva, talán a mi hibánk, amiért annyi édességet eszik. Izé... hoppá.

A menü amúgy mézes sonka volt, ananásszal, koktélcseresznyével, és krumplipürével. Fura? Lehet. De hihetetlenül nagyon jóllaktam vele. És akkor még ott volt az a fránya borocska is... fogalmam sincs, hogy azért, mert régen ittam már, vagy mert valami hihetetlenül erős bor volt... hogy is mondjam... úgy érzem most magam, mintha át tudnám táncolni az egész éjszakát, pedig alig öt órát aludtam múlt éjszaka, és egész nap a gyerekeimmel voltam, mint már említettem. Így történt, hogy aztán majdnem végigbeszéltem az egész kajálást. 

Borocskáztunk, szóltak a karácsonyi dalok, miközben az ablakban békésen égtek a Hannuka-gyertyák (igen, tudom, mi is jót nevettünk ezen), hát hogy a fenébe ne lett volna jó kedvem?

Holnap aztán jön a fő attrakció, azaz aaaaaazzz... ajándékok!

A kupac, természetesen, még nem teljes, hiányoznak például azok a csomagok, amiket tőlem kap a család, sőt, ha jól hallom, Mikulás bácsi most is szorgalmasan ügyködik a nappaliban, hogy még több ajándék kerülhessem a képzeletbeli fa alá.

Én meg lassan elteszem magam holnapra, mert biztos jó kora reggeli ébresztőre számíthatok. Ha ajándékokról, meg karácsonyról van szó, már a reggel hat is későnek számít, ezt tudjuk mindannyian.

Ismételten kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok nektek, drága olvasók, akár ismerlek titeket személyesen, akár nem.

On the first day of Hanukkah...

Ma este, kezdetét vette a Hanukka. Ha valami nagyon csúnyán szeretném megfogalmazni, mondhatnám azt is, hogy a zsidó karácsony. De ilyet nem mondunk, mert nem éppen korrekt kijelentés.

A Hannuka a fények ünnepe. Ha valakit érdekel szépen kifejezve, mi is az egész, látogassa meg a Wikipédiát. Én annyit mondok, hogy egy szentély újraavatására, valamint egy mécses csodájára emlékezik, ami nyolc napon keresztül égett. Nyolc napig tart az ünnep, nyolc plusz egy gyertya található a menórán, ha logikusan gondolkodunk, össze lehet rakni az egész történetet.

Ha már szóba került a menóra. Mint már említettem, kilenc gyertya található rajta. A középső segítségével kell meggyújtani az összes többit, jobbról balra haladva, minden nap egyet. Az első nap csak elsőt, aztán kettőt, majd hármat és így tovább, meg tovább. A menórát az ablakba szokás állítani, hogy mindenki láthassa, ahogy ég. (Jól jön, mert a karácsonyi dekoriációnk továbbra sem működnek odakint, szóval legalább van valamiféle világítás a mi ablakunkban is.)

Nekünk három menóránk is van, mindkét gyereknek egy-egy, plusz az apukának.

A gyertyákat meggyújtják, mint már említettem, a középső segítségével, majd kezdetét veszi egy ének. Hihetetlenül tetszik, hogy minden ilyen zsidó ünnep részét képezi az éneklés. Talán azért, mert olyan kellemes, ritmusosak azok a dalok, meg úgy nem tudom, összességében megadja a meghitt alaphangulatot. Főleg, mivel az apukának nagyon szép hangja van. Ha hamisan énekelne, nyilván nem egészen így gondolkodnék.

A gyertyagyújtás hihetetlenül mókás művelet volt, főleg, mivel utána következik az ajándékbontás, és nyilván a gyerekek számára nagyon jó és izgalmas játék a tűzzel való ügyeskedés, de mikor ajándékokról van szó, az egész olyan, mintha a kötelező rossz lenne az igazán jó dolgok előtt.

Miközben tehát apuka énekelt, anyuka bőszen videózta a jelenetet, hogy meg lehessen mutatni a nagyinak, a kisöregem folyamatosan csipogott, hogy:

- Most már ki lehet bontani az ajándékokat?

- Mikor bonthatom ki az ajándékom?

- Most már szabad, anyu? Hadd bontsam ki az ajándékom.

Én meg próbáltam visszatartani a nevetést, több-kevesebb sikerrel. A nagyinak azért biztos tetszeni fog.

A gyertyázás után következett az est fénypontja, legalábbis a gyerekek számára, vagyis az ajándék! Minden este egy ajándékot kapnak a zsidó gyerekeknek. Lisával egyik nap azt beszéltük, mennyivel jobban járnak ilyenkor, mint mi a karácsonnyal, mert nyolc ajándékot kapnak, mire a kisasszony felháborodottan közbekotyogott, hogy viccelünk, csak nyolc ajándékot kapnak! Jaaaa, hogy így megy ez. 

Azt hiszem, muszáj lesz zsidó férjet találnom magamnak, és akkor tarthatunk egyszerre karácsonyt meg hanukkát is, és akárhogy nézzük, tele leszek ajándékkal. Bár nagyon úgy néz ki, hanukkára csak a gyerekek kapnak ajándékot. Nálunk ez nem így lesz. 

Mindenki megkapta a ma esti ajándékát, kicsit eljátszottunk vele, aztán ágyba lett parancsolva mindenki, mert így is a normális lefekvési idő után körülbelül egy órával járhattunk. Élvezetes lesz holnap felkelteni a lurkókat, mit ne mondjak.

Miközben a gyerekek játszottak, mi a szülőkkel megbeszéltük a haditervet a szünetre. Nem az eredeti felállás lesz, kicsit más, de talán jobb is lesz így. Sajnos a szilveszteri őrült bulizás ki fog maradni a programomból, de nem igazán bánom. Van egy olyan sejtésem, hogy nagyon-nagyon jól fogom érezni magam a téli szünetben, hirtelen ismét lelkes lettem, ami hihetetlenül jó, mert kicsit kezdett kétségbe ejteni, hogy itt a karácsony, én meg pont most kezdek bedepizni. Szerencsére az anyukáék pár mondattal rögtön ki is rántottak ebből a gödörből. Az egyik a mostani szünet, aminek részletes beszámolójáról majd jövőre olvashattok, a másik meg a tavaszi szünet.

A nagyiék, mármint az anyuka nagyijáék ugyanis azt kapják karácsonyi ajándékként, hogy a gyerekek meg én, meglátogatjuk őket a tavaszi szünetben. Floridában. Öt napra. Ha már a karácsonyi utazás nem jött össze.

Szupiszupi. Napsütés, strand, kiskutya, a nagyapa talán azt is megengedi, hogy vezessem kicsit a vadiúj Audit, amit beszerzett magának, most, hogy már nyugdíjas, és megteheti, mert miért ne. A nyári alapszínem már márciusban (vagy talán áprilisban...) meg fogom szerezni. Awesome!