Boldog nyulat!

Azt hiszem, ugyanez volt a karácsonyi bejegyzés címe is, de legalábbis valami nagyon hasonló.

Igyekszek nem arra gondolni, hogy éppen húsvét van. Csak vasárnap. Egy sima, napsütéses vasárnap délután, és senki nem tömi magát sonkával, kaláccsal meg tojással, aztán meg óriási mennyiségű csokitojással. Ez csak egy normális vasárnap.

Néha óriási szívás, ha az ember egy zsidócsaládnál van. A húsvét, illetve annak hiánya, pontosan egy ilyen alkalom. Persze, nagyon érdekes zsidó húsvét névén elolvasni, meg énekelni éjszakába nyúlóan egy nagyjából száz oldalas könyvecskét, és kartonpapírra emlékeztető kenyeret enni, meg sós vízbe mártott zellert, aztán finom kóser vacsorát, de én a sonkámat akarom és a kalácsomat, és a kissé hangos, meg össze-vissza húsvét vasárnapi reggelinket. És Kinder tojást. Meg a húsvét hétfőről való automatikus megfeledkezést, mert az én hajamra aztán ne locsoljon senki semmit.

Na jó.

Nagyon kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek, egyetek sokat helyettem is, mikor éppen ízgazmust kaptok az isteni sonka rágcsálása közben, gondoljatok erre a szegény szerencsétlen teremtésre, akinek idén nem jutott húsvéti lakoma. Fessetek tojásokat, hízzatok tíz kilót a csokitól, várjátok szorgalmasan holnap azokat a locsolókat! 

The F-Files: 1. rész

Hazaérkeztem, sikeresen. Bár rétegnyi bőrt leszámítva bármiféle végtag vagy testrész veszteség nélkül, éljen. Így jár az, aki úgy gondolja, mókás dolog Floridában, déli napsütésben az arcot nem bekenni naptejjel. A leckét már rögtön az első nap megtanultam, utána inkább kölcsönkértem a nagyiék harminc faktoros naptejét, ha az arcomról volt szó, biztos, ami biztos.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert a leégés előtt rengeteg minden történt, kezdjük a történetet a pénteki indulással. 

Apuka meg én gyorsan bedobáltunk mindent a Dínóba, én félig-meddig már vakációs szerelésben, a nemrég vásárolt szalmakalapommal, napszemüvegben, térdig érő melegítőnadrágban indultam útnak, és itthon ugyan igencsak tizenhét fok, meg borús idő búcsúztatott minket, úgy gondoltam, inkább fagyok széjjel kicsit itt, minthogy Floridában rögtön az átöltözéssel kelljen szenvedni. Az út nagyjából tizedik percében felmerült aztán a téma: mihez szeretnék kezdeni jövőre.

Néhány pillanatig gondolkodtam... mit mondjak? Szeretnék, ha itt lennék velük még további nyolc hónapot? (Ennyit szándékozok hosszabbítani, ha hosszabbítok...) Vagy már alig várják a pillanatot, mikor magam mögött húzva a felmatricázott szürke bőröndöm örökre kilépek az életükből? Mennyire fogja elrontani a vakációt, ha pótapukám esetleg azt mondja, nem kellek nekik, nézzek másik család után? Végül nagy levegőt vettem, és elhadartam a következőket:

- Azt hiszem, mindenképp szeretnék maradni még egy évre, akár egy másik családnál, akár veletek, ha szeretnétek.

Hosszú, hosszú másodpercek múlva, apuka végül megszólalt:

- Szeretnénk, ha maradnál, persze.

Amennyiben az lett volna a felnőttekhez méltó viselkedés, egész biztos lejtettem volna egy örömtáncot a kocsiülésen, de mivel nem az, mosolyogva csak bólintottam, hogy az szuper, akkor maradok. Azt hiszem ez volt a leggyorsabb hossabbításról szóló eszmecsere az au pairek történelmében.

Hiába kezdett odakint zuhogni az eső, én óriási vigyorral az arcomon ültem végig a nagyjából egyórás utat. Nem fogtok egyhamar megszabadulni tőlem, meg a blogomtól.

A reptéren gyorsan becsekkoltuk magunkat, meg a bőröndjeinket, számomra mindig ezek a legnehezebb percek, mióta életem második repülése alkalmával sikeresen elvesztették a bőröndöm. Mindig aggódva figyelem, ahogy a cuccaim eltűnnek a kis ajtók mögött.

A biztonsági ellenőrzésnél elbúcsúztunk apukával, aki folyamatosan kattingtatta a képeket, meg videózott, miközben haladtunk előre a sorban, és kisöregem fél másodpercenként megkérdezte, miért nem megyünk gyorsabban, miért olyan lassúak előttünk az emberek, és különben is, mikor játszhat az iPaddel? A reptéri biztonsági ellenőrzés egyedül is egy pain in the ass, ahogy az angol mondaná, de két nyolc éven aluli gyerekkel aztán meg még nagyobb. A cipőmet például csak jóval később, a földön ülve tudtam felhúzni, mikor odalépett hozzám egy kedves úr, és mondta, hogy látta az útlevelem, magyar vagyok-e? Mármint magyarországi magyar. Orrvérzésig magyar vagyok, válaszoltam. (Csinibaba, valaki?) Na jó, nem egészen, mert angolul folyt a társalgás. Vártam, hogy megszólaljon magyarul, de nem tette, szóval el is köszöntünk egymástól, gondoltam, valamelyik ükanyja Magyarországról származott, azért érdekelte annyira a dolog. A gyerekekkel gyorsan célba vettük a reptéri Mekit, ahol nagyon lassan sikerült kiszolgálniuk minket, és épp letettük a popónkat és megkezdtük a kaját, mikor valamit bemondtak a sarasota-i járatról. Mivel nagyjából húsz perc volt hátra az indulásig, gondoltam nem éppen arról értesítenek minket, hogy nem kell kapkodnunk azzal a beszállással. Összekapkodtuk a cuccaink, mikor ismét megszólalt a hangosbemondó, és ezúttal három másik szót is sikerült elcsípnem: három utolsó utas. Gyors gondolkodás után villámként csapott agyamba a gondolat: hogy a fenébe, ezek mi vagyunk. Ránk vár a gép!

A filmekből ismerős lehet a momentum, mikor a vakációzni készülő család fél perc alatt végigsprintel a reptéren és általában elhagy pár gyereket meg csomagot a rohanás közben. Szerencsére ilyesmi velünk nem történt, de igencsak gyorsan futottunk, majd zuhantunk fel a repülőre. A gyerekek szerencsére úgy-ahogy megették az ebédet, de még éhesek voltak, és vártuk a nasit, ami nem jött, mert egy súlyos mogyoróallergiával küzdő személy utazott a gépen, így semmiféle nasit nem szolgáltak fel, és én sem kaphattam elő a Kit-Katet a bőröndömből. Az úton, szerencsére, mindenki sikeresen lefoglalta magát, mi a kisasszonnyal divatterveztünk, kisöreg filmet nézett az iPaden, és nagyjából két óra alatt meg is érkeztünk Sarasotába.

Végigszaladtunk a kapuk mellett, majd megláttuk a nagyiékat, egy óriási köteg lufival várakozni. A gyerekek szaladtak is oda hozzájuk, én némileg lassabban közelítettem meg őket, főleg azért, mert a nagy rohanásban, természetesen, mindkét kisbőrönd az én kezeimben kötött ki. Amint odaértem a nagyiékhoz, egy nagyon öreg, nagyon apró bácsika elém penderült, és megszólalt:

- Isten hozta Floridában!

Pár pillanatig gondolkoztam, hogy tényleg magyarul beszélt-e, vagy én értettem magyarnak, mert megártott a repülőgépen a meleg és magyarnak hallucinálom már az angolt, de aztán rájöttem, tényleg magyarul beszélt. Újabb dilemma következett, mi a jó édes fenét válaszolok én ilyenkor magyarul? Tudok én egyáltalán magyarul?

- Köszönöm szépen - jutott eszembe végül a helyes válasz.

Azt sem gondoltam volna soha, hogy Floridába érkezve rögtön magyar szót fogok hallani. Mielőtt hosszasabban elgondolkozhattam volna azon, ki az a bácsi, hogy került oda, és miért, megláttam mellette vigyorogni a némivel fiatalabb bácsit a baltimore-i repülőtérről. Aha, a rejtély, hogy miért érdeklődött annyira magyarságom felől, megoldódni látszott. Biztos az öreg rokona volt, vagy ilyesmi.
Sajnos, mielőtt kideríthettem volna, mindketten el is tűntek.

A nagyiék aztán jól megölelgettek engem is, kiderült, hogy a sok-sok lufiból három az enyém (a gyerekeknek egy-egy járt), a nagypapa átvette tőlem a kisbőröndöm, majd indultunk begyűjteni a többit. Szintén a bőröndelvesztős eset óta, óriási öröm jár át, mikor meglátom a saját kis csomagom pörögni a szalagon, most sem történt másképp, már rohantam is hozzá, simogattam meg, és adtam hálát a Nagy Repülős Mindenhatónak, amiért nem keverte el az új, nagyon menő, nagyon színes bőröndöm.

Kiléptünk a reptér ajtaján, tűző napsütés, harminc fok, óceánparti városoknál megszokott, óriási páratartalom. Magamba szippantottam a levegőt... én bizony itt akarok maradni. 

Megérkeztünk a nagyiék házához, amit igazából csak bérelnek, szeptemberben költöznek majd tovább, és nekem tisztára nyaraló hangulata volt, bár lehet csak az óceán közelsége, meg a meleg, meg minden ilyesmi miatt.

Elfoglaltam a szobám, meg az ágyam, Finn, a nagyiék kutyusa, szintén elfoglalta velem együtt a szobám, meg az ágyam.

A gyerekek, természetesen, azonnal átöltöztek és megrohamozták a medencét, a nagyiék is velük tartottak, mert mondhatni ez a nagyszülői kötelességük. Nekem szerencsére választható volt ez a program, így inkább a medence partjáról lestük Finn-nel mit művelnek ők a jéghideg vízben. A medencékkel ugyan semmi bajom, a gondok a tavaknál meg óceánoknál kezdődnek, inkább a hideg víz, amit ha lehet, kihagyok. Senkinek sem hiányzik, hogy a nyaralást egy jó kis megfázással kezdjem.

Vacsora előtt aztán a nagyi megkérdezte, zavarna-e, ha a nagypapával kéne ennem nyilvános helyen, mert úgy gondolták, hogy elmennék vele kettesben vacsorázni, néhány gyerekmentes órára, valami olyan helyre, ahol igazi felnőttkaját lehet kapni, amiért olyan keményen dolgozok már hónapok óta.  Ugyan, már miért is zavarna? Nosza, gyorsan be is pattantunk a nagypapa Audijába, tető lehajtva, irány a belváros, meg az éttermek, ahol igazi kaját lehet kapni. Vagyis bármi olyat, ami nem pizza, hot-dog, vagy ilyesmi. Én választhattam a helyet, a Columbia nevű éttermet, ami a város legöregebb éttermbe, és nagyon híresek a tapas-ok, amiket ott készítenek. Kicsit várni kellett az ülőhelyünkre, mert mindenképp az utcán szerettünk volna asztalt, így végiglapozgathattuk az étlapot. Vagy ötféle olyan tapast találtam, amit legszívesebben befaltam volna, szerencsére a nagypapa rögtön a segítségemre sietett, mondta, hogy vannak sample-menük, azaz választhatsz három fajtát, és mindegyikből kapsz egy kis adagot. Na, gyorsan ki is választottam egy rákosat, egy krokettes csirkéset, meg egy csípőset, és gyorsan lecsaptam arra az ajánlatra is, miszerint ihatok valami alkoholosat is, ha szeretnék. Mikor hat hónapig nagyjából semmiféle alkoholmentes üdítőital nem csúszik le a torkodon, hát naná, hogy egy daiquiri a tökéletes választás! A pohár felénél már kezdtem észrevenni, hogy túl sokat beszélek, szóval onnantól inkább a koktélhoz járó vizecskét szopogattam.

Mikor már a vacsoránk vége felé jártunk, telefonált a nagyi, hogy a gyerekekkel lementek az egyik strandra, naplementét nézni. Gyorsan befaltuk a maradékainkat, és utánuk robogtunk mi is, bár igencsak sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen, szóval a naplementéből semmit nem láttunk, de a gyerekek ismét megrohamozták a vizet. Én a feltámadó szélben már a parton is vacogni kezdtem, ráadásul az óceáni fürdőzés ki van zárva, amennyiben nincs nagyon-nagyon jó okom rá, hogy belemerészkedjek a vízbe. Ennek ellenére nagyon-nagyon szép volt a hosszú kilométereken át nyúló strand, a vizimentő házikókkal, és a kempingszékekben békésen ücsörgő floridai nyugdíjasokkal.

A napnak ezek után vége volt, legalábbis a felnőttek halálosan kimerültek, meg persze Finn is, a gyerekek még vígan rohangáltak volna fel-alá. Mivel azonban a lefekvés nem épp demokratikus kérdés, gyorsan ágyba lett parancsolva mindenki. 

Tudom, ez a bejegyzés lassan már rekordhosszúságú lesz, de írok még a szombati napról is, mert igazából semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy leégtem, azt meg már említettem a bejegyzés elején. Eleinte nagycsaládilag autóztunk le a strandra, székekkel, homokozójátékokkal, meg minden ilyesmivel felszerelve, de a gyerekek és a nagyiék úgy, ahogy kell, délben hazamentek, és én egyedül maradhattam relaxálni pár órára. Kifeküdtem a napra, és csak akkor mozdultam el onnan, mikor mosdóba, vagy enni szaladtam el. Így égtem le nagyjából a testem 80%-án. Igazából szerencsésnek mondhatom magam, mert a leégés kis testápolós segítséggel szép, barna bőrré változik, viszonylag hamar, egyedül az arcom sült le annyira, hogy a világ összes napteje sem segített volna rajta.

van rajtam bikinifelső, nyugalom

Sarasota igazából sok kis szigetből, illetve ahogy ők hívják, key-ekből áll. A nagyiék Bird Key-en laknak, mi szombat este pedig Siesta Key-t látogattuk meg, azt a helyet, amit főleg a fiatalok látogatnak, és aminek a strandján lehet a legjobbakat inni. Bár, azt hiszem, némileg érdekesebb infó, hogy nagyon-nagyon puha annak a bizonyos strandnak a homokja, és pár tábla szerint az az ország legjobb strandja.

Kicsit rohangáltunk fel-alá a parton, majd irány Big Olaf Fagyizója. Ismét csak a nagyszülők elmondása szerint, télen az amishok és pilgrimek leköltöznek Floridába, és nagyon cukik, ahogy járkálnak fel-alá a a kis biciklis járgányaikkal az óriási autók mellett. Big Olaf pedig egy olyan fagyizó, amit ők alapítottak. Nekem igazából az tűnt fel, hogy az összes pultossrác borzalmasan helyes, pont ilyesmire vágyik az ember lánya rákvörös arccal, nyilván. Eleinte még próbáltam magam meggyőzni, hogy azért néznek rám olyan sokszor, mert olyan szép vagyok, de végül beletörődtem, hogy nem, a vörös arcom lehet az oka. Pirított kókuszos fagyit ettem, isteni volt, és legszívesebben minden este visszalátogattam volna, na nem csupán a helyes fiúk miatt, hanem mert annyi különleges fagyit lehetett kapni. Fagyival a kezemben készült az egyik kedvenc képem magamról a nyaralás alatt, de mivel a gyerekek is rajta vannak, ezt sajnos meg kell tartanom magamnak.

A továbbiakban jön majd a vasárnapi viziparkos beszámoló, meg hétfő kis Diznis bevásárlással, sebesülések, tojásvadászat, meg minden ilyesmi, szóval maradjatok velünk!

The F-files: hamarosn

Holnap útnak indulunk Floridába. A kisasszony, a kisöreg, meg én. Ami azt jelenti, hogy már mindenki teljesen be van zsonga, és ideges és izgatott egyszerre. Bár, azt hiszem az idegesség inkább csak rám jellemző. Már kezd belefájdulni a fejem, annyit kattogok már azon, nehohy itthon maradjon valami, nekem vagy éppen a gyerekeknek, mert egészens biztos, hogy végül valami itthon fog maradni. Valami fontos. Például kisöreg rongyijai. Vagy egy nagy halom játék. Én szóltam már neki ötvenszer, hogy csomagolja el magának, amiket szeretne, egyelőre nem igazán hatja meg a dolog, és Lisa is inkább bújócskázik velük, minthogy egy kicsit inkább segítene a helyzetemen, és ő is elmondaná nekik még ötvenszer, hogy pakoljanak maguknak játékokat. Szerencsére, holnap reggel nem azonnal a reggeli felkelés után indulunk, lesz még időm tovább noszogatni őket. 

Szerintem így íráson keresztül is látszik, mennyire szeretnék már azon a bizonyos repülőn ülni. Vagy, ami még jobb, egymás nyakába borulni a nagyiékkal a sarasotai repülőtéren. És, már azt is kezdem megérteni, miért olyan robbanékony anyu minden utazás előtt. Saját magadnak pakolni, igen, stresszes dolog, de ha magadon kívül mások cuccairól is gondoskodnod kell, na az meg aztán még stresszesebb. Soha, de soha többé nem fogok magamban azon morogni, hogy miért nem jó hangulatban telik az utazásra való készülődés, ígérem, anyuci.

Ráadásul, tegnap is, meg ma is, volt még egy utolsó shopping-túrám, tegnap bőrönd után kellett futnom, ma meg a gyerekekek fülhallgatókat igencsak utolsó utáni pillanatban vennem. Tegnap családi vacsi közben ugyanis kiderült, hogy nincs senkinek felesleg, működő fülhallgatója (a házban folyamatosan lehet félig jó Apple-fülhallgatókba botlani), így pár percnyi tanakodás után mindkét szülő rám vetette őziketekintetét, apuka a kezembe nyomott negyven dolcsit, a gyerekek leadták a rendelést, milyen színű bigyókat szeretnének, én meg pattantam is Dínóba, és meg sem álltam a legközelebbi Best Buy-ig. 

Utána hazafurikáztam, és befejeztem a pakolást. Egyelőre úgy néz ki, minden elfért az összes bőröndben, már csak a súlyhatárba kéne beleférniük, és akkor véglegesen elkönyvelhetném magamban, hogy sikeresen teljesítettem küldetésem. Holnap reggel, megközelítőleg egy óra tájékában, minden kiderül majd, azért szorítsatok, hogy ne kejjen eljátszanom azt, amit tavaly az igencsak forgalmas lutoni reptéren, hogy a csomagom felét ki kellett dobjam. Bár, most pótapukám velünk lesz, szóval ő szépen haza tudja dobni Dínóval a cuccokat, amiktől esetleg fájdalmas búcsút kéne vennem egy kis időre. 

Kezdődő agybaj miatt ez most csak ilyen rövidke bejegyzés lett, mondanám, hogy sajnálom, de ez nem így van. Rengeteg dolgom van még így is, hogy a pakolással mondhatni elkészültem, érezzétek magatokat nagyon megtisztelve, amíg vacsoraevés közben leültem és pötyögtem nektek pár sort. Most viszont megyek, még rengeteg kiszedésre váró szemöldököm, kifestésre váró körmöm és szőrtelenítésre váró lábam van.

Hamarosan ismét találkozunk! 

Happy Hunger Games!

Említettem már, mennyire imádok Amerikában mozizni? Egyrészt, minden film angolul megy, és nem kell elviselnem a néha Google-fordító szintjén álló feliratozást, vagy éppen a szinkront, de ez nem igazán a fő indok. A fő indok az, hogy én a tipikus hangosan mozizók közé tartozom. Tudjátok, azok, akik képesek lennének végigbeszélni a filmet, igazán hangosan nevetnek a vicces részeknél, legszívesebben biztatnák a szereplőket, vagy éppen szidnák őket, és így tovább. Összességében tehát, az az ember vagyok, akit mindenki utál a mozikban, és mikor hagyjuk el a termet, szinte látom, ahogy tervezik fájdalmas és hosszan tartó kínzásom, amíg meg nem ígérem, soha többet nem fogok megszólalni a moziban, becsületszóra. Amit persze nem tartanék be, és újabb kínzások elé néznék.

Általában csendes ember vagyok, inkább hagyok másokat beszélni, de a mozi, bár inkább összességében a filmek és sorozatok kihozzák belőlem a pletykás vénasszonyt. Túlságosan izgatott vagyok, és mikor izgulok valami miatt, muszáj beszélnem. Szerencsére a barátnőim többsége hasonlóan van ezzel, emlékszem, tavaly az Angliából valü hazatérésem estéjén néztük meg az Amerika Kapitány és végig beszéltünk és röhögtünk, és próbáltuk megtapogatni Chris Evans bicepszeit a 3D hatására. Végig. 

Az a jó, hogy az amerikaik többsége ugyanebbe a kategóriába tartozik, és inkább akkor számíthatnál csúnya fejcsóválásokra, ha fapofával ülnéd végig a filmet. Tapsolnak, hüledeznek, szurkolnak a szereplőknek, sírnak, ismét tapsolnak, nevetnek, ahogy a torkukon kifér. Kövezzetek meg, de ez szerintem így van jól. Elvégre a filmeknek pont az a célja, hogy szórakoztassanak, és ugyan mi értelme totális csendben, bármiféle érzelmet kimutatva szórakozni?

Szerencsére, ez most sem történt másképp. És mi lett volna, ha sikerül arra a bizonyos elővetítésre elmennem, ahová tényleg igazi, hardcore rajongók mentek, valószínűleg? Hát, sajnos sosem tudjuk meg, de többet már nem is szomorkodunk emiatt.

Hogy biztos jó helyem legyen, egy órával a film kezdete előtt megérkeztem a mozihoz, és nagyjából fél órányi fel-alá császkálás után a kukoricámmal meg az üdítőmmel, megengedték, hogy sorba álljunk a terem előtt. Persze, otthon is szoktunk sorba állni, mikor a jegyeinket ellenőrzik, meg ilyesmik, de itt nagyobb a tétje ennek, mert mindenki oda ül, ahová akar, szóval ha az elsők között érkezel, tiéd lehet a legmenőbb hely. Ha későn... kénytelen vagy az első sorokban helyet foglalni és ápolni elgémberedett nyakad napokig. Én kábé tizedik lehettem a sorban, szóval igencsak jó esélyekkel indultam a tökéletes hely megszerzéséért vívott harcban. 

popcorn-zacsi yeaah

Először leültem a hátsó sorok közül az egyik közepére. Kicsit játszottam az iPodommal, próbáltam nem beleőrülni az izgatottságba, aztán hamarosan megkezdődött egy igencsak mókás játék egy csapatnyi negyvenes felnőttel. Ők, sűrű bocsánatkérések közepette átsétáltak rajtam, hogy a bal oldalamon foglaljanak helyet. Kicsit tanakodtak, aztán úgy döntöttek, mégis a jobb oldalamon ülnek le, ismét bocsánatot kértek mindannyian, én meg mindegyiknek megmondtam, hogy it's ok, no problem és társaik, és leültek ismét. Aztán megint gondolkodni kezdtek, hogy biztos jó helyen ülnek-e, de inkább a fenekükön maradtak. Én viszont addgira döntöttem el, hogy közelebb szeretnék ülni a vászonhoz, és néhány sornyit lemászok inkább, így tehát rajtam volt a sor, hogy átmásszak rajtuk. Ezen már mindannyian nevettünk.

Szép lassan kialudtak a fények, jöttek az előzetesek. Elsőként Twilight Saga: Breaking Dawn: Part 3834344 2. Most nem megyek bele abba, mennyire elegem van már az egész Twilightból, mennyire örülök, hogy vége lesz az egésznek, és mennyire nagyon nevettem számat befogva a fél perces trailer alatt, a röhejessége miatt, meg azért, mert az előttem lévő lányok kis híján szívrohamot kaptak.

Aztán elkezdődött a film. Én valahol a fele előtt egy kicsivel elkezdtem halkan sírdogálni, annyira tökéletes volt. Egyszerűen, minden pontosan visszaadta a könyv hangulatát, nem rontották el, felesleges, idiótaságokkal, mint a Harry Potter-filmeket, az összes színész tökéletes volt, és egyszerűen csak... képtelen voltam magamban tartani az érzelmeim. Szerencsére, mint a bejegyzés elején már említettem, a közönség többi része hű társam volt ebben.

(Azok számára, akik nem olvasták a könyveket, egyrészt spoileres részek következnek, másrészt semmit nem fognak érteni a következő két és fél sorból, tekerjenek kicsit lejjebb...)

Peeta interjúja közben, annál a bizonyos mondatnál mindenki elkezdett tapsikolni és ujjongani. Mikor Rue meghalt, nagyon sokfelől hallottam keserves sírást. Mikor kihírdették a két győztest, szintén mindenki tapsolni kezdett őrültek módjára.

Ugyanúgy, ahogy a film végén is. Persze, amúgy is szokás errefelé minden film végén tapsolni, mintha csak színházban ülnénk, de most felrobbant a tapsvihartól a terem. A mellettem ülő, nagyjából ötvenéves néni, azt magyarázta a férjének, meg akarja nézni még egyszer, de azonnal. Én is hasonlóképp éreztem, de a spórolás jegyében (hogy ne 20 dollárt fizessek parkolásért, hanem másfelet a buszért), nem Dínóval mentem, és egy újabb két és fél órás film után már lehet nem értem volna el az utolsó buszt. Meg különben sem szórjuk ennyire a pénzünket. Még egyszer azért biztos meg fogom nézni valamikor, hátha akkor nem fogok a film feléről lemaradni a szemeimet eltakaró könnyfátyol miatt.

És, amíg meg nem találom a saját, élő Peetámat, ez a poszter lesz a férjem. Ó, hogy egy poszterhez nem lehet feleségül menni? Too bad, mert én most megteszem.

Egy hét, ami olyan volt, hogy izé

Én szerettem volna korábban is írni. Tényleg. Aztán mindig halogattam, mert ki tudja miért. Most viszont valamivel el kell terelnem figyelmem a Supernatural legújabb epizódjában történtekről, és a blogírás tökéletes eszköz erre, azt hiszem.

Ott hagytuk abba, hogy hétfőn kiderül, sehogysem fog összejönni nekem az, hogy premier előtt megnézhessem a The Hunger Games-t. Kedden a helyzet aztán még tovább romlott, mikor reggel, békés bacon-sütögetés közben, hirtelen megjelent pótapukám, és közölte velem, hogy vészhelyzet van. Hála az Angliában töltött tíz hónapnak, az ilyen kijelentésekre már rögtön az játszódik le a fejemben, hogy én csináltam rosszul valamit, egyszerre kezdett tehát hevesen verni a szívem, és próbáltam kitalálni valamiféle védőszöveget, hogy történhetett az a valami, ami a történt. Szerencsére, semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán Lisa betegedett le, és kért egy nap szabadságot. Mivel nekem keddenként tizenegytől a popómon kell ülnöm, és várnom a kaja házhozszállítást, a kisöreget apuka dobta el egyik iskolából a másikba, nekem tornára kellett csak vinnem. Ugyan kaptam egy kinyomtatott Gugli-térképet (csak tudnám, melyik nyomtató működhet a házban...), mert egy horror-helyszínnek is beillő ipari területen található, a belülről amúgy bájos gyerek-edzőterem, de valahogy a Dínóban, úton menve, teljesen másképp néznek ki a dolgok, mint egy műholdas képen. Elkanyarogtam pár kamion között, kaptam furcsa pillantásokat, szóval egész biztos olyan helyen jártam, ahol nem lett volna szabad, de végül találtam egy kisbuszokkal és egyéb családi járgányokkal teli parkolót, és megnyugodtam, jó helyen járok, senki nem fog elrabolni kisöregestül.

Szerdán Lisa még mindig elég pocsékul nézett ki, gondoltam helyre billentem a karmám, vagy bármit, ami miatt a hetem úgy indult, ahogy, mondtam neki, menjen haza előbb, pihenje ki magát, én megfürdetem a gyerekeket, vacsorát is adok nekik, aztán persze le is fektetem őket. Valami okból kifolyólag mindkét gyerek imádja a zuhanyzómat. Egyelőre még halvány lila gőzöm sincs, miért, de egy matematikusokból, fizikusokból és pszichológusokból álló csapat már dolgozik a megfejtésen. Miután lefürdettem mindkét gyereket, és eszembe jutott, hogy pótapuka vegasi túrája és Lisa betegsége nélkül a moziban ülhetnék, elment a kedvem a főzéstől, meg úgy egyébként az élettől, szóval a gyerekek legnagyobb örömére azt mondtam, irány a Meki, ma malacok leszünk, de Lisának egy szót se. A gyerekek pizsiben, én utcán vállalhatatlan itthoni göncökben, bepattantunk a kocsiba, és szépen elgurultunk McDrive-olni. Mindenki örült a kajának, a játéknak, és még időben ágyba is kerülnek, sikeresen teljesítettem a küldetést.

Csütörtökön aztán fontos strandtörülköző beszereznivalóm volt. Mert az ember nyilván nem mehetek Floridába törülköző nélkül. Mivel az összes nagyon menő, és nagyon felnőttes mintával ellátott strandtörülközőm otthon maradt, a Pindur Pandúros, és a Marie cicás is, célba vettem a Targetet, na nem a legközelebbit, azaz a rockville-it, mert az szerintem valami párhuzamos univerzumban létezik csak, és beszereztem egyet, amin különféle színes papucsok képei vannak. Ha úgy vesszük, kezdek felnőni, mert egy mesefigura sem található rajta.

A parkolóban egyébként akadt egy kisebb kalandom, mikor elfelejtettem, melyik emeleten parkoltam le Dínót. Valamiér teljesen az maradt meg emlékeimben, hogy a harmadikon, így kezemben a vadiúj törülközőmmel, meg egy The Hunger Games magazin-különkiadással, szintén a strandra, megcéloztam a helyet, ahol úgy sejtettem, leparkoltam Dínót, de Dínó nem volt sehol. Gyorsan körbejárattam tekintetem az emeleten, hátha esetleg a másik oldalon áll... de nem. Dínó mintha felszívódott volna. Egy enyhe pánikroham után lesétáltam egy szintet, és észrevettem, hogy az én koszos kis járgányom ott vár rám, ahol hagytam. Jót mosolyogtam szerencsétlenségemen, és igencsak örültem, amiért nem egy igazán nagy parkolóházban történt meg az eset, mert akkor talán még mindig ott kóvályognék az autómat keresve.

Ma, azaz pénteken, mert mire befejezem ezt a részt, már lehet szombat lesz, volt egy túrám Baltimore-ba, a gyerekeket dobtam el az ottani nagyihoz, ismét. Egyikük sem szeretett volna tévézni, hanem inkább iPhone-nal, iPad-del, iMicsodával játszani, közben kisasszonyom még zenét hallgatni is. Ez elméletben nagyon jó, mert utálok zene nélkül vezetni, szóval ők is jól jártak volna, meg én is. De a szituáció a következőképp nézett ki: kisöreg számára, a játék egyáltalán nem élvezhető, ha a hangerő nincs maximumra állítva. A kisasszony, érhető okokból, nem szeretné hallani az Angry Birds hosszú távon kissé idegesítő dallamait, ehhez azonban fel kell tekerni a rádió hangerejét. Persze, a játék hangjait teljesen nem lehet elnyomni, így a dühös, szárny nélküli madarakat hallhattam duettezni Katy Perry-vel és a Coldplay-jel is. A kisasszony közben pont egy olyan játékot játszott, amihez folyton a segítségem kérte, és mivel ő sem hallott engem, és én sem őt, a beszélgetéseink valahogy így néztek ki:

Ő: Beertaaa, minek a fővárosa Denver?

Én: Miii??

Ő: Minek. A. Fővárosa. Denveeeeer?

Én: Ööö... Colorado?

Ő: Bejelölöm Arizonát, jó?

Én: COLORADO!

Kisöreg: Ott vagyunk már?

Nagyjából két óra alatt sikerült is megtenni az utat a nagyiék házához, én pedig miután kidobáltam az összes csomagot az autóból, szinte azonnal megrohamoztam a mosdót. Nagyon nem tett jót, hogy indulás előt nagyjából tíz perccel gurítottam le két pohár vizet. A kis közjáték után aztán még csevegtem egy kicsit a nagyiékkal, nagyjából két percet, és már száguldottam is haza, hogy egész biztos elcsípjem a Supernaturalt. Mármint, annyira nem száguldottam, persze, mert a csúcsforgalom egy kis részét még így is elcsíptem, de így is fél órával jobb időt mentem mint odafelé, és megközelítőleg egy órám volt felkészíteni magam A részre.

Ez persze senkit sem érdekel.

Holnap aztán már tényleg egészen tutibiztosan megrohamozom a mozit, akkor is, ha a Dínó lerobban, buszok nem járnak, és még a Potomac folyó is kiönt. Hajót ácsolok magamnak valamiből, és elevezek odáig. Senki és semmi nem fogja megakadályozni, hogy délután fél négykor ne üljek abban a teremben, kezemben pattogatott kukoricával, kólával és könnycsatornáim felkészítve arra, hogy nagyon használatba lesznek véve.