Tornado Warning

 Valamikor délután fél négy körül érkezett a hívás Lisától.

- Nagyon esik az eső? - kérdezte, egy gyors köszönés, meg miújság-miújság, semmi-semmi után.

Kinéztem az ablakon. Az eső, ami egész nap szakadt, mintha kicsit elállt volna, de az ég folyamatosan morgott és pár villámcsapás jelezte Thor jelenlétét a közelben.

- Nem, annyira nem - válaszoltam. - Ki kell mennem?

- Igen, ha nem nagy gond, össze tudnád szedni a medence körül a felfújható izéket? Nem akarom, hogy a szél elfújja őket.

Jót mosolyogtam magamban, miközben kirohantam az udvarra, ahol időközben szinte már a nap is kisütött. Ugyan, a medencét nagyjából velem egymagas kerítés veszi körül, itt meg csupán egy kis viharról van szó, ha ez a kis szellő felkapja akármelyik matracot olyan magasra, hogy átrepüljön a kerítésen, akkor megérdemli, hogy elkallódjon. Hulljon a férgese, vagy mi. Mondjuk abban azért reménykedtem, hogy az a bizonyos férges nem a kedvenc világoszöld, fehér pöttyös óriási úszógumim lesz. Ami igazából nem az enyém, de értitek.

A biztonság kedvéért összegyűjtöttem a játékokat is, és bedobáltam a kint hagyott törülközőket meg fürdőruhákat a szárítógépbe, mert én ilyen szorgalmas kislány vagyok.

Szinte még le sem tettem a popóm a számítógép elé, hogy folytassam az Captain America nézését, mikor hallottam, hogy hazaérkezett Lisa a gyerekekkel. Kicsit furcsálltam, hogy szinte azonnal lefutottak a pincébe, mert elég régen játszottunk már idelenn. Igaz, elég régen volt már olyan rossz idő, hogy ne ugrottak volna a gyerekek abban a pillanatban a medencébe, mikor hazaértek, és persze átvedlettek fürdőruhába.

Fél perc múlva megjelent kisasszony a szobámban, hogy azonnal menjek hozzájuk, ki a szobámból, mert jön egy tornádó és ablaktalan helyen kell lennünk. Az én szobámnak meg igencsak nagy ablakai vannak, mindkét oldalon. Szegényt kicsit kinevettem, hogy ugyanmár, ha tornádó közelegne, arról azért csak tudnék, nem?

- Néztél ma híreket, voltál az interneten, vagy jártál egyáltalán emberek között? - kérdezte szemrehányóan a kisasszony. Mire bevallottam, hogy híreket nem néztem, az interneten meg tökéletesen elvoltam azzal, hogy Tom Hiddleston képekre csorgassam a nyálam, de rádiót hallgattam és ott egy szó sem esett tornádóról. Gyorsan elővettem az iPodom, hogy leellenőrizzem az időjárás-alkalmazást, és láttam, hogy igen, a hőmérséklet meg ilyesmik mellett ott villog a nagy piros felkiáltójel, ami azt jelenti, valamiféle gubancra lehet számítani időjárásilag. Rákattintottam, és gyorsan végiggörgettem a jelentést.

TORNADO WARNING

VERY DANGEROUS STORM

TAKE COVER

AVOID WINDOWS

Ezek voltak azok a szavak, amik rögtön megragadták a figyelmem. Tudtam, hogy a kisasszony addig nem fog magamra hagyni, amíg át nem vonulok a biztonságot jelentő pincébe, de közben már azt is tudtam, hogy lesz még egy utam az udvarra, hiszen azokat a felfújható cuccokat tényleg el kell mozdítanom egy biztonságos helyre. Például a kerti faházba. 

Már közel sem volt annyira barátságos odakint a helyzet, mint nagyjából fél órával azelőtt. Sűrű, szinte már-már fekete felhők gyülekeztek, a szél már kezdte jelezni, hogy hamarosan el fog szabadulni a pokol odakint, miközben belekapott a hajamba. Közben folyamatosan villámlott, és még valami sziréna is megszólalt a távolban. Egy világvégéről szóló filmben is megállta volna helyét a jelenet. Hősiesen összegyűjtöttem a cuccokat, bevágtam őket a sufniba, aztán bemenekültem a házba, pont abban a pillanatban, hogy elkezdett ömleni az eső.

A kisasszony rögtön elém állt, könnyes szemekkel, hogy a medence partján hagyta tegnap a barátságkarkötőket, amit magának meg a legjobb barátnőjének készített, és egész biztos elmossa őket a vihar, ha nem megyek ki értük. Nyeltem egy hatalmasat, majd kinéztem az ablakon. Egyetlen porcikám sem kívánt ismét az udvarra rohanni. 

Egy valahogy mindenkinek meg kell halni-felkiáltás mellett ismét odafutottam a medencéhez, és sikeresen meg is találtam a két világoskék fonott karkötőcskét.

Ezek után egy viszonylag nyugalmas két óra következett a pincében, amit játékkal töltöttünk. Hála a légkondi hangosabb dübörgésének, ami elnyomott mindenféle hangot odakintről. Legalábbis azok számára, akiknek normális hallás jutott. Én, a már-már szuperhősökére emlékeztető hallásommal, természetesen, nagyon jól hallottam mindent.

Anyuka hat óra után érkezett meg kicsivel egy kis sajtos makarónival, amit a pincében meg is eszegettünk szépen, miközben a viharjelentést hallgattuk a tévében, és mintha csak valaki megnyerte volna közölünk a lottó főnyereményét, kezdtünk örülni, mikor bemondták, hogy a megyénkben már visszavonták a tornádóveszélyt. Visszajöhettem én is a szobámba, és a gyerekek is felmehettek aludni a saját ágyukba, bár ők ennek annyira nem örültek, mert már kezdtek lelkiekben felkészülni egy pizsipartira a pincében.

Legalább az áram egyszer sem ment el, ami nagy ritkaság ilyen esetekben, legalábbis az anyuka szerint. Majd legközelebb.

Két dolog, ami csak Amerikában történhet meg

1. Maryland saját Batman-e

Pár héttel ezelőtt a rendőrök megállítottak az autópályán egy fekete Lamborghini-t, mert valami probléma volt a rendszámtáblájával. Ez magában nem lenne érdekes, az viszont igen, hogy az autóból nem más pattant ki, mint maga Batman. A pasas főleg gyerekeket látogat kórházakban, hogy kicsit felvidítsa őket, de pár helyen már azt is olvastam, illetve pótapukám is mesélte, hogy már bűnözőket is figyelget. Folyamatosan felbukkan Silver Spring utcáin, de a bizonyos rendőrös eset óta többen látták az autópályán is. Nekem is folyamatosan nyitva van a szemem, mikor éppen arra járok, ma láttam is egy fekete sportautót elsuhanni egy távoli sávban. Azt sajnos, nem láttam, hogy egészen pontosan milyen sportautó volt, vagy egyáltalán a Batmobil, de egyezzünk meg annyiban, hogy igen, tényleg a marylandi Batmanhez volt igencsak távolról szerencsém, mert akkor máris izgalmasabbnak tűnik a bejegyzés.

Felismerem ezt az utcát, mondjuk ha megszakadok sem fog eszembe jutni a neve, de sokszor vezettem már erre az biztos. Remélhetőleg egyszer majd nekem is sikerül ilyen közeli felvételt készítenem Batmanről.

2. Zombi Floridában

Tudom, hogy a múltkori zombis szösszenetem után kábé úgy vagytok velem meg az élőhalottas történeteimmel, mint a kisfiú abban a farkasos mesében, de higgyétek el, ez színigaz. 

Pár napja, valahol Floridában a rendőrség lepuffantott egy hajléktalan férfit. Hogy miért? Mert vígan lakmározott egy másik pasas arcából. Igen, igen, elképzelhető, hogy szegény már annyira éhes volt, hogy nem érdekelte, mit eszik, miről... vagy kiről, az érdekesebb része a történetnek az, hogy elvileg a férfi jópár lövés után sem esett össze holtan, hanem tovább folytatta a megkezdett eszegetést. Végül azért meghalt. A másik pasas, akiből evett túlélte az akciót, bár, ha tényleg egy zombi támadta meg, nem tudom, mennyire jó hír ez az emberiség számára.

Ha ez tényleg a zombi apokalipszis kezdete, nem örülök, hogy pont Floridából indult ki. Márpedig azért nem, mert ezek a drága élőhalottak egész biztos nem fognak túljutni Alabamán, a redneckeken és az óriási vadászpuskáikon, a világ többi része ki fog maradni a jóból.

A sztoriról az Indexen is lehet olvasni, itt. Ők kannibálnak nevezik a mukit, de egy olyan fazon, aki embereket eszik, és nem hal meg, mikor rálőnek az én szótáramban már kicsivel több mint egy kannibál.

Pie + BBQ = Happy Memorial Day!

Szeretnéd feldobni a nemzeti ünneped? Túlságosan unalmas az agyonismételt iskolai előadás Petőfiékről vagy az aradi vértanúkról? Következzen egy használati utasítás ahhoz, hogyan ünnepeld amerikai módra! Főleg augusztus huszadikára ajánlott, de az extrém sportok kedvelői kipróbálhatják október huszonharmadikán is. *

Először is, végy egy óriási medencét. Amennyiben nincs pénzed medencére, utazz el a legközelebbi tengerpartra. Vagy a Balatonra. Ha ez sem jönne össze, szerezz be egy felfújható medencét. Ezek után szerezz egy grillsütőt, vegyél öt óriási csomag virslit, hot-dog kiflit, kólát, chipset és salátát. Süss, vagy vásárolj ezek mellé egy óriási pitét is. Hívd meg pár jóbarátot, ugorjatok bele a medencébe, közben sütögesd a sütögetnivalót, bömböltesd hangosan a zenét, lehetőleg country-t, majd este, mikor már alaposan kifáradtál az úszástól és a különféle ételek bezabbantásától, ülj ki az utcára, és gyönyörködj a tűzijátékokban! Persze, mindenek előtt aggasd tele a kerted, házad, mindened amerikai zászlóval (na jó, ebben az esetben magyar zászló is megengedett), és érezd nagyon büszkének magad, amiért a világ legfantasztikusabb nemzetéhez tartozol! 

Ó, és természetesen a buli előtt közben, ugorj el pár boltba, használd ki a fantasztikus ünnepi akciókat. Amennyiben ehhez túl lusta vagy, nézz körül az online áruházakban! Sajnos, mivel Magyarországon ünnepelsz, ez valószínűleg azt jelenti, hogy be kell érned a Tesco egyet fizet kettőt kap félzsíros tehéntúró akciójával, de annak is igazán lehet örülni.

* A blog írója természetesen semmi rosszat nem talál a magyar ünneplési szokásokban, és mélységesen lenézi az amerikaiakat, amiért néha-néha szórakozni szeretnének.

Gondolom a fenti sorokból ki lehet találni, hogy ma bizony ünneplünk, nem mást, mint a Memorial Day-t. Hasonló ez, mint az angoloknál november 11-e, azaz megemlékeznek az összes eddigi háborúban meghalt katonáról. Jó, tudom, mindkét országban sokkal... hogy is mondjam, nagyobb jelentősége van ennek az ünnepnek, mint otthon nálunk, de nem tudom, szerintem igazán lehetne Magyarországon is valami ilyesmi összevont ünnep azoknak akik a harcmezőkön szolgáltak/szolgálnak.

Angliában a mellkasra tűzött pipaccsal és egy perces néma csenddel ünnepelnek, Amerikában felvonulásokkal, zászlókkal, akciókkal és kertipartikkal. Bár főleg azért, mert a Memorial Day egyben a nyár nemhivatalos első napja is. Hjajj, imádom ezt az országot. (Bármiféle szarkazmus nélkül, komolyan.)

Nálunk sem volt ez másképp, igaz, egy zászlót sem tűztünk ki a házunk elé, de derekasan kertipartiztunk, pancsoltunk a medencében és bömböltettük az egyik country rádióadót. Egy másik család is csatlakozott hozzánk, akik még pitét is szolgáltattak, szóval megvolt a tökéletes amerikai nemzeti ünnep feeling. Egyelőre még a július negyedike odébb van, valószínűleg azt is élvezni fogom, de most a Memorial Day és a Hálaadás igencsak holtversenyben van a kedvenc amerikai ünnepem címért. Mindkettő más okból, természetesen. Utóbbi a pulyka miatt, előbbi a medence, meg a napsütés meg az egész vidámsága miatt. Pedig, mint már említettem, halott emberek előtt tisztelegnek. 

Utólag belegondolva igazán lőhettem volna pár képet arról, mennyi amerikai zászlós mindenféle árasztotta el hirtelen a boltokat, vagy éppen az emberek házait, de valami azt súgja, július negyedikéig még a polcokon maradnak majd, szóval lesz időm ezt bőven bepótolni. 

Helyettük inkább egy teljesen random kép a tűzoltóság épületéről, mert nem szerettem volna kép nélkül hagyni ezt a bejegyzést, valamint a nagyjából félóránként felcsendülő szirénák hangjából arra következtetek, hogy nem igazán ünnepelhettek nyugodtan a srácok, és én ezzel tisztelgek előttük:

(Hiába, a harminc fokos hőség, meg a medencés grillpartik... hát... nem épp a legbiztonságosabb kombináció.)

Természetesen van új Bebe TV rész is, némivel érdekesebb, mint a múlt heti, tényleg. Meg lehet tekinteni a szokásos helyeken azaz ITT meg ITT.

Isten áldja Amerikát, én zárom soraim, és még eldöntöm, hogy megnézzem a History Channelen a Hatfield-McCoy családi viszályról szóló minisorozat első részét. Igazából túlságosan lusta vagyok utánanézni, mit is csináltak pontosan ezek a Hatfieldek és McCoyok, de rengetegszer láttam már az előzetest, hála az Avengersnek, meg annak, hogy igencsak sokat jártam moziba az elmúlt hetekben, a bemutató alatti zenébe pedig azonnal belereszelmesedtem.

Miről is szerettem volna írni?

Nem, igazából tökéletesen tisztában vagyok, mikről fog szólni a bejegyzés, a cím mindössze utalás egy mondatra, ami hamarosan fel fog tűnni. Már csak pár sort kell rá várni, ígérem.

Amennyire utáltam az egész múlt hetet, annyira jól telt a tegnapi meg a mai napom is. Igazából semmi különös nem történt, de hihetetlen mennyit tud dobni az ember kedvén pár napsütéses, megközelítőleg harminc fokos délután, epres frappucino a Starbucksból, spontán mozizás, vagy éppen egy piknik a Glen Echo-parkban. 

Tegnap reggel, mikor még továbbra is nagyon morcos voltam, elhatároztam, hogy megnézem ismét az Avengerst, ha már a jelek szerint semmi más nem tud feldobni. Három különféle moziban láttam már négyszer, egy negyedik mozi, ötödik film, már igazán nem oszt, nem szoroz. Célba is vettem a Tysons Corner bevásárlóközpontot, ami már a szomszédos Virginiában található, és igencsak régen jártam már arra. Valahányszor Virginiába megyek, ami ugyan csak tizenöt percnyi autóútra található, mindig rádöbbenek, mennyi különbség van állam és állam között. (Ide mindenki kedve szerint beilleszthet egy poént a saját álláról, nekem nincs erőm hozzá.)Mintha egy külön országba lépne az ember. Marylandnek ez a csücske nyugalmas, békés, aztán amint átszáguldasz az autópályán a szomszédba, építkezés, felújítás, magas, bár felhőkarcolónak még nem minősíthető, épületek. Átfutottam a plázán, fél szemmel gyorsan megjegyezve az összes lehetséges leárazást, új készletet, minden hasonlót magamnak, és berohantam a mozi jegypénztárához. Annyira siettem, hogy még csak alkalmam sem volt egy fél pillanatra sem megfigyelni, ki ácsorog a pultnál, csupán akkor, mikor már ott álltam, ujjaimmal türelmetlenül dobolva a felületen. Pont ezért ért szinte sokként, mikor egy magas, fekete göndör hajú, tízből erős nyolcast érdemlő srác mosolygott vissza rám. Így került sor a következő beszélgetésre is:

Pénztáros Srác: Szia, hogy vagy?

Én: Jól, jól, köszi. És te?

Pénztáros Srác: Jól, köszi. Miben segíthetek?

Én: Mit is akarok nézni? A fenébe is Bebe, nagyon jól tudod, mit akarsz nézni: Avengers, 11:35-kor.

Pénztáros Srác: *nevet*

Én: Ja, igen. A 11:35-ös Avengers-re kérek egy jegyet, köszi.

Pénztáros srác: Egyet?

Én: Igen, egyet. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen szingli vagyok, igen.

Pénztáros srác: 10 dollár lesz.

Én: *elé csúsztatom a bankkártyám*

Pénztáros srác: *lehúzza a kártyát, odaadja a jegyet és a kártyát is* Jó szórakozást, és kellemes estét!

Én: *furcsa pillantás*

Pénztáros Srác: Mármint napot. Kellemes napot. Mert még csak reggel van. Nem este. Vagy... áh, ne haragudj, általában esti műszakban dolgozok.

Én: *bájos nevetés* Ne aggódj, még nekem is túl korán van.

Ha egy filmben lettünk volna, biztos várakozott volna a hátam mögött egy türelmetlenül toporgó fazon, aki beszólt volna valami olyasmit, hogy jajj, gyerekek, ne szórakozzatok már, kérjétek el egymás számát, aztán felcsendült volna valami boldog, romantikus, pörgős szám, miközben lefirkantom a telefonszámom egy papírra, a srác elé csúsztatom, majd óriási vigyorral az arcomon megindulok a terem felé. 

Az életem sajnos, nem egy film, így életem 59483. szerelmével sem fogunk többet találkozni a blog hasábjain.

A film, természetesen, ötödjére is fantasztikusan csodálatos volt, még mindig nem sikerült megunnom. Miután kimoziztam magam, gondoltam, kicsit körbejárkálok a plázában. Szerettem volna megtalálni álmaim piros rövidnadrágját, ugyanis elhatároztam, hogy nekem egy olyan kell, ha törik, ha szakad. A Hollisterben, rá is akadtam, egy fél vagyonért, szóval azzal a lendülettel, és fájó szívvel, ott is hagytam. Nem tudom, másoknak feltűnt-e, de a Hollister boltoknak van egy olyan, nagyon jó, vagy pocsék üzleti fogása (mindenki döntse el saját magának), hogy cuki, még akár a reklámjaikban is helyt álló fiúkákat állítanak a lány-részlegre pólókat hajtogatni. Az iker-boltokban, az Abercrombie-ban, csudaszép, csudavékony lányok teszik mindezt. Namármost, mikor vásárolsz szívesen göncöket magadnak? Ha a boltba lépésed pillanatában álmaid férfija veti rád szívdöglesztő mosolyát, ami azt ígéri, rögtön a karjaiba omolhatsz, ha az ő termékeiket vásárolod, és együtt lovaltok majd a naplementébe, miközben a szellő lágyan hajadba kap, vagy mikor egy modellnek is beillő lány parádézik előtted, és mutogatja, hogy bármit csinálsz, rajtad sosem fognak úgy állni a különféle, tüneményes, méregdrága ruhák, mint rajta? Na ugye. Bevallom, én is majdnem elcsábultam a piros rövidnadrág láttán, elég volt csak arra gondolnom, hogy abban talán olyan pasik omolnak majd lábaim elé, mint akikat a Hollister és Abercrombie posztereken látni.

Ma, azaz csütörtökön, aztán hivatalos voltam a kisasszony iskolai kirándulásának egy részére. Ugyanis a Glen Echo parkba mentek, bábszínházba, meg aztán piknikre. Senki más nem ért rá, meg egyébként is, már nyolc hónapja szeretnék ellátogatni abba a parkba. Valamikor az 1800as évek elején építették, az 1900-as évek elején, közepén élte fénykorát, körhintával, rengeteg programmal, szabadtéri színházzal, játékteremmel,  egyéb vidámparki játékokkal, cirkusszal, aztán szép lassan csődbe ment az egész, és lassan odáig jutott, hogy a gonosz pénzéhes nénik és bácsik, le akarták rombolni az egészet. Végül, sikerült megmenteni, és pár modernebb játszóteret, piknik-részt, meg Coca-Cola italautomatát leszámítva, a park pontosan úgy néz ki, mint nagyjából száz esztendővel ezelőtt. Én meg pont ezért szerettem volna látni. Anyu jól nevelt, szeretem a retró dolgokat, és mi lehetne ennél retróbb?

Valamiért azonban, eddig azt hittem, az egész létesítmény szigorúbban őrzött mint a CIA központ Langley-ben, csakis hétvégén nyitnak ki, csakis bizonyos időre. Most, azonban láttam, hogy ez nem így van, azonban a parkkal sokkal jobban jártak azok, akik 1921 környékén jártak benne, mert akkor nyilván sokkal érdekesebb volt. A körhinta most is működik, ami fantasztikus, az épületek továbbra is remekül néznek ki, és szikrázó napsütés, meg több száz sikítozó és rohangáló kisgyerek nélkül egy csodálatos, 1900-as évek elején játszódó krimi-helyszínének is megfelelnének. A gond az, hogy az olyan remek dolgok, mint például a játékterem helyén, galériát nyitottak, a dodzsem nem üzemel, ugyanúgy, ahogy a cukorka árusító bódé sem, és rengeteg más, fantasztikus dolog. Ha rajtam múlna, egész biztos úgy lendíteném fel ismét Glen Echo forgalmát, hogy telepakolom az egészet különféle századfordulós cuccokkal. Az emberek imádnák. Én tudom.

Úgy gondoltam, hogy csakis a kisasszonyom osztálya látogat majd el ide, így igencsak könnyű dolgom lesz megtalálni a nagyjából húsz darab hétéves gyereket, meg a tanár nénit, illetve pár anyukát, apukát, meg esetleges bébiszittereket. A dolog aztán nem egészen így nézett ki, el lehet képzelni, mekkorát nyeltem, mikor ez a látvány tárult szemeim elé:

Sőt, ez a látvány szorozva kettővel, mert ez csupán a díszes csapat egyik fele. Eleinte reménykedtem benne, hogy talán egy másik iskola tanulói lehetnek ezek, de nem, szép lassan megpillantottam, hogy mindannyian a kisasszony iskoláját hírdető neonsárga matricát viselnek pólóikon. Remek. Nagy nehezen végül megtaláltam a tanárnőt, aki megmutatta nekem, hol eszik vígan a kisasszonyom. Csatlkoztam hozzá, meg az osztálytársaihoz, kellemesen elcseverésztünk, főleg arról, hogy ki milyen állatra szeretne felülni a körhintán. A gyerekeknek ezt a programot a suli finanszírozta, a felnőtteknek nem, a legtöbben nem is vállalták be. Eleinte én is gondolkodtam, azt mondogattam magamnak, Bebe, felelősségteljes felnőttek nem rohanják le a körhintát hétéves gyerekekkel karöltve, és a legjobb helyekért versenyezve. Majd mikor a kisasszonyom beállt a sorba, én meg már két perce hallgattam a tipikus körhintás orgonazenét, amit annyira imádok, elhatároztam, tojok arra, mennyire tűnök felelősségteljesnek, és befizettem magam egy körre. Akcióm óriási sikert aratott a gyerekek körében, emelték fel maguk mellett a kordont, hogy álljak be melléjük a sorba, menjek és csatlakozzak hozzájuk.

Amint kinyílt a kiskapu, azonnal rohantunk is a gyereksereggel, hogy mindenki megtalálja álmai fából készült állatát. Mi, a kisasszonnyal azonnal találtunk is két lovat magunknak. Sajnos, annyira nem igazi a körhinta, mert a lovaknak nincs nevük, az enyémnek legalábbis nem volt, így gyorsan el is neveztem Lokinak. (A fekete sörénye pont olyan volt, mint Tom Hiddleston Loki-frizurája.)

Baromi szerencsém volt, mert közel kerültem ahhoz a lóhoz, amire egy tábla volt illesztve, és sorban ácsorgás közben csak annyit sikerült elolvasnom, hogy az a paci sajnos nem lovagolható paci, és majd belehaltam, hogy megtudhassam, miért is nem.

Szerencsére a jópár perces menetidő alatt bőven volt időm elolvasni a táblát. A lényege annyi volt, hogy ez az egyetlen olyan állat, amin az eredeti, 1921-es festés található, de sajnos, jelenleg még nincs olyan technológia, ami biztosítaná, hogy lehet ülni rajta, valamint a festék is egyben marad. Szóval inkább megtartják emléknek, és mindenki keressen szépen más lovat magának.

Loki nagyon jó és hűséges paripám volt az út folyamán, úgy éreztem magam, mintha én is hétéves lennék. Tudom, mert ők is pontosan úgy viselkedtek (nevettek, sikítoztak, integettek a nézelődőknek) mint én.

Szívesen mentem volna még pár kört, úgy értem, 1,25 dolcsiért nagyon megéri a dolog, de a gyerekek indultak vissza a suliba, egyedül meg már nem annyira jó móka. Hazajöttem inkább, és kifeküdtem a napra kicsit, hogy azért legyen már valamiféle színem.

A délután aztán kellemes medencézéssel és utcán rohangálással, biciklizéssal telt, előbbi Lisának meg nekem, sajnos csak a partról, bizony egészségügyi problémák miatt (VÉGRE), utóbbi pedig igencsak mókás volt, hiszen gyorsab egybekötöttem egy spontán Madár-megfigyeléssel. A Madár-ház konyhájának ablaka az utcára néz, ugyanis és mikor kint játszunk a gyerekekkel mindig odalesek, hátha... hátha felbukkan ott valaki. Mármint olyan valaki, aki nem az Idősebb Madár, vagy Madárné. Ma aztán szerencsém volt. A kisasszony tisztában van az Ifjabb Madárral való nemlétező kapcsolatommal, folyton Berta pasijaként van emlegetve, és most is talán nagyobb izgalomba jött mint én, mikor megosztottam vele, hogy közönségünk van, szóval nagyon aranyosan kell együtt játszanunk. Látni kellett volna a produkciót, amit nyújtottunk. Felkaptam, körbepörgettem, kergettük egymást, hangosan kacagtunk a semmin, táncoltunk, minden ilyesmi. Mint már említettem, Ifjabb Madarat még soha, de soha nem láttam eddig a konyhában, most viszont szinte fél percenként tűnt el, majd bukkant fel újból, szóval, az akciót sikerként könyvelem el magamban. Komolyan, csak egyszer, csak egyetlen egyszer beszélhetnék vele. Csupán egyszer. Olyan óriási nagy kérés ez?

Eső, meg eső

Komolyan halálfélelmem volt ma, miközben az autópályán vezettem. És mivel a kisöreget ma abba a suliba vittem, ahová az autópályán átsuhanva lehet csak emberi eljutni, ráadásul a pár városkával odébb lévő főiskolát is meg kellett látogatnom, igencsak sokszor féltem borzalmasan nagyon. Még a rádióból szóló klasszikus rock dallamok sem nyugtattak meg, de még a Lost-os Jack doki módszere sem működött igazán (öt másodpercig hagyd eluralkodni magadon a félelmet, aztán zárd el jó mélyre). Úgy értem, mikor három kamion megy előtted, az egyik a te sávodban, előtted, a másik kettő az oldaladon, szintén kicsivel előtted, és mindhárom felverődött, Niagara mennyiségű vize a te szélvédődön landol, igencsak nehéz nem pánikolni. A helyzetet ráadásul az is rontotta, hogy mivel iszonyatosan meleg volt odakint, az egész út párolgott, én meg nagyjából semmit sem láttam, szóval csak reménykedtem benne, hogy sávváltásnál nem futok bele a pár olyan idióta baromállat egyikébe, akik szerint jó móka, ilyenkor nem felkapcsolni a lámpáikat. Mikor hazaértem, és remegő lábakkal kiszálltam a kocsiból az autópályás kalandok után, csak az volt minden vágyam, hogy megkeressem azt a bizonyos izraeli csodalöttyöt vasárnapról, és benyakaljam az egész üveget. Persze az nem lett volna igazi, felelősségteljes au pairhez méltó viselkedés, és amennyiben megtettem volna, valószínűleg már egy ex-au pair sorait olvasnátok.

Ezt leszámítva a napom teljesen eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy kiderült, Floriane szerdán nem ér rá, Kate meg csütörtökön. Bár ő azért, mert akkor kell ruhákat mosnia, és nem hiszem, hogy a családja belehalna, ha mondjuk szerdán csinálná meg azt a bizonyos nagymosást. Pár nap múlva úgyis elutazik tőlük, mit érdeklik ilyen dolgok?

Nem, Vér néni még továbbra sem látogatott meg, gondolom le lehet szűrni ezt, kissé még mindig feszült soraimból. Túl sok infó? Deal with it. 

Felkerült, kicsit megkésve az eheti Bebe TV rész is, meg lehet tekinteni a szokásos helyeken. Késő van már, nekem meg nincs erőm linkelgetni. Bocsika ezért. Úgyis megtaláljátok, mindannyian nagyon ügyes gyerekek vagytok, én tudom.

Öööö... mit is szerettem volna még írni? Nem tudom, teljesen elment bármiféle alkotási kedvem, mikor megláttam, hogy valószínűleg az eheti terveink sem fognak összejönni Kate-tel, meg Floriane-nel. Mármint szóval tényleg, nem hiszem el, hogy ennyire nehéz lenne összehozni egy bármiféle találkát.

Megyek, és álomba morgom magam. Nagyon remélem, hogy a hasam folyamatos görcsölése azt jelenti, holnap reggel igencsak csúnya, pizsamarondító meglepetésre ébredek, mert igencsak kezd elegem lenni abból, hogy ennyire nagyon morci vagyok az egész világra. Még az sem tudott feldobni különösebben, hogy az egyik limonádé könyvnek, amit ma kivettem a könyvtárból, az lett a befejezése, amit igazán szerettem volna, és különben is, tiszta jó volt az egész. Úgy értem, amolyan tipikus, tiniregényes módon, amiknek az írását most épp tanulom. (Eddig két óra volt "megtartva", de már rengeteget tanultam. Jobb döntéseim közé tartozott feliratkozni erre a kurzusra.)

És ha már erről a könyvről beszéltünk, van benne egy mondat, ami talán a legigazabb mondat, ami rám, meg főleg a blogolási stílusomra vonatkozik: It was very difficult to make writing look effortless. De ebbe most tényleg nem fogok belemenni, mert késő van, és ha most elkezdek az írásról izé... írni, nem fogom abbahagyni, amíg elő nem bújnak a nap első sugarai. (Ez, mivel holnapra igencsak esős időt jósolnak, azt jelenti, hogy nagyon sokáig feküdnék itt az ágyamon a laptopomon pötyögve.)